A hosszabb/keményebb futóversenyek utáni edzésheteket általában nem viselem jól, és így van ez a mostanival is... sokat kivett belőlem a hétvégi 30-as, és gondolom ennek köszönhető, hogy végtelen hisztizés mellett végzem az amúgy nem különösebben kirívó heti feladatokat.

Mikor elkezdtük a közös munkát, Lóri azt mondta, hogy a jó alapozás kb. 15 hétig tart, és az a bizonyos 15-ik hét az a mostani. Még van belőle bőven, de bármi is lesz, az tuti, hogy életem legkeményebb felkészülését csinálom jelenleg, és csináltam eddig is.

Ami a konkrétumokat illeti: egy picit kevesebb úszással (2,5 km), normál mennyiségű futással (kb. 21-22 km) és a szokásos végtelensok biciklivel töltöttem meg a hetemet, és tényleg nagyon várom, hogy vége legyen...

A szezon pedig már a küszöbön; a számláló szerint kevesebb mint 16 nap a Balatonman-ig! Jelenleg a víz hőmérséklete 11 fok, úgyhogy nem gondolom, hogy idén is elég lesz egy szál fürdőnadrág az úszós számhoz...

Miután a tavalyi szezonban szinte minden versenyen elindultam ami elérhető közelben volt, idén úgy döntöttem, hogy inkább szelektálok, és azokra nevezek be, amik vagy jónak tűnnek, vagy kellően nagy kihívást rejtenek magukban. Így alakult, hogy a jelentkezés meghirdetése után nem sokkal már be voltam nevezve a legendás szekszárdi harmincasra; ennek története jöjjön most!

Miután Lippi ezen a hétvégén inkább a zsámbéki sárdagasztást választotta, ezúttal kollegámmal Petivel bővültünk trióra, és vettük az útirányt az M6 felé, hogy időben leérjünk Szekszárdra. Útközben ment az aggódás, hogy mi lesz ha esni fog/sár lesz/hideg lesz/szél lesz/akármi lesz; szerencsére mire aztán odaértünk elállt az eső is.

Már a rajtszám átvételnél éreztem, hogy itt valami egészen különleges eseménybe sikerült csöppenni! Egyrészt a verseny méretéhez képest minden nagyon flottul ment, másrészt pedig végtelen kedvesség és lelkesedés fogadott minket, bárhova is mentünk a városba.

A rajt előtt még a biztonság kedvéért leszakadt az ég, de aztán 14:00-kor terv szerint elindultunk. A többiek 11 km-en tették próbára magukat, én meg valamilyen hülye ötlettől vezérelve a 30-ra neveztem, és őszintén szólva aggódtam is az induláskor, hogy hogyan fogom majd bírni. December óta nem futottam ilyen hosszú távot egyben, pláne nem ilyen terepviszonyok között.

Merthogy ezzel riogatott mindenki, hogy Szekszárdon aztán elválik, hogy ki az igazi legény a gáton, mert kell felfelé menni bőven. Én alapvetően jó hegyi menőnek tartom magamat, de azért ez tényleg nagyon durva volt. Gyakorlatilag 2 km lehetett a 30-ból ami síkon ment, a többi az vagy felfele, vagy lefele; néhol ráadásul olyan meredekséggel, amire nem számítottam.

Az első 20km relatív problémamentesen lement, aztán olyan 24 km körül éreztem, hogy kezdek fáradni, annak ellenére is, hogy rendesen frissítettem útközben. Másoknál is az lehetett a fordulópont, mert egy Mogyi-575 mezbe öltözött kollega igen komoly görcsöt kapott előttem, így neki odaadtam a magnéziumom felét. Az utolsó 5km aztán igazán kemény volt, két olyan emelkedővel, ami már cifra káromkodásokra késztetett :).

Ami viszont mindenért kárpótolt, az egy zseniális momentum volt a versenyen. Féltáv környékén az egyik emelkedőre fordulva egy parkolóban büfékocsi, mellette zenekar tolta a pattogós zenét, emberek sorfala pedig kiabálva biztatta a futókat... zseniális volt! Ez egyébként a verseny nagy részére jellemző volt, hogy a helyiek óriási lelkesedéssel buzdították a versenyzőket, ami óriási lökést adott a táv teljesítéséhez Ugyanez a lelkesedés ráadásul tetten érhető volt a frissítő pontokon állókra, és úgy általában minden szervezőre.

