Frissen-fitten (ööö) de újra itt; hajrá 2024, ahogy mondani illik még januárban! :)

Gondoltam idén is készítek egy kis összefoglalót a tavalyi évről, mert elég sok minden történt, meg egészen máshogy alakult (szinte) minden, mint ahogy terveztem. 

A tavalyi évnek leginkább két szándékkal mentem neki: egyrészt szerettem volna középtávon picit javulni, másrészt az volt az elképzelésem, hogy a korábbiakhoz képest kevesebbet fogok versenyezni, és több időt szánok a felkészülésre ÉS a regenerálódásra. Nézzük, hogy mi is sikerült?

Időket ha nézzük akkor azt tudom mondani, hogy középtávon léptem előre. Nem annyit és pláne nem úgy, ahogy szerettem volna, de azt hiszem az már örök fejfájást fog okozni, hogy az egyes féltávú versenyek gyakorlatilag nem összevethetőek. Nem csak azért, mert a táv annyiféleképp van kimérve ahány versenyre megy az ember, hanem mert idén is rá kellett döbbenni arra, hogy az időjárás milyen brutálisan képes befolyásolni a versenyeket. Keszthelyen a kisebb szél és kevésbé erős hőség az új pályával kombinálva mindenképpen belejátszott abba, hogy sokkal jobb eredményt érjek el; ehhez képest Tata új pálya és rohadt szar idő eredőjéből kihozott egy olyan teljesítést, amire nem vagyok büszke. 

A többi versenyen (futás főleg) arra vagyok büszke hogy két maraton PB is lett az évben... mindez azzal a felkészüléssel, amit toltam egészen jó érzésekkel tölt el, és arra késztet, hogy picit még tegyek a futásba, mert lehet hogy van még ebben tartalék. Széljegyzet azért ide is az időjárás; Ráckevén a szél nagyon komolyan próbára tett, míg a SPAR maratonon idén minden igényt kielégítő időjárás volt, ami sokat tett hozzá a komfortos futáshoz. Pont három percnyit, hogy számszerűsítsük ezt is.

A másik terv a versenyek számának csökkentése volt, és ezt sajnos megint nem sikerült megugrani. A korábbi évek 20-30 versenye helyett most lementünk 15-re, de még ez is sok szerintem. A kijelölt cél versenyek (UTH, Tata, Podersdorf) nem mentek rosszul, de az év utolsó 4 hónapját nagyon megtoltam, aminek így utólag semmi értelme nem volt (a két dobogós helyezésen túl). Részben egyébként ennek a számlájára is írom azt, hogy november elejére gyakorlatilag teljesen hulla voltam mind fizikálisan, mind pedig mentálisan, és a siófoki versenyben is ezért maradhatott némi tartalék (időjárás ellenére is). Egyszerűen már nem bírtam felpörögni rendesen.

Hogy 2024 ebből a szempontból mit hoz majd azt most még nem merem megtippelni, de az sokatmondó, hogy a Zúzmara pl. idén ki fog maradni annak ellenére is, hogy kb. a szomszédban lesz a rendezvény. Nagyon szeretem a versenyeket, de sokkal ésszerűbben kellene a naptárat tervezni nekem. Más kérdés, hogy a szervezők mit lépnek, mert pl. a március-április tele van igazán vonzó hosszú versenyekkel, de bármennyire erősnek is érzem magam, azért két hét alatt két maratont nem tudok lefutni. Fizikálisan még lehet, hogy menne, de gyanítom az egészségemnek nem tenne túl jót. 

Ha már itt tartunk, abban sem vagyok még teljesen biztos, hogy idén mire szeretnék fókuszálni, merre szeretnék menni a sportban, de szerencsére még január eleje van, és csak az alapozás "általános" része megy; innen bármerre lehet indulni majd. Még dédelgetem magamban a teljes ironman táv teljesítését, de hogy ehhez mennyire leszek "észnél" azt nem tudom még; gyanítom kell pár hét, hogy lássam, hogy az alapozást mennyire tudom fókuszáltan csinálni. 

No és akkor a tavalyi év egy picit számokban is:

Úszásban történelmi mennyiséget, 127,6 km-t teljesítettem, több mint 61 óra edzés és versenyidővel. Idén sem lettem jó úszó, de minimálisan azért léptem előre. Leginkább durva, hogy már sikerült a totál mezőny végéről a középmezőny legvégére felzárkózni. Ez nem tűnik durva fejlődésnek, de én azért örülök neki. Nyilván sokkal strukturáltabban kellene edzeni és kb. kétszer ennyit - aztán gyorsabb lennék 2 perccel. Nem annyira jó ROI ez, akárhonnan is nézem.

Biciklin ellentétes utat jártam be mint a medencében, ugyanis az elmúlt évek legkevesebb km-e jött össze. A sérüléses 2021-et idéző mennyiség a 2843 km, és az ehhez tartozó 179,2 óra. Amire figyeltem, hogy ez a kevés idő ez minőségi edzéssel teljen, így Rouvy-n nagyon sok versenypályát mentem, rengeteg résztáv edzést csináltam meg, és kint pedig annyit ültem az időfutam biciklin, amennyit tudtam. Ha már TT bringa: a Cube bicikli nagyon bevált, szeretem. A Cervelo mindig a szívem csücske marad (nem véletlenül nem hajtom az eladását), talán nosztalgiából 2024-ben majd megyek vele valahol, ha más nem edzésen legalább. Idén, ha hosszú távot szeretnék menni, akkor mindenképp kulcs lesz, hogy hány igazán hosszú távot tudok megtenni edzésként.

Futás... nem titkolom, hogy 2023-ban is ez volt a szívem csücske. Akármikor azt gondolom, hogy már csömöröm van tőle, egy jól sikerült kinti futás megerősít abban, hogy ez a három sportágból a kedvenc. Km-ben magamhoz képest erős évet zártam a megtett 1614,7-el, ami a táblázatom szerint 147,6 órát emésztett fel. Ja és két cipőt meg elemésztett, de ez sajnos normális :D. Cipő fronton egyébként elég sok mindent próbálgattam tavaly is, és idén sem tervezem ezt az igazán rossz szokásomat elengedni (már úton is van az új cipő :D). 

Az év egyik nagy fénypontja mindenképpen az UTH 54 km-es távján történt indulásom volt, ami egyrészt a leghosszabb versenyem volt amit valaha teljesítettem, másrészt pedig talán a legjobb célbaérésem mióta futni kezdtem. 

Triatlon szezon legjobb része 2023-ban is a szombathelyi bandázás volt, egy jó olimpiai teljesítéssel; tényleg nagyon szerettem. Hasonlóan klassz volt Podersdorf is, de az elsősorban a környezet miatt maradt meg bennem nagyon pozitív emlékként.

Hogy a rosszakról is beszéljünk egy kicsit: Tata nagyon megkínzott a párás hőséggel, és egyértelműen az év legnehezebb és legkevésbé szeretett versenyeként maradt meg bennem. De szerencsére ennél rosszabb emlékem nem sok maradt meg; ami olyan volt azt törölte az agyam. 

A szilveszteri tókör futásról pedig inkább egy másik posztban írok, ide már nem fér be :).

Jó felkészülést mindenkinek!

Bevallom őszintén, hogy a SPAR maraton után volt egy komolyabb megzuhanásom, ami miatt öt teljes napot kihagytam futásban (inkább úsztam, de leginkább pihentem)... hiába voltam mentálisan nagyon feltöltött a PB után; fizikálisan annyit kivett belőlem a 42 km, hogy azt éreztem, hogy kb. gumiból vannak a lábaim. Biciklin se szívesen ültem, de az úszás sem esett jól. Konkrétan volt olyan reggel, hogy 200m után azt éreztem hogy ki kell másznom a medencéből és extra oxigén kell.

Az év utolsó versenyének eredetileg a BSI siófoki versenyét szemeltem ki, de úgy alakult, hogy újra megrendezték az egyik kedvenc félmaratonomat Nagymaroson, így jó ötletnek tűnt felkészülési és ráhangolódási szempontból, hogy ott legyek. Arra kellett előzetesen nagyon trenírozni magam, hogy bármi is lesz, nem szabad nagyon erősen futni. Így érkeztünk meg tehát Nagymarosra.

Szeretem egyébként ennek a csapatnak a versenyeit, mert mindig nagyon jó a hangulat, és a szervezés is alapvetően rendben szokott lenni. Mivel elég nagy szél volt idén, így végül a lányok nem jöttek velem, hanem egyedül mentem. Aggódtam is, hogy magányos leszek, de a rajtközpontban összefutottam Attilával, illetve egy Noémi nevű lánnyal, ami alapvetően befolyásolta a teljesítést utána.

Történt ugyanis, hogy Noémi mondta, hogy ő igaziból futna a győzelemért, de nem tudja, hogy bírni fogja-e... mondom oké, milyen időt akarsz futni? Hát 1:38 körül. Jó, ez nekem egy kellemes nem gyors tempónak számít, neki meg talán meglehet a győzelem, úgyhogy akkor mondtam, hogy futok iramot neki.

Beálltunk a rajthoz, és konkrétan az első két km-en oda is vertünk a női mezőnynek elég keményen. A 10km-es futók közül volt néhány előttünk rohanó hölgy, de féltávnál láttuk, hogy lecsatlakoznak, és onnantól csak arra kellett koncentrálni, hogy tartsuk az előnyünket. Azt az előnyt, ami 15 km körül már több mint 5 perces volt. Kellett is egyébként, mert Noéminek már kezdett fájni a csípője (khm, egy cipő cserét javasolnék neki innen is, de úgysem fog hallgatni rám). Az utolsó pár km-t már nem toltuk túl, és 100 méterre a céltól én le is lassítottam, hogy egyedül tudja átlépni a célvonalat és jól mutasson a képeken.

Többen kérdezték utólag, hogy mennyire éltem meg rosszul, hogy nem tudtam a saját tempómat futni, és nem azt az eredményt hoztam amit szoktam (1:39 - gyakorlatilag szerintem 4 éve nem futottam ennyire lassú fm-et). Én erre azt válaszoltam, hogy nemhogy nem éltem meg rosszul, de kifejezetten klassz élmény volt a részvétel és a teljesítés is. Hogy miért?

Aki ismer engem az tudja, hogy borzasztó teljesítmény kényszerrel csinálok az életben mindent. Nem csak a futást, de tényleg kb. mindent, mert engem arra neveltek, hogy mindig a maximumon kell teljesíteni, alatta nem. Persze ha az időre ránézünk, akkor felmerülhet, hogy hol van ebben a maximum? Nos szerintem ott, hogy nekem az is szuper teljesítés volt ott, hogy valakit hozzásegítettem a győzelemhez. Furán (és biztos nagyképűen, de nem annak szánom) fog hangzani, de nekem az kb. mindegy volt, hogy ezen a sokadik félmaratonon milyen időt futok, hányadik leszek, miután a férfi győzelemre nem volt esélyem (itt széljegy: a 10,5-öt meg tudtam volna nyerni :D). Az pedig tényleg egy elképesztő felemelő élmény volt, hogy láttam sírni a győztes lányt a célban, és bár szerintem nélkülem is megnyerte volna, de csak segítettem neki. Az sem mellékes egyébként, hogy így legalább tényleg nem futottam el a versenyt, és relatíve jó felkészülés után érkeztem meg a szezon utolsó versenyéhez.

Ha van olyan hogy baljós előjelek, és hisz ebben bárki, az lehet, hogy a helyemben nem is indult volna el pénteken Budapestről Siófokra. Rettenetes viharos szél volt már a hét utolsó munkanapján, és a versenyre ennél sokkal durvábbat jósoltak. Mindehhez jött, hogy fejünk felett lebegett az, hogy Gréta oltásának utóhatása a hétvégén fog tudni kiteljesedni. Gondolom nem nagy spoiler, hogy így is lett.

Leértünk, a hotelben lepakoltunk és sétáltunk egyet a viharos szélben, de nem hosszan, hogy a fél hetes asztal foglalásunkra oda tudjunk érni. Negyed hétkor Gréta elkezdett keservesen sírni, és ahogy megfogtam éreztem, hogy a láza brutálisan magas. Belediktáltunk egy kis gyógyszert, amitől kb. beájult, de ez időszakos megoldás volt. Innentől kezdve ugyanis nagyjából az egész éjszaka úgy telt, hogy egy óra zokogás, két óra kábult alvás. 

Szombat reggelre Nóra teljesen kidőlt az éjszakázástól, úgyhogy ő a 14 km-t nem is futotta le, én meg hajnalban átparkoltam a kocsit a versenypályán túlra, hogy haza tudjunk jönni. Fél 12 körül Gréta picit jobban volt, és Nóra mondta, hogy gyorsan menjek le futni egy félmaratont (ez így hangzott el ténylegesen), de nagyon siessek és aztán irány haza amilyen hamar tudunk.

Lementem a versenyközpontba, és realizáltam hogy olyan kegyetlen a szél, amit még nem pipáltam. Mindehhez a hőérzet volt vagy 2 fok, és a rajtnál mondogatták többen, hogy a partmenti részen a víz kicsap és beterít mindenkit. Mondom ez frankó előjel; alig aludtam, nem ettem rendesen, rémes az idő... hát PB-re fel! A rajt előtt beszélgettem Szilvási Petivel, aki mondta hogy ilyen körülmények között nagyjából 1:30 amit futni tervez, ha gondolom ahhoz csatlakozzak. Én még hittem magamban, úgyhogy Petit előre engedtem (futott is egy jó 1:26-ot), én meg beálltam az egyes zóna végére, hogy majd a tömegben kiszúrok valakit aki tempóban jó, és töri nekem a szelet. 

Az első néhány km 4 perc alatt ment, de erre készültem is; ahogy arra is, hogy ez 4-5 km körül moderálódni fog, a nyílt részen, ahol leginkább erős szembeszelet vártam. Ott végül egész vállalható volt a dolog, így 7 km-ig nagyon jól ment minden. Ott viszont kivitt a pálya a partra, ahol egyrészt erős volt a légmozgás, másrészt meg rettenet csúszós lett a járta a kicsapó víztől. Ezt így egy Hoka Carbon X3-ban (abban futottam) kihordani lábon igen kemény volt, merthogy az a cipő nagyon csúszik.

Az első kör végén jól álltam időben nagyon (43perc), úgyhogy számoltam hogy egy lassabb második kör is elég lesz a PB körüli időhöz. Kellett is a tartalék, mert az első kör brutális hajtása nagyon durván kezdte megbosszulni magát. Előfordul, hogy elszámolom magam erőben, de úgy 16-17 km körül éreztem, hogy megy el az erő a lábaimból, és kihagyok fejben is. A frissítéseknél mindig megálltam és sétáltam pár métert, de ahogy kifutottam a 18-ik km-re a partra a szélbe, ott teljesen meg kellett állnom, mert azt éreztem hogy elhányom magam. 

Két éve szerintem itt összeestem volna fejben, de azért a tapasztalat átsegített itt a nehézségeken, és ha nem is a verseny elején futott tempóban, de sikerült újra erőre kapni. A 20-as táblánál már láttam, hogy 4:30-as tempóban is meglesz az új rekord, úgyhogy nem is pakoltam már nagy erőt bele, csak ami még értelmezhetően ment. Ahogy a célegyenesre fordultam még 1:27-en belülit mutatott a rajtkapu, úgyhogy egy közepes sprintet még toltam, de ahogy átléptem a chipszőnyeget éreztem, hogy ebben ma ilyen körülmények között sokkal több nem volt.

Érem átvétel, pacsi pár ismerőssel, aztán rohanás a hotelbe... ahol Gréta szerencsére jobban volt, úgyhogy végül lent is maradtunk a hétvégére, és csak vasárnap délután jöttünk végül vissza. A mókás, hogy vasárnap reggel természetesen tökéletes szélcsendre, és kellemes 6-7 fokra ébredtünk... érdekes kérdés, hogy ilyen körülmények között mire lettem volna képes.