Nem a 30km lefutása tette emlékezetessé ezt a szombatot, hanem az, hogy újra azt éreztem verseny közben, hogy ez az, ezért kezdtem el két éve az egészet, mert egy ilyen hangulat övezi ezt a sportot és ezeket az eseményeket.

A célban zsíros kenyér és némi víz elfogyasztása után vállalható állapotra hoztam magam, és a szokásos fotózkodás után elindultunk haza. Hátul a zsákban az érem, a póló, a bor... de a legfontosabb az élmény, amit szereztünk!

Jövőre visszatérünk!

No ott tettem le a sztori fonalát hogy a 13-ik hétre hosszabb volumenű bringázást terveztünk, és egyébként kisebb etapokat a többi sportban.

Ebből az lett, hogy úszva a szokásos 3km-t megcsináltam 2km-1km bontásban (muszáj szoknom hogy egyben úszom ilyen hosszú távot), futva 12 km pályán (4:40 körüli pace, nem sietve) és 10,6 km futóversenyen (Óbudai fm váltóban) szintén pipa. Bringán nyomtam két nap görgőzést, erőfejlesztés és cadence javítás célzattal, majd kitaláltam, hogy vasárnap feltekerek Dobogókőre, hogy azért egy kicsit emelkedőn is tréningezzek.

Kezdjük azzal, hogy a tájékozódás sosem volt az erősségem, de úgy voltam vele, hogy ha a Google maps-ot kb. megtanulom fejből akkor nem lehet gond. Hát lett. Először Szentendrén belül sikerült eltévedni úgy, hogy háromszor kellett a térképet előszedni, aztán utána mikor irányba álltam Dömörkapu irányába, akkor úgy voltam vele, hogy most már nem lehet nagyobb baj. Lett.

Dobogókőig felfele még jól ment a dolog, nagyon éltem az emelkedőkön, kiállás nélkül tudtam tekerni nagyjából 30-35 km-t zömében hegynek fel. Utána elindultam haza, és nagy sikerrel Pomáz helyett Esztergom felé fordultam a lejtőn lefele. Ez végülis nem lett volna rossz terv ha akarok még menni egy csomót, de nem akartam. Viszont muszáj volt...

Mikor megláttam a Budapest 66km táblát egy kicsit elkámpicsorodtam, de átfordítottam magamban a dolgot arra, hogy végre itt a szuper alkalom, hogy megnézzem, hogy milyen egyben letekerni a 90 km-t amit majd a versenyen is kell.

Végül közel 5,5 óra alatt 127,5 km-t teljesítettem, ami jó kaland volt, és ki tudtam pipálni ezt is, hogy megvan.

A 14-ik hét megy tehát most, ami úszás és bringa fronton recovery hét, futásban pedig egy 30km-es etap vár rám majd Szekszárdon szombaton. Vasárnap pihenő ismét, majd belecsapok az utolsó alapozási hétbe, ami a 15-ik lesz.

Lassan célegyenesbe fordulunk ...

Az utolsó postom írásakor eléggé le voltam harcolva fejben és lábon is, és valahogy ebből kellett kihozni a legtöbbet a felkészülés eddigi leghosszabb hetén.

Szerdán sikerült a rossz  hangulatom ellenére is egy vállalhatót futni (11 km 50:16 alatt), aztán csütörtökön dupláztam trx és úszás kombóval. A terv az volt, hogy nem úszok gyorsan, csak lazán, hogy a pénteki hosszú etapra relatíve friss lábakkal tudjak felkelni.

Pénteken 10-kor találkoztam Titcar haverommal a Szigeten, és nekiálltunk egy igen hosszú körözésnek bringával. A terv az volt, hogy olyan 70km körül pörgetünk, és utána futunk rá 16 km-t. Ebből az lett, hogy kényelmes tempóban mentünk 68,5 km-t (kb. 25ös átlaggal), ami után ő hazatekert, én meg megfutottam még a három kört egészen jó eredménnyel (4:42-es ezrek).

Amivel elégedett vagyok az az edzés közbeni frissítés; se éhezés se szomjazás nem volt, és a hasam sem fájdult meg egyáltalán úgy a futás 10-ik km-ig. Utána már voltak gondok, de szerencsére semmi súlyos vagy kirívó.