Viktor szokta mondani, hogy a futás és a triatlon outdoor sportok, és tudni kell ezt kezelni fejben és fizikálisan is. Nyilván ennyire durva szélben és hidegben (egy idő után átázott cipőben) nagyon nehéz jól teljesíteni, de azért nem lehetetlen. A kérdés az persze bennem volt a célban, hogy egy ideálisabb időjárásban (szél nélkül) vajon mi sikerült volna, és azt kell hogy mondjam, hogy szerintem az 1:27:25 időnél ment volna jobb. Nem mondom hogy 1:26 vége sikerült volna, de nem kizárt az sem. 

A szezon utolsó két versenye ezzel lement, és mikor ezeket a sorokat írom akkor már a kéthetes pihenő időszakon is túl vagyok, és elkezdtem a lassú felkészülést a következő évre. Hogy milyen volt a 2023-as szezon arra majd külön tervezek egy posztot, de egy szóban azt tudom mondani előre, hogy nehéz. Fizikálisan és mentálisan is kimerítő év volt, és hogy merre megyek tovább az nyilván majd egy másik sztori, amivel most még nem is akarok foglalkozni.

A lényeg hogy egészség legyen, más nem számít :)!

Elnézést a teljesen hülye alcímért előre is, de nagyjából ez az egy mondat dominálta az idei SPAR maratont nekem, és bár itt-ott még haragszom egy picikét magamra a vasárnap miatt, csak ez a pár szó jellemzi legjobban a hétvégét.

Az egész úgy indult egyébként, hogy pár hete Nóra már pedzegette, hogy igaziból szerinte csak a 30-on kéne indulnom, merthogy idén már futottam maratont is, ultrát is, lement három féltáv triatlonból, meg volt itt két dobogós 14km-es futás a közelmúltban (ja igen, erről is kéne majd írni valamikor), amiket azért ugye csőmaxon kellett nyomni... és hát ennek köszönhetően azért tényleg egy pötyit fáradt voltam már.

Node nem is én lennék ha ezzel együtt sem éreztem volna azt, hogy a leghosszabb távon kell indulnom. A versenyt megelőző napokban néztem, hogy jön a hideg (+eső), meg számolgattam, hogy mire lehetek képes, és elkezdtem szépen csendben ráfeszülni arra, hogy meg kéne próbálni a 3:10-en belüli időt megfutni. 

Normál esetben ilyenkor ez garantáltan nem sikerül, pont a stresszelés miatt, most viszont az a fura helyzet állt elő, hogy szombat délután azon kezdtem gondolkodni, hogy nem kell ezt erőből nyomni. Sőt, idén már annyi mindent végig tudtam csinálni (ld. fent), hogy ezt a versenyt el lehet, sőt tovább is megyek, el KELL engedni. Csak ki kell állni és egy jót futni, nézelődve, vidáman, ahogy a Wizzairt is tettem.

Így aztán vasárnapra virradólag egy dolog zavart, az pedig a szakadó eső. Ez reggelre elállt valamennyire, úgyhogy 6:30 körül felvettem Arit és 7:15 körül már a helyszínen vacogtunk az egyre erősebb és hidegebb szélben. Eléggé gáznak nézett ki a helyzet, és már azon gondolkodtam hogy felveszek még egy réteg ruhát pluszban, mire rájöttünk, hogy pont azon az egy helyen tudtunk megállni, ahol a legjobban átvág a szél a versenyközponton.

9-kor rajtoltam a kettes zónából (nem mertem az egyest kockáztatni), és az volt a tervem, hogy féltávig tartom a 4:30 körüli tempót, majd utána ha fáradok akkor lassítok, ha nem akkor meg próbálom ezt kihúzni 30-ig. Okulva a tavalyi elég béna teljesítésből, arra nagyon erősen kondicionáltam magam, hogy majd a Margitsziget kijárónál ne sétáljak bele, hanem ha kell akár lassan is, de fussak, mert ha megállok akkor ugye végem.

Az első 14 km most új útvonalon ment, szerencsére főleg oldal- és hátszélben. Az első harmad után ráfordultunk újra a budai rakpartra, amit sokan utálnak, én meg pont azért szeretem, mert jól tervezhető a futás rajta. Egy egész jó bolyban sikerült megragadnom, pörögtek a 4:25 körüli ezrek és szerencsére a fáradtságnak nyoma sem volt.

Féltávhoz 1:34:08 alatt értem a hivatalos időmérés szerint (szerintem nem...), és ott láttam Lippit is, aki bekiabált a pálya széléről, hogy "Egyben vagy?". Csak intettem neki hogy oké vagyok és a vicc hogy tényleg nagyon egyben voltam. Nem fájt semmi, nem éreztem hogy csökkenne az energia szintem vagy húzódnának az izmaim, úgyhogy egész lendületesen fordultam rá az Árpád hídra, és mantráztam, hogy csak a Sziget kijáró legyen rendben. S lőn: rendben is volt.

Ahogy a Duna Aréna fele futottam már éreztem, hogy nem lesz a 30-as összeesés ahogy tavaly, és fejben tologattam ki, hogy meddig fogok sétálás nélkül biztosan elfutni. Ezt ott a 35-ös km-re saccoltam... hogy aztán ott is simán menjek tovább, ugyanúgy 4:25-4:30 tempót futva. Egyébként pont 30 körül számoltam, hogy ha egy óra alatt futom le a végét (azaz 5:00 pace) akkor is PB részidőn belül leszek.

A 37-es táblánál találkoztam Hajnival, neki mutattam hogy 3, azaz hogy még kb három km-t fogok így bírni. A Bálnáig ez ment is simán, és ott is csak azért lassítottam le egy picit (sétáltam vagy 30 métert), mert a hídra már rohadtul nem volt kedvem felfutni. Ott kezdtem érezni erősen a combhajlító izmomat, de aztán megráztam a fejemet, hogy innen már csak 2 km, azt ki lehet bírni. Mivel itt már tudtam, hogy meglesz a PB, egy picit ki is engedtem, és az utolsó két km. 4:45 és 4:49 lett.

A célegyenesbe kanyarodva a kordonoknál láttam Nórát és Grétát, ami adott egy nagyon nagy lelki löketet. Nem, nem a teljesítéshez (az már a zsákban volt), hanem ahhoz, hogy újra érezzem, hogy milyen biztos hátország van mögöttem, ami segíti az ilyen teljesítéseket. 

Végül 3:09:34-es idővel léptem át a célvonalat, és két dolgot éreztem; örömet és haragot egyszerre. Örömet, mert ez megint új egyéni csúcs, megvan a 3:10-es álomhatár, és mindez úgy, hogy még egész összeszedett is tudtam maradni. Haragot meg azért, mert mi a francért sétáltam bele azt a keveset is a végén... hát bírtam volna erővel simán.

Ezzel együtt az öröm egyelőre erősebb, és csak az okoz fejtörést, hogy jövőre mit találjak ki célnak. Eredetileg a 3:10-es maraton 2024-re volt tervezve...

Nem szeretném hosszan mentegetni magam; a blog.hu megint egy ideig úgy döntött, hogy nem enged be posztot írni, úgyhogy mind a három olvasómtól elnézést kérnék amiért ennyit csúszott a podersdorfi beszámoló. Cserébe annyit tudok ígérni, hogy legalább hosszú lesz.

Az egész kaland amúgy valahogy így nyár elején indult, mikor beszélgettünk Nórával arról, hogy a szokásos versenyek köréből ki kéne lépni, és valami nagyobb triatlon eseményen is részt kéne venni. Tettük ezt a beszélgetést úgy, hogy fogalmunk nem volt arról, hogy Grétával milyen lesz majd hosszabban utazni, vagy hogy hogyan szervezzük meg a helyszíni felügyeletét, stb-stb... szóval csak úgy lazán belevágtunk. A felkészülésben kellett egy pici módosítást eszközölni, de nem sokat, merthogy a Balatonman eredetileg terv volt, de ahhoz képest itt hosszabb biciklivel és mindenképpen más terepviszonyokkal kellett kalkulálni.

Maga az edzésprogram meglepően simán ment végig, úgyhogy azt éreztem, hogy akár egy jó versenyt is tudunk majd menni. Elég sok időt töltöttem végre TT biciklin, és sikerült a hőségben futáson is dolgozni valamennyit. A felszerelés is nagyjából összeállt a szezon utolsó versenyére, úgyhogy két dologtól féltem csak: a legendás podersdorfi széljárástól, illetve a tatai versenyen jelentkező talp fájdalomtól, ami vissza-visszatért az augusztusi edzések során. Ezzel együtt tényleg sok km és ami fontos, nagyon sok minőségi edzés volt a lábaimban; ritkán érzem azt, hogy ennyire felkészült vagyok egy megmérettetésre.

A verseny szombaton volt, de mi már pénteken lementünk Frauenkirchenbe, hogy a csomag átvételt, depózást és egy rövid átmozgatást meg tudjunk oldani. A szálloda ahol laktunk pazar volt, a wellness nagyon tetszett a gyereknek (is), és a kaja is jó volt. Ezek apróságnak tűnnek, de fontos részét képezik annak, hogy az ember a verseny napján mennyire tud fókuszban lenni. 

Én a pénteket még felhasználtam arra, hogy egy rövid tapering biciklizést megejtsek, illetve ugye átvettük a nevezési csomagot ami hatalmas volt. Mármint szó szerint, mert akkora hátizsákot adtak, amivel szerintem két hétre el lehet utazni valami távoli országba. Volt benne minden földi jó, úgyhogy megint meg kellett állapítanom, hogy lehet hogy a külföldi verseny drágább, de a nevezési pakk azért egész más. 

Jah meg a verseny szervezettsége is más, bár az azért keményen meglepett, hogy két külön depóba kell pakolni, miután az úszás és a bicikli start 11 km-re volt a futópályától. A kaja kivételével én mindent leadtam pénteken, bezacskózva és szokás szerint reménykedve, hogy nem maradt ki semmi a szórásból. Nagyon flottul ment minden, a szervezők előtt tényleg le a kalappal, hogy ennyi távra ennyi embert ilyen szuperül irányítottak.

Péntek este relatíve korán, már este fél 9kor kidőltem. Eredetileg Grétát akartam az alvásra rávenni azzal hogy én is alvást szimulálok, de végül bealudtunk mindketten, és gyakorlatilag reggelig megszakítás nélkül húztuk a lóbőrt. Ennek köszönhetően életemben ilyen kipihent nem voltam még a kihívás napján :D, tényleg nagyon vicces volt 11 óra alvással, teljesen kisimultan kimenni a rajthoz.

Az úszás egy kis tóban ment, ahol kettő kört kellett teljesíteni a féltávú mezőnynek. A nagy résztvevő szám miatt két hullámban volt a rajt, ami azzal járt, hogy engem nem csak az első hullám, de a második is laposra vert. Szombathelyen is nagyon kaptam az ívet, de az semmi nem volt ehhez képest, pedig mindig igyekszem taktikusan a külső bolyban úszni, meg hátulról rajtolni pont ezért. 

A pontos percet nem tudom mennyi volt mikor kijöttem a vízből, de ilyen 44 körül volt, és valamennyi időt a depóig vezető futáson is veszítettem, mert akkora sár volt, hogy csúszott minden mint a takony. A biciklihez érve sisak és cipő fel, kaja a zsebbe és hajrá! 

Nehéz a második szakaszról nem szuperlatívuszokban beszélni, ugyanis az útminőség valami egészen fantasztikus volt. Csak úgy suhant a bicikli, és mivel nagy szél nem volt (pár helyen kicsi oldalról meg egy rövid szakaszon szembe), sikerült nagyon egyenletes 31,3 km/h átlagot menni. A frissítés jól meg volt oldva, úgyhogy szokás szerint csak az unalommal kellett megküzdenem a 86 km-es biciklizésen. Evés-ivás rendben ment, melegem sem volt különösebben, úgyhogy azt terveztem, hogy a futásra még nem szellemi toprongy állapotban érkezem majd meg.

Depóba be, futócipő fel, pályára ki és... ja igen, és eddigre lett baszott meleg és állt meg a szél teljesen. Normál esetben nem zavart volna, mert erre is készültem sokat a nyáron, de mindehhez hozzá tudott tenni az, hogy a futópálya az konkrétan egy nagy beton placc, ahol oda 5 km, vissza 5 km, két fordítóval. Nem túl izgalmas, hogy mást ne mondjak.

Úgy 14 km-ig nem volt semmi fennakadás, ott viszont meg kellett állnom pisilni (ez a mumusom idén...), és mikor visszaálltam futni akkor azt éreztem, hogy most rosszul kell lennem. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, merthogy összességében ha nem állok meg akkor szerintem nem lett volna semmi bajom, de úgy voltam vele valahol az agyam mélyén, hogy ha megállok pisilni akkor utána nem kell jól futnom tovább. Így nem is tettem, hanem elkezdtem vergődni, ami úgy 4-5 km-en keresztül ki is tartott.

Aztán pont mint Tatán; ahogy láttam hogy már nincsen sok vissza, új erőre kaptam és két utolsó értelmes km-t futva beértem a célba, átvettem a gyönyörű érmet (és finisher pólót), és miután nem volt redbull, megittam vagy egy liter kólát, hogy magamhoz térjek. 

Túl azon hogy a futás miatt baromira haragszom magamra, összességében egészen elégedett voltam (és vagyok) a teljesítményemmel, és most azt mondom hogy 80% a visszatérésem esélye 2024-ben Podersdorfba. Viszont amit jövőre biztos nem fogok, az a visszabringázás a hotelbe ahelyett hogy a shuttle busszal mennék, ugyanis a megtett féltáv után 11 km-t a szembeszélben tekerni egy lifegő zsákkal a hátamon... na az már nem hiányzott :).

Összességében aki még nem próbálta ezt a versenyt annak mindenképpen ajánlom, mert elérhető távolságban ez az egyik legjobb rendezvény, ahol minőségi körülmények között, jó szervezés mellett lehet ténylegesen a versenyzéssel foglalkozni.

A 2023-as tri szezonnak ez volt hát a vége; szokás szerint megköszönném a felkészítést és támogatást mindenkinek! A teljesség igénye nélkül: első helyen a családomnak akik nélkül sosem menne ez így, második helyen a felkészítésemet felügyelő csapatnak (Erdei Nóra - étkezési tanácsok, Dezső Csilla - core edzés, Pance Lóri - bicikli és futás, Kovács Viktor - mentális felkészítés), harmadik helyen pedig a munkahelyemnek hogy elég fizetést biztosít ahhoz, hogy ezt a nagyon drága sportot űzni tudjam :). KÖSZÖNÖM!

Azt hiszem az alcím elég jól elspoilerezi hogy milyen volt idén Tata, de azért nem hagynám ki a részletesebb beszámolót, mert van miről írni.

Egy évet visszamennék az időben egy pillanatra, merthogy ugye tavaly a tatai féltáv mindenképpen a szezon egyik legjobb versenye volt. Egyrészt jól kijött ott minden, másrészt PB is lett, és gyanítom pont ezért mentem idén is nagyon felspannolva. No meg azért is, mert a szombathelyi túra után azt hittem, hogy enyém a világ, és most aztán az Öreg tó partját is feltépem, úgy fogok száguldani a versenyen. Nem annyira lett így, maradjunk annyiban.

A verseny előtti napokban ránéztem az útvonalra, és az egyrészt megnyugtatott hogy a bicikli maradt, az viszont felbosszantott, hogy a futás viszont teljesen más lett - azaz megint összehasonlíthatatlanná tette az előző évhez képest az időeredményt. De ne rohanjunk ennyire előre...