Amivel nem vagyok elégedett az a bringás tempó, de ezen még van 52 napom javítani, plusz ment volna jobban is, ha nagyon akartuk volna tolni. A helyzet viszont az, hogy nem akartam jobban erőltetni, mert úgy éreztem, hogy szükségem lesz az erőre a futáson, plusz a cél inkább a frissítés és az átmenet tesztelése volt.

A heti edzést egy vasárnapi 1:40-es görgőzéssel zártam, és ezzel így összesen először produkáltam 10 óránál hosszabb hetet.

Ami a soron levő 13-ik hetet illeti: Lórival hosszan polemizáltunk azon, hogy van-e szükségem egy recovery hétre vagy nincsen, de abban maradtunk, hogy most csinálok egy volumenben hosszabb etapot még, és jövő héten hétközben lesz pár pihenősebb etap, hogy a május 4-i 30km-es futásra összeszedett tudjak lenni. Így a hétre nagyjából 4,5 óra bicikli várható, mindössze 2 óra futás (nem több mint 23 km), és a szokásos úszás-trx kombó.

A számláló szerint 52 nap van Keszthelyig...

Azon gondolkodom, hogy lehet, hogy nem a legjobb pillanatban írom ezt a posztot...

Nekivágtam a 12-ik hétnek is a felkészülésben, és bár múlt héten azt írtam hogy teljesen oké vagyok, ezen a héten azt érzem, hogy nagyon nem vagyok rendben.

Vasárnap eléggé kifutottam magamat a Vivicittán, és bár hétfőn adtam magamnak egy pihenőnapot, a regenerálódás nagyon nem sikerült. Ennek ellenére tegnap reggel már az uszodában indítottam, 1200 métert teljesítettem közepes tempóban, és bíztam abban, hogy szokás szerint lelazít annyira az úszás, hogy a délutáni görgőzésre rendben legyek. Spoiler alert: nem így lett.

Jelentősen átalakult bemelegítés után vágtam neki a napi penzumnak amit Lóri összerakott, de valahol a harmadik etap körül (250 watton 3p, majd 100 alatt 3p) éreztem, hogy semmi erő nincsen a lábaimban, és hiába nyomom neki, nem akar menni a dolog. Egy-egy pillanatban már azt éreztem, hogy hagyni kellene az egészet, mert nincsen értelme tenni bele az energiát úgy, hogy nem tudom végrehajtani amit kell, de fogakat összeszorítva végül csak meglett az edzés. Még ha nem is feltétlen mindig azon a watt szinten, amin kellett volna.

Este nyilván kaptam a letolást Nórától, hogy nem pihenek eleget, rosszul leszek előbb-utóbb, stb. és tudom hogy félt meg minden, de egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy igaza van, és kellene néhány nap kihagyás. Közben meg ellentettként ott van a számláló, hogy már csak 58 nap Keszthelyig, most kell még beletenni az edzésmunkába az energiát, mert különben ott fogok elvérezni a pályán, és azt nagyon nem szeretném.

Tegnap Cucu barátommal chateltünk este egyébként arról, hogy meddig szórakozás és honnantól "kényszer" ez a típusú felkészülés, de sokkal okosabbak nem lettünk azon túl, hogy élvezni kellene minden percét.

Ma elmegyek futni délután, meglátom mennyire fogom élvezni...

Lehet szeretni vagy nem szeretni, de tény, hogy minden évben az egyik legnagyobb futóverseny a Vivicitta, és a borzasztó tömeghatás ellenére szerintem idén is nagyon jó volt, és nem csak azért mert jól sikerült!

Idén egyéniben és váltóban is rajthoz álltam, csapatban feleségem és tesóm volt a trió másik két tagja, egyéniben pedig idén is arra készültem, hogy futok egy nagyon jó időt. Tavaly kalandos körülmények között sikerült PB-t menni (1:45 iramfutókkal terveztem menni, de lekéstem őket úgyhogy egyéniben teljesítettem 1:43 körül); 2019-ben ilyen hibát nem terveztem elkövetni, a PB pedig csak titkos álom volt.

Reggel 7:30 körül érkeztem a helyszínre, ahol rövid ténfergés után sikerült megtalálni a kollegáimat. Némi fotózkodás és a szokásos rutin (banán fogyasztás, siránkozás hogy a francnak se hiányzik az egész futás ebben a hidegben, stb.) után még becsekkoltam a többi ismerőshöz, aztán látva, hogy közelít a vég órája (= 10 perc múlva rajt) és még távolról sem látom a karámot, gyorsan elkocogtam előre, hogy beálljak az egyre nagyobb tömegbe. A vacak timing miatt egyébként az eredetileg tervezetthez képest nem az első, hanem a második rajtzónába tudtam csak beverekedni magam, így onnan indultam el.

Az első 4,9 km-en kb. 21:50 alatt teljesítettem, majd leadtam tesómnak a váltó rajtszámot és mentem tovább. 10km-ig nagyjából eseménytelenül faltam a kilométereket (átlag 4:25/1000 körül), majd leküzdve az egyetem előtti szeles-emelkedős szakaszt átvágtam a pesti oldalra. 14-nél úgy számoltam, hogy az áhított 1:35 körüli idő meglehet, ha tudom tartani a 4:30 vagy az alatti km-eket továbbra is.

A holtpont nekem mindig 15 körül szokott eljönni, most viszont relatív rövid ideig tartott csak, és a 16 km-es táblát látva már az járt a fejemben, hogy kb. egy Margitsziget kör van előttem, azt már fél lábon is kibírom. Az pedig csak ráadás, hogy éreztem, hogy a 4:25 körüli tempó megy továbbra is... azt nem mondom, hogy nem voltam ezen a ponton fáradt, de semmi nagy összeomlást nem éreztem.

Az utolsó előtti frissítő ponthoz közeledve viszont elkezdtem dilemmázni: ha megállok frissíteni elveszítek kb. 20mp-t... cserébe ha nem állok meg, akkor lehet hogy 19 km után úgy megfekszem mint két éve Siófokon, és a célba érést abszolválhatom merev lábakkal és hidegrázással. Döntött a józan ész végül: megálltam, víz + iso + az elhatározás, hogy a 17-18 km közötti szakaszt megnyomom egy picit.

A rakpartról a Margit hídra fordulva az emelkedő nem esett jól, de éreztem, hogy rendben vagyok, és ha az Égiek is úgy akarják, akár az 1:34 közepe-vége is meglehet. A 19km-es táblát elhagyva az utolsó frissítőnél már nem álltam meg, viszont mentem egymás után egy 4:10 és egy 4:17-es km-t.

A célegyenesbe fordulva megláttam az órát... ami akkor váltott 1:34-re!!! Az járt a fejemben, hogy az nettó 1:33 vége körüli idő lehet, ha egy utolsó huszáros sprintet kivágok még a végén, így aztán leszegett fejjel előre meghúztam az utolsó 150 métert.

A végső idő így 1:33:27, ami új PB, ezen felül az első olyan félmaraton amin 4:25-ön belüli km-eket tudtam futni.

A befutó után újra találkoztam a kollegákkal is, aztán megérkezett a család másik része, és nem sokkal később Lippije is befutott, akinek nagyon drukkoltunk, hogy simán menjen minden (bár itt jegyzem meg halkan, hogy az Ő lelkes és kitartó felkészülését ismerve igaziból nem kellett volna aggódnunk érte egy percig sem :)).

Visszatérve a nyitó gondolathoz: lehet szeretni vagy nem szeretni ezt a versenyt, de a pálya és az időjárás idén is adott volt az igazán jó eredményekhez, amit azt gondolom mindenki elért aki elindult és célba is ért! Így innen is gratulálok mindenkinek aki részt vett, és remélhetőleg találkozunk 2020-ban ugyanitt!

Nagy nehezen az utolsó harmadába fordult a 15 hetes alapozó edzés-sorozat, úgyhogy érdemes megnézni, hogy hogyan is állunk, illetve mi az ami még vár rám a közeljövőben.

Kezdjük a legrosszabb hírrel: kénytelen voltam egy edzést mulasztani előző héten! Egyszerűen a munka mellett nem fért bele a csütörtök reggeli erősítés, így az kivételesen most kimaradt; megpróbálom majd pótolni darabokban valahogy. Főleg azért kellemetlen ez, mert ezen a héten sem lesz rá szabad kapacitásom (vidékre kell utaznom ma este)...

Folytassuk a jó hírekkel:

A legfontosabb, hogy még mindig bírom! Mármint fejben. Voltak félelmeim ezzel kapcsolatban valahol az 5-6 hét környékén, hogy mennyire fogom tudni idegileg menedzselni a heti 7-8 edzést, de egyelőre még bírom, sőt, néha még élvezem is, ami azért nem egy elhanyagolható szempont.