Vasárnap hajnalban összepakoltam és irány Tata, ahol szokás szerint az elsők között vettem át a rajt csomagot, és miközben vártam a többieket (Hajni már lent volt a szombati rövidtáv miatt, Viktor meg nem siette el az érkezést) azt néztem, hogy a víz valami kegyetlenül hullámzik. Ja igen, hiába mondott az időjárásjelentő ember 38 fokot, a fák kb. vízszintesen álltak a tó partján, úgy járt a levegő. Ez egyrészt elég nehézkes úszást vetített előre, másrészt pedig nem sok jót ígért a biciklizésre is. Kis túlzással már azon szurkoltam, hogy majd oldalszél legyen, mert még azt is könnyebb megtartani, mint az orkánnal szemben pedálozni.

Mielőtt jöttek volna a többiek én letudtam a depózást is, és ismét az a hülye érzésem volt a biciklinél ácsorogva, hogy valamit elfelejtettem, mert annyira kevés a cuccom. Mindig az a videó jut eszembe amit egyszer Jan Frodeno-ról láttam, ahogy két ilyen kis zacsival depózik egy full távra. Nem értettem azt sem, meg magamat sem, ahogy álltam a minimális cuccal a biciklinél és vakartam a fejemet hogy ez most mi. No mindegy, mondom ha valami lemarad majd improvizálok útközben (elvégre mire is való egy féltáv ha nem erre?), aztán otthagytam a motyót, és kimentem megkeresni a többieket.

Ahogy lenni szokott relatíve hamar lement a rajtig a várakozási idő, és ismét ott álltunk a csónakház előtt a füvön, és vártuk a rajtpisztolyt. Viktorral abban maradtunk, hogy a hullámos termálvízben (28 fok...) megpróbáljuk amit lehet, és közben Anna (aki a váltónkban úszott) azzal nyugtatott minket hogy a szélirány az kb. a rajttól a cél fele vezet, tehát kvázi "háthullám" lesz nekünk végig (fogalmam nincs mi erre a szakkifejezés). 

A start után én egy darabig Titcar barátomat követtem, aztán valahol 800 méternél megelőztem és onnantól csak arra koncentráltam hogy ne nyeljek vizet, meg hogy nyugodtan ússzak, lehetőleg nem nagyon kacsázva a bólyák közötti részen. A tóból végül 44 percnél jöttem ki, ami vagy PB vagy ilyen megosztott első valamelyik Desedás úszásommal. A lényeg hogy éreztem hogy ez most egész jól kiadta a hullámzás ellenére is, és máris futottam a biciklihez.

Miközben öltöztem megjelent Viktor, aki mondta hogy pont mögöttem úszott végig és köszi a lábvizet, majd felpattant a biciklivel és ott is hagyott. Egy perccel később már én is kint voltam a pályán, és szoktam mondani hogy valami izgalom mindig kell a versenyre... na az sikerült is azonnal kb. azzal, hogy a kulacsom kiesett a tartóból. Nem para, volt már ilyen máskor is, de nem úgy, hogy szétrobbanjon a betonon az egész, meg nem úgy, hogy a legmelegebb időben az elektrolitos cucc folyjon szét a kövön. Álltam és azon gondolkodtam hogy só tablettám nincsen, a meleg egyre durvább, és ez így egy kurva nehéz 90 km-es tekerés lesz.

Bicajra vissza, irány ki a kör, ami valóban a tavalyi volt, annyi különbséggel, hogy ha lehet ezt még fokozni, annál is szarabb volt az aszfalt mint 2022-ben. Van ahol fel van marva, máshol kátyús vagy huplis és ugye sík az nincsen benne, csak lejtő meg emelkedő. A szél szerencsére kezdett picit csökkenni, úgyhogy legalább nyomni lehetett neki valamennyire, de azért aggasztott, hogy hogyan fogom a sót pótolni. Ilyen mellékes eseményként még azon is tudtam izgulni, hogy egy darabig a közvetítő motoros mellettem jött, és ez elég zavarónak bizonyult. Az első kör ezzel együtt nagyon simán és nagyon gyorsan lement, és úgy is beértem Viktort kb. 10 km alatt, hogy ő előbb jött ki a depóból, meg hogy meg kellett állnom a kulacsomat siratni. 

A második bringás körön még nem éreztem semmi extrát, túl azon hogy kurva meleg volt, viszont a harmadik etap közepén egészen hülye érzés kezdett jelentkezni. Azt éreztem néha, hogy egyáltalán semmi erő nincsen a lábaimban, és ki-kihagy a testem. Ez ugye javarészt azért volt, mert a meleg miatt nagyon sok vizet ittam (helyesen), viszont ez tovább hígította az elektrolit háztartásomat, és egyre jobban hiányzott a kálium-magnézium páros. Nagyjából az lebegett a szemem előtt, hogy beérjek a depóba, és egyek sótabit, mert azt legalább előrelátóan hagytam ott.

Utólag már tudom, hogy még egy nagy hibát követtem el, ami ott még jó ötletnek tűnt; kb. 5 km-el a bicikli vége előtt még ettem egy energia szeletet, mondván hogy ne zselét igyak, hogy ne legyen szar a gyomrom. Így közel egy hónappal később persze már könnyen vagyok okos, mert tudom, hogy ezt nagyon nem kellett volna. A depóba érve még nem éreztem hogy gond lenne; gyorsan letettem a biciklit, bedobtam két sótablettát, sapka-cipő fel, gyors pisi és irány a futópálya.

A meleg az itt kezdett igazán megütni, és innentől nagyjából duplán vert el rajtam mindent, amit a biciklin még megúsztam. Egyrészt az első 5 km után a tűző napon rettenetesen megszédültem (nem volt már menetszél ami hűtsön), másrészt a későn megevett energiaszelet úgy döntött hogy táncra perdül a hasamban, és úgy 15 km-en keresztül fog szórakoztatni azzal hogy kijöjjön-e vagy sem.

Nem hazudok, az első futókör végén két dolgon járt az eszem, a feladáson meg az okádáson. A feladás az nem opció... vagy inkább úgy fogalmaznám meg hogy úgy nem opció, hogy 4:47-et mutat az óra, tehát bőven sétálva is meglesz a következő 10 szintidőn belül, meg úgy sem opció, hogy itthon van a feleség+gyerek akik bíznak apában hogy most is végigmegy.

Úgyhogy a következő 10 km a párás, fülledt erdőben és a tűző napos tóparti részen az maga volt a horror, ahol a hányás kerülgetett folyamatosan. Egy ponton már eldöntöttem hogy akkor a frissítőnél kólát fogok inni hátha jobb lesz, de inkább csak olaj volt a tűzre, mert a szénsavtól még vacakabbul lettem. Nem mondom, hogy a négy évvel ezelőtti keszthelyi eszméletvesztés közeli helyzet állt elő újra, de hogy nagyon küzdöttem az biztos.

Aztán ahogy lenni szokott, előbb-utóbb minden verseny elér a végéhez, és az utolsó másfél km-re valahogy összekapartam magam, és futásra hasonlító mozgással haladtam a cél irányába. Integettem a kollegáknak akik a váltók között elsők lettek (innen is gratula nekik!) és már csak a jól megérdemelt pihenőjüket töltötték a fűben, aztán bekanyarodtam az utolsó egyenesbe, és átléptem a chipszőnyeget. Az élet humoros voltát jól mutatja, hogy tettem ezt 5:49-es idővel, ami 3 perccel jobb mint egy éve... csak ugye a táv nagyon nem ugyanaz volt.

Ahogy ültem a fűben és azt sem tudtam hol vagyok, odajött valaki, megveregette a vállamat és azt mondta, hogy "bármilyen szar is volt, jövőre úgyis itt leszel megint". Én ott és akkor ezen nem gondolkodtam, viszont sokat merengtem azóta is azon, hogy hogyan lehetett volna ezt jobban megoldani, vagy mit kéne a jövőre nézve finomhangolni a stratégián.

Az egyik ami fix, hogy kell egy új kulacstartó, mert ez nem jó ami van. A másik hogy bármennyire is utálom a zselét, azzal is számolni kell a jövőben, hogy a bicikli vége előtt 30 perccel be kell fejezni a szilárd kaja fogyasztást, és át kell állni a folyékonyra, főleg ha ennyire meleg van. Lóri mondta hogy 110-120 pulzuson még bármit meg lehet emészteni, de a futáson mikor felugrik 150-re meg fölé, akkor ez már megdől. A harmadik meg a szokásos, hogy nem szabad ráfeszülni sem a távra, sem az időre; csak magamra kell figyelni végig és arra hogy a frissítés és a teljesítmény leadása is optimális legyen.

Hogy jövőre visszatérek-e Tatára azt nem tudom. Nem azért mert nem szeretem ezt a versenyt, vagy mert most rossz élmény volt, hanem inkább azért, mert erősen gondolkodom, hogy másféle kihívásokat keressek, olyanokat amik még nem voltak meg. A versenynaptárat persze még nem tudjuk előre, úgyhogy majd február-március körül leszünk okosabbak, de most azt mondom hogy ha belefér akkor az UTT vagy az Ultra Lupa ami ebben az idősávban szokott lenni, lehet hogy előrébb kerül a teljesítési listán.

Nem ennyire előre gondolkodva viszont vigyázó szemeinket már Podersdorfra vessük, ahol szeptember első hétvégéjén középtávon tervezek rajthoz állni. Az ajkai duatlon nem fér bele idén a naptárba magánjellegű programok miatt, úgyhogy a triatlon szezont terv szerint Ausztriában szeretném zárni, és onnantól a szokásos WizzAir-Spar maraton-Siófok-Velencei tó négyesre kéne fókuszálni... ha egyáltalán ott leszek mindegyiken. 

Őszintén szólva az utóbbi időben komoly dilemmák gyötörnek a sportban, és erről majd biztos írok egyszer hosszabban, mert nem tudom, hogy merre kéne tovább menni. 

Nem csinálok titkot belőle, hogy a Vasi vasember itthon a kedvenc versenyem! Nem csak azért mert a lebonyolítás és a pálya olyan amilyen, hanem azért is, mert ez minden évben az az esemény, ahol valahogy mindig összejön a jó társaság, és az azzal járó még annál is jobb hangulat.

Az elmúlt két évhez képest idén mondjuk jelentős változás volt, hogy nem Viktorral ketten mentünk Szombathelyre, hanem ő is hozta a családot meg én is vittem az enyémet. Így a 2x3 óra trécselés kimaradt, plusz volt némi extra szervezési munka, de legalább a lányok ott tudtak lenni velünk. Ha már lányok: idén Hajni kollegánk is csatlakozott a szombathelyi kontingenshez, hogy készüljön picit a tatai megmérettetésre. 

Pénteken mentünk le, majd a szállás elfoglalás után jött a már szokásos rajtcsomag átvétel és közös vacsora a másnapi versenyre készülés jegyében. Azt előzetesen egyébként már tudni lehetett, hogy jóval melegebb lesz mint 2022-ben volt (akkor nagyon kellemes időjárást fogtunk ki); ez okozott némi aggodalmat, de elütöttük azzal, hogy majd jobban kell hidratálni útközben. Én azt számoltam hogy főleg a bringán kell nagyon észnél lenni, hogy a futásra még relatíve friss lábbal, nem kiszáradva érjek majd oda.

Szombaton kényelmes közös reggeli után irány a versenyközpont, ahol a szokásos depózás, csomagpakolás, rajt várás trió várt ránk. Amit írtam Keszthely kapcsán is, az itt már még erősebben jelentkezett: jóval kevesebb csomaggal érkeztem a depóba mint szoktam, és bár volt hiányérzetem, mégis azt számoltam hogy mindenem megvan. Nem hátizsákban vagy dobozban, hanem konkrétan egy kis kupacban, amiből a legnagyobb részt a cipőm vitte el. Még azon gondolkodtam, hogy a biciklis cipőt rárakom előre a bringára, de ezt az ötletet végül elvetettem.

Az úszás szokás szerint a csónakázó tóban volt, és miközben tapostam a vizet a rajtra várva, az órám nem igazán találta a jelet... mondom mindegy, a pálya a tavalyi formátumban van, akkor ilyen 1550 méterre jött ki, akkor nagy változás nem lehet. 

Ehhez képest egészen döbbenetes módon 30 percen belül ment az úszás, ami egy pötyit gyanús volt, de nem foglalkoztam ezzel (főleg hogy közben elég erősnek is éreztem magam), hanem nyomás ki a depóba, fel a biciklire és irány az út. 

A bringa az útfeltúrások miatt át lett kicsit variálva, ennek köszönhetően hosszabb is lett a tavalyinál egy minimálisan, de ahogy mondani szokás, a teljesítmény az nem ezen múlt. Sokkal inkább azon, hogy kivételesen szinte semmi szél nem volt (néha hátszél), és valami irgalmatlan módon lehetett nyomni neki a sík részeken. A táv elején úgy voltam, hogy ameddig nincs igazán nagy légmozgás addig nyomom ami a csövön kifér, aztán valahol ilyen 20-25 km között már láttam, hogy kicsit vissza kellene venni, mert ha 40 km-t letolok ilyen 170-200 watton akkor a lábaim összeakadnak majd a futáson. Nehezítő tényező volt hogy elejtettem a kulacsomat egyszer; azért vissza kellett gurulni sajnos, ami a lendületet erősen megtörte.

Mindennel együtt végül 42 km-es távot sikerült abszolválni bőven 1:20-on belül úgy, hogy éreztem hogy van kraft a lábaimban a futásra. Így aztán cipő fel, egy zselé be a szervezetbe és irány a szokásos négy körös rohanás. A terv az volt, hogy a köztes frissítőn nem állok meg, csak minden kör végén a mindenes pultnál veszek fel vizet, meg szivacsot. Ez elég is volt egyébként (sokszor még így is azt éreztem hogy túlfrissítem magam), és ennek is köszönhetően szerintem a leginkább megingás nélküli futást hoztam össze az elmúlt négy évben. Talán Tatán volt egyszer még olimpiai távon, hogy nem estem szét egyáltalán egy másodpercre sem (meg persze az emlékezetes szlovéniai IM70.3, de ott az időjárás nagyon a kezemre játszott). Az igazán megdöbbentő hogy korosztályos top10 időt futottam a végén úgy, hogy az utolsó körben azért már nem tepertem annyira nagyon.

A vége új PB, 2:35:29... és igen, kicsit bosszant a dolog, hogy nem lett meg a 2:35-ön belüli idő, de azért ne legyünk elégedetlenek, mert tavalyhoz képest 10 perccel voltam jobb, ami azért elég szignifikáns előrelépés. Nagyon erősen benne volt ebben az hogy a biciklin sikerült 33,6 km/h átlagot menni, és az is, hogy a futáson teljesen koncentrált tudtam maradni, ami azért elég ritka (majd figyeldoda a tatai beszámolót hamarosan).

A legjobb újítást pedig ne felejtsük el: Szombathelyen lehetőség van arra hogy az érmet a családod/barátaid adják át, így én is Nórától és Grétától vettem át a sajátomat, ami egy egészen felemelő élmény volt. Csak ezért is járna a csillagos ötös a szervezőknek, de idén is sikerült mindenben perfekt rendezvényt összehozniuk, úgyhogy csak dicsérni lehet őket! :)

A verseny után még este együtt vacsoráztunk Hajniékkal, aztán vasárnap reggel pakoltunk csak fel és jöttünk haza úgy, hogy fejben már félig Tatán jártam, a féltávú amatőr bajnokságon. Erről a következő posztban számolok majd be, és ezzel érem majd utol magam végre :)!

Addig szép napot, jó készülést! :)

Igen-igen, trükkös a cím, mert egyéni csúcsot mentem, de... és akkor erről a DE-ről majd mindjárt írok bővebben.

Két héttel az UTH után volt a verseny, úgyhogy főleg azon aggódtam, hogy egy ekkora terhelésből fel tudok-e épülni annyira ilyen relatíve rövid idő alatt, hogy ne egyetlen hatalmas vergődés legyen az egész. Ehhez jött még a relatíve változékony időjárás, meg hogy a verseny előtti napon haza kellett jönnöm Balatonról a gyerekek ballagása miatt, úgyhogy nem mondom, hogy nem voltam befosva picit mikor reggel hatkor letettem a kocsit Keszthelyen, és elkezdtem összepakolni a motyómat.

Itt egy kis kitérő a triatlon felszerelésről, merthogy minden évben le szoktam írni hogy melyik sporthoz milyen cuccokat viszek magammal, és ez idén kimaradt... ellenben már itt realizáltam (és ez durvult azóta), hogy a négy évvel ezelőttihez képest töredék mennyiségű vackot hurcolok már magammal. 

Szóval csomagok kipakolása, irány a versenyközpont és a szokásos rutin, amibe idén már egyre több ismerőssel való összefutás és csacsogás tartozott, és ahogy feljebb írtam, egyre kevesebb pakolás. Azon egy picit hezitáltam, hogy a cipőt rátegyem-e a pedálra előre, de végül nem voltam ennyire bátor; maradt minden a zsákban.

Azt előzetesen lehetett tudni, hogy idén megint új lesz az útvonal, ami a biciklin jelentős plusz szintet jelentett, viszont a futáson meg sokkal kevesebbet. Ez egyrészt nehezen teszi összevethetővé több év eredményeit, másrészt viszont legalább azt előrevetítette, hogy a táv utolsó harmadában kevésbé kellene megbaszódni. Az időjárás is jónak ígérkezett, mert kellemes volt a víz, ellenben nem tűzött a Nap. Az erős szél a bringán meg standard, azon meg sem lepődök.

Ahogy lenni szokott hamar elment a rajtig az idő, és pikk-pakk ott találtam magam a vízparton, becsekkolva, a dudaszót várva. 

Az úszás nem ment gyorsan, viszont nem fáradtam el kb. egyáltalán. Olyan 47-48 perc körül jöttem ki, irány a depó, ott Titcar barátom éppen a neoprént húzta le, úgyhogy kielőztem, fel a bicajra és adjad neki. Ott még azt hittem, hogy hamarosan majd hátba fog verni (sokkal jobb biciklista mint én), de aztán meglepő módon ez később nem történt meg. Gondolom ebben benne volt, hogy idén a tavalyihoz képest közel kétszer annyi emelkedő volt, úgyhogy lehetett mászni bőven... ez meg ugye nekem kedvez általában. 

A bicajozás alatt két dologra figyeltem nagyon: az újfajta frissítésre, és az új biciklire. Ja igen, hát ugye úgy szép az élet ha az ember olyan géppel megy versenyre amin előzetesen jó ha 400 km-t tekert, meg még annál is szebb és okosabb megoldás teljesen új tápanyag felvételt tesztelni élesben. Ez egyébként csak annyiban tér el a régitől, hogy az óránkénti 25mg szénhidrátot (ami irgalmatlan kevés) 50 mg-re emeltem (még ez se sok), kicsit több vízzel. Jól is ment a kaja is, meg a bringa is, úgyhogy a 86 km végén (igen, ez a DE faktor) egész friss lábakkal szálltam le és húztam futócipőt.

A futópálya 5x4 km volt, teljesen új útvonal, de legalább nem volt benne a márványborítású kohó-katlan ami eddig. Igaziból az első négy kör teljesen simán lement, nagyon okos frissítéssel és 5 perc alatti tempóval, viszont az ötödikben beütött a nem várt badbeat: pisilni kellett. Ráadásul nagyon. Gondolkodtam hogy az utolsó 4 km-t már kibírom így, de szabály szerint rázott már a hideg, meg annyira erős nyomást éreztem az altestemen, hogy az egyik parkoló kocsi mögé beszaladva muszáj volt könnyíteni magamon.

Ahogy az lenni szokott, ha egyszer megáll az ember akkor vége a dalnak, így az ötödik kör már kisebb vánszorgásokkal megspékelt futás volt, de legalább nem készültem ki idegileg egyáltalán. Így összességében csak azon dohogtam hogy a bicikli után ezt sem sikerült a féltávnak megfelelően kimérni. 

Úgyhogy összességében főleg a furán kimért pályának köszönhetően sikerült 5:31 alatt célba érni, amire ha rászámolok 4 km-nyi biciklit (8p) és 1 km-nyi futást (5p) akkor is 5:44 jön ki, ami új pb. Ezzel így fejben hitelesítettem is magamnak az új egyéni csúcsot, még ha kicsit furán is.

Hogy mi az idei keszthelyi tapasztalat? Egyrészt hogy okosabb frissítéssel ez a táv egyel komfortosabb tud lenni. Másrészt hogy az hogy nincsen 40 fok meleg, az nagyon megkönnyíti a sikeres teljesítést. Harmadrészt pedig hogy nagyon rossz úgy versenyezni, hogy a család nincs ott.

Az országos bajnokságban nem tudom hányadik lettem, nem is érdekel különösebben, viszont zárásként a biciklis táskámat ott felejtettem a parkolóban, úgyhogy ennyivel mindenképpen szegényebb lettem. Azt gondolom ez kis ár az élményért cserébe :).

Az elmaradt beszámolók következő fordulójában Szombathelyre látogatunk a Vasi vasemberre. 

Kezdeném a magam mentegetésével: azért nem írtam már régóta, mert a blog.hu valamilyen fura oknál fogva nem engedett belépni a felületre, így esélytelen voltam megírni az UTH beszámolót is, meg azóta még vagy hármat. Úgyhogy most pótlások jönnek majd, illetve egy hosszabb beszámoló az Asics Gel Kayano 29-ről is, amibe beletekertem több mint 1000 km-t. Szóval kontentekre fel.

Jó rég volt már május amikor az UTH-t futottam, de relatíve jól emlékszem mindenre a verseny kapcsán, merthogy ez volt életem első "ultrája" (nem tudom hány km fölött tekinthető egy futóverseny amúgy annak), plusz a terepfutás önmagában egy elég nehéz műfaj nekem.

Melegítésképp egyébként egy héttel előtte még lenyomtam a Szadai terepfutás 22 km-es távját, hogy legalább minimálisan legyen földutas tapasztalat, de igaziból tudtam azt, hogy felkészülni úgysem tudok arra hogy ennyire hosszú a távolság (54 km) és hogy ennyire szar a terep (1800 fölötti szintet írt).

A rajt előtt ücsörögtem a versenyközpontban és amellett hogy meg kellett állapítanom, hogy nagyon pöpec a szervezés, azon gondolkodtam, hogy a nevezés nem volt a legjobb ötlet. Teljesen idegen tőlem a terep, nem is gyakorlom, és élesben egy ekkora távolság biztos fájni fog. 

Aztán ahogy lenni szokott gyorsan lepörgött az óra, és máris ott álltam a többiekkel és vártam a startpisztolyt. Ismerőst nagyjából hiába kerestem... azt viszont legalább tudtam, hogy a frissítő pontnál fogok találkozni régi cimborákkal, akik a crew-t erősítik.

A versenyt én két részre osztanám, az első 30 km-re és a második 24-re. Teljesen hülyén fog hangzani, de pont az eleje szerintem a könnyebb, hiába hosszú. Ott a terep még nem volt annyira durva; az emelkedők egy része még futható is volt, a lejtős részeken meg nem szedtem össze magamhoz képest nagy hátrányt, így a 30-as checkpointon még talán 24-ik helyen fordultam (lol), és vágtam neki a két igazán nehéz emelkedőnek.

A poén hogy önmagában az első nagyon meredek emelkedőn tudtam volna előzni vagy 10-et biztos, ha nem ragadok be egy nagyon lassan tötyörgő trió mögé. Mivel nem nagyon volt hely kikerülni őket, így gyötrelmes lassan keveredtünk fel a hegy tetejére, ahonnan viszont ugye a lejtmenetben megettek páran. Egyrészt amúgy is gyengén futok lefele, másrészt meg ott már keményen elkezdett fájni a lábfejem is.

Az utolsó emelkedőre fordulva így a 35-ik hely környékén voltam, és bár a rajz alapján ez is meredeknek ígérkezett, a valóságban csak egy "egyszerű" hegy volt, amire relatíve hamar felértem. Utána az utolsó szakaszra fordulva tudtam, hogy már csak le kell gurulni, aztán egy utolsó frissítés és jöhet az aszfaltos szakasz.

Az aszfaltos ami bmeg nem akart elfogyni... nyilván ott a terep kedvezett nekem és egész simán váltottam újra 5 perces körüli ezrekre, de hogy minden kanyar után azt hittem hogy ott a cél az tiszta sor, és nem... mindig még egy kirakott szalag, még egy útjelző tábla, még egy akármi... bázz, mondom sose lesz már vége.

Aztán valahogy mégis elértem oda hogy szentendrei sétálóutca, macskakő, integető turisták, hangosan buzdító nézők, és az utolsó kanyar, majd a befutó. 54 km, 1935m szint (nekem legalábbis), végtelen lábfájás, de sikeres teljesítés! 

A célban Hajni és Lippi vártak; volt Hell (életet mentett) és kaja is, de a lényeg szerintem az, hogy a szokásos szétesős-meghalós-okádós beérkezés helyett mosolyogtam és úgy is éreztem hogy a teljesítés ideje is rendben volt. Előzetesen ilyen 7 óra és 7:30 közé vártam magam, ehhez képest 6:35:29-es idővel a 47-ik megtisztelő helyet szereztem meg. 

Nyilván nehéz belőni amúgy ezt az egészet teljesítmény szempontból, mert ugye elsőre én sem tudtam hogy mire is készüljek, meg az időjárás is nagyon kedvezett (kb. semmi sár, kellemes meleg, zéró eső). Azon is gondolkodtam hogy vajon való-e nekem az ilyen hosszú táv (szerintem nem) és a terep (az meg egyértelműen nem), vagy hogy akarok-e ezen a versenyen még egyszer részt venni (meglepő módon igen :D)... de összességében azt tudom mondani hogy ez egy jó élmény volt, megérte eljönni, és ami a legjobban megérte az az, hogy sikerült komfortzónán kívül kerülni úgy, hogy ez ne bosszantson.

Ezzel együtt a 2024-es részvételem erősen bizonytalan, de ez már egy másik történet :).

Kicsit eltűntem az utóbbi időben, de ennek több oka is volt. Az egyik hogy a hétköznapok is kicsit sodróbb lendületet vettek, a másik meg hogy kétszer is beteg voltam az elmúlt másfél hónapban, ami miatt edzésbeli kiesések is voltak. Ezzel együtt azért úgy nézett ki, hogy a korábbi hirtelen felindulásból elkövetett maraton nevezésemet "be tudom váltani", és ott tudok lenni... na ez így is lett!

Szokásos útitársammal Lippivel vasárnap reggel hétkor a szokásos "nem vagyunk normálisak" felkiáltással ültünk autóba és vettük az irányt Ráckeve felé, hogy a szokásos verseny előtti tennivalók mindegyike beleférjen (+ nekem örök parkolási parám van...). Miután a City run is aznap volt, így kisebb kitérővel mentünk, de időben, 8-ra leértünk, és relatíve hamar meglett a versenyközpont is, ahol rajtszám átvétel után öltözés és felszerelés check volt a program. Lippi a 10k-t támadta, én meg úgy voltam vele hogy az UTH miatt nem árthat egy hosszabb futás, meg hátha végre kiadja a 42K rendesen, és nem meghalás lesz a táv utolsó negyede. Spoiler alert: nem adta ki, és szar volt!

A rajtnál még volt némi hideg, plusz mellettem két csaj azt beszélgette hogy elég komoly szél lesz a második felén a pályának, de ezzel együtt relatíve jó hangulatban csaptunk bele a ténylegesen maratoni távba. Az elején még együtt ment a teljes mezőny (kb. 600 ember), aztán előbb a 10k útvonal fordult le balra, majd a 21k fordult vissza. 

A királykategória bezzeg nyomta neki rendületlenül dél fele, többé-kevésbé aszfalton, néha földúton vagy murván. Sikerült rácsatlakoznom egy srácra aki nagyon jó tempót futott, úgyhogy ilyen 145-ös pulzus környékén faltuk a km-eket. Egészen úgy a féltávig tök jók voltunk, ott viszont megérkezett a szél, méghozzá brutális módon. A zsilipen átkelve realizáltuk hogy ketten futnak előttünk összesen (ezt amúgy a 21-es frissítőponton is mondták, de itt legalább láttuk a saját szemünkkel is), viszont ők igen nagy előnnyel. No sebaj, itt arra kondicionáltam magam, hogy ha jól megy akkor akár egy top5-ös helyezés is meglehet, mert akivel együtt mentem nagyon erősnek tűnt, így a harmadik hely minimum kétséges volt.

A 25-ik km-től már nagyon súlyos volt a széljárás; a gáton futva össze-vissza dobált minket és itt le is szakadtam az addigi útitársamról, mert ő nem állt meg frissíteni, én meg igen. A nagyobbik meglepetés viszont a 29-es km-nél ért, ahol a verseny addigi második helyezettje mellett elfutottam. Ő nagyon megrogyott, én meg azt számoltam, hogy jelenleg a harmadik helyen megyek, és most kell kicsit tolni, hogy előnyt harcoljak ki. Ennek megfelelően futottam egy 4:18 meg egy 4:17 km-t, és úgy fordultam rá az utolsó 10 km-re, hogy már csak amiatt voltam frászban hogy bírom-e a végéig, meg hogy ne érjen utol senki.

A 34-ik km-től viszont egy szenvedéssé vált az egész; gyakorlatilag 500m futás 50m séta volt a menet. Egyrészt addigra teljesen kicsinált a szembeszél, másrészt fejben is megborultam picit... de itt is csak az járt a fejemben hogy mikor hátranézek ne lássak senkit, mert akkor még van esélyem a harmadik helyre. Abban is biztos voltam, hogy csak pb-vel lehet meg a dobogó, és ha dobogó lesz az jó eséllyel pb-t is hoz majd.

40-től már éreztem hogy meglesz a táv is meg a harmadik hely is, úgyhogy ott picit megnyugodtam, és beérve Ráckevére vissza a szél is csillapodott szerencsére. Az utolsó 500 méteren már hátra sem néztem, csak próbáltam még valamit kicsikarni magamból. 

A chipszőnyeget átlépve egyrészt meglepett hogy nem voltam teljesen kifacsarva, másrészt láttam hogy a PB meglett... és a korábban velem futó sráccal találkozva azt is tudtam hogy a harmadik hely is a zsebben. Ő végül egyébként megnyerte a maratont, amihez itt szeretnék neki külön gratulálni, mert fantasztikus egyenletes futást mutatott be minden körülmény ellenére!

A szervezés mókás voltát jelzi hogy innen még másfél órát kellett várni az eredményhirdetésre, de legalább addig tudtunk ebédelni (járt kiváló meleg étel a befutóhoz), meg kicsit nyújtottam-átmozgattam-megnyugodtam. 

Annak ellenére hogy fejben elég vacakul viseltem a táv végét, végül 3:12:25-el új egyéni csúcsot futottam, és mindehhez még járt egy kis serleg is. Tapasztalatnak pedig kiváló volt, mert ezt is tanulni kell, hogy milyen a mezőny elején futni. A másik amit meg tanulni kéne végre az a maraton lefutása, mert ott még mindig nagyon komoly gondjaim vannak. Nem szabad egyszerűen szétesni ennyire durván a végére.

A héten pihenő, aztán utána folytatódik a felkészülés az UTH-Keszthely-Szombathely-Tata négyesre. Úgyhogy nincs megállás :), de most kivételesen nem utálom az alapozást és ez tök jó!

Kitartást mindenkinek, remélhetőleg találkozunk a pályán!

Úgy alakult hogy idén elmaradt a Zúzmara (és ne menjünk abba bele, hogy ezt miért olyan későn jelezték ahogy...), és mivel semmi érdemi cucc nem volt januárra, plusz 22-e a születésnapom, végül beneveztem a WTF Cold aszfaltos távjára.

Azt tudni kell, hogy én már indultam pár WTF versenyen, és valahogy mindig van valami fura körülmény ezeken a rendezvényeken, amik kib.sznak velem... elég