Tegnap a 20 perces bringás tesztet ismételtem az edzőm kérésére, hogy lássuk hol tartunk, és az eredmények több mint bíztatóak. Az előző teszt hat hete volt, akkor átlag 180 watt körüli nagyon gyenge eredményt tudtam produkálni, tegnap viszont már 220 watt fölött ment egy picivel. Erősen látszik a sok cadence fejlesztő gyakorlat hatása; a korábbi 65-ös átlag pedálfordulathoz képest jelenleg 85 körüli átlagot tudok hozni, ami 30% körüli fejlődés.

Az úszás pedig már nem fáj annyira mint korábban. Erről majd fogok írni külön is, hogy hogyan állok vele, mert ha van valami amiben nagyon komoly lemaradásom van az a pancsolós versenyszám.

Összességében még mindig azt gondolom, hogy jó úton járok, a felkészítésemet végzők jó programot raktak össze nekem (innen is köszi Csilla és Lóri!), és még a feleségem se rakott ki otthonról :).

Most két napra vidékre távozom, de edzőcucc lesz nálam... nem állok meg...

Tavaly már sikerült abszolválni egyszer a nagymarosi Panorámafutás félmaratont, és mivel akkor is jó élményekkel jöttünk haza, gondoltuk hogy idén sem maradhat ki a versenynaptárból! Így aztán a szombati jövős-menős (+edzős) nap után vasárnap reggel 7-kor autóba pattantunk, és nekivágtunk a Dunakanyarnak.

A versenyről érdemes egy pár dolgot elmondani, mert tényleg egészen kivételesen jól van megoldva minden. Az útvonal egyrészt gyönyörű; végig a Duna partján lehet futni, ahol pedig felkanyarodik a hegyre, ott talán még szebb látvány tárul az ember szeme elé. Másrészt a szervezés... az egészen profi! A ruhatár zökkenőmentes, a klotyók száma elégséges, az öltöző jó méretű, az útvonalbiztosítás perfekt, és a frissítőpontok száma is gyakori. Az érem pedig idén is a legszebbek egyike; a tartón egészen előre is tettem :).

Kezdők vagy sprinterek választhatnak rövidebb távokból, a mazochistákat pedig várja a félmaraton, közepén egy rövid de igen velős emelkedővel.

Mi a szokásos trióban (Nóra, Lippi, én) álltunk rajthoz; a többiek 12 km-n, én a hosszún. A rajtnál nagy örömmel tapasztaltam hogy jelen van az egyik kollegám, illetve sikerült egykori edzőmbe is belebotlani, bár ő most az 5K-n tette próbára a képességeit (és lett második, amihez itt is gratulálok!).

A félmaratonról mint távról szeretem azt mondani, hogy nagy rutin mellett is képes megviccelni az embert, és ez most ismét bebizonyosodott. Az első 8-9 km-en sikerült 4:25-4:28 körüli km-eket futni, jól is ment, nem is voltam fáradt. A hegy aztán viszont indokolatlan sokat kivett belőlem, pedig felfele inkább gyors gyaloglásra váltottam, és nem erőltettem a futást (ezzel is kettőt előztem...). Lefele nehezebb volt jönni, mert addigra ért oda a tömeg nagyobbik része, meg csúszott is az út, úgyhogy a tervezett 4:00 körüli lejtőzés végül 4:20 lett. Utána újra síkra váltva volt egy kisebb megrogyásom, majd a frissítés után a kör Nagymarosra visszavezető részén beértem a 12K mezőnyt. Innentől a kerülgetés, bocsi-bocsi, füvön futás és más hasonlók is ellenem voltak, de különösebb megrogyás nélkül 20-ik helyen befutottam a célba.

Normál esetben itt vége lenne a beszámolónak, de most még egy kis utózönge van. A célban olyan 10 perc után éreztem, hogy kerülget a hányinger és nagyon szúr a hasam. Alig bírtam a kocsiba visszaülni, és hazavezetni, ahol tovább tartott a vesszőfutás, ráadásul elkezdett rázni a hideg. Zuhany és társai után összekaptam magam annyira hogy elmentünk enni, és csak utána lettem jobban, azaz IGEN, ismét sikerült eléhezni. Ezért mondom, hogy bár a 21km mint távolság lehet egy rutinszerű valami, de bármikor be tud ütni bármi hülyeség, vagy leginkább egy elbaltázott frissítés...

A befutóidőm ezzel együtt 1:36:08 ami az egyik legjobb amit valaha futottam, és ha nincs az emelkedő akkor talán az 1:35 alatti mágikus eredmény is összejöhetett volna. De aggodalomra semmi ok, vasárnap Vivicitta!

A lényegi alapozás kezdete óta 9 hét telt el, lássuk, hogy mi történt és mi várható:

9-ik hét:

Alapvetően pihenést, regenerálódást terveztünk az edzőmmel közösen, és ennek az is lett a vége, hogy kevesebbet edzettem mint a korábbi hetekben. Bár nem viseltem túl jól a tétlenséget, azért azt meg kell hagyni, hogy szükségem volt egy lazább hétre. Egy óra úszás, kb. 3 óra bringa, majdnem 1,5 óra futás (mondjuk az durva tempóban), és egy óra TRX volt a penzum, és büszkén jelentem hogy nem lógtam el semmit sem.

Az üres időt igyekeztem arra felhasználni, hogy némi kajálás dolognak utánajárjak (Kalóriabázis az új  barátom), illetve felmérjem, hogy melyik versenyek jöhetnek még szóba idén, amikre nem neveztem.

A heti teljesítményt némileg beárnyékolja, hogy szombaton sikerült elesni biciklivel, és eléggé odavágtam a bal lábamat. A tegnapi futás emiatt eléggé fájdalmasra sikeredett (tempó viszont megfelelő 4:28 p/km), és még ma sem vagyok feltétlen jó formában. Ez nem ígérkezik túl jó felvezetésnek a következő három hétre, amiben lesz két félmaraton verseny, illetve egy komolyabb erőfelmérő is (12-ik héten 70km bringa és 15km futás egyben).

10-ik hét:

Ez pedig már erről a hétről szól! Egy pihenőnap mellett két "duplázós" van tervezve, összesen kicsit több mint 9 óra edzésidővel. Kicsit nőni fog a futás mennyiség (elmúlt pár heti 20-25km-ről 30-35-re), a bringa és az úszás viszont nagyjából marad, csak másféle feladatokra készülök.

Vasárnap a nagymarosi félmaraton koronázza majd a heti munkát; tippre 1:40-1:45 közötti idő ami reális lehet a terepviszonyokat (van egy jó meredek emelkedő benne) és a fáradtsági szintet figyelembe véve. Nincsen ezzel gond; az igazi jó időt majd a Vivicittán tervezem megfutni (1:38 körül ideális lenne).

Azt hiszem fogok írni majd egy "Legnagyobb hibáim mióta állóképességi sportra adtam a fejem" rovatot, mert van ilyenből bőven. Az egyik az, hogy nem igazán pihenem ki magam az edzés-verseny okozta konstans terhelésből, és ez végül a teljesítményem rovására megy.

Tavaly volt szerencsém az Ensportnál teljesítménymérésen részt venni, és ott is jelezte a tesztet végző kollega, hogy bizony-bizony láthatóan fáradt a testem, nem pihenek eleget.

A különböző szakirodalmak szerint 3 erős hétre kell(ene) jutnia egy amolyan recovery hétnek, de ha körbekérdeznénk egy-egy nagyobb versenyen, hogy hányan tartanak ilyet, szerintem nem túl sok kéz lendülne a magasba.

Nekem a pihenő most a 8-ik erős alapozó hét után jött; km-ben és időben is nagyjából a normál mennyiség kétharmadát fogom teljesíteni, ráadásul a szokásos intenzitáshoz képest jelentősen kisebb erőbedobással.

Teszem hozzá (leginkább a magam számára dokumentálás okán): ha 8 hétig nyomja az ember a verklit, nagyon nem tud mit kezdeni magával a pihenő héten, és azt is nehezemre esik egyelőre elképzelni hogy egy ilyen lagymatag hét után hogyan fogok újra edzésbe állni.

Mementóként: a héten 6 óra edzés a terv (a nagyja már meg is van :)), 1 óra úszás, 2,5 óra bringa, 1,5 óra futás és persze 1 óra core izom erősítő edzés.

Holnap 7:30-kor ha meglát valaki a Szigeten egy narancssárga biciklit kényelmes tempóban gurulni az csatlakozzon :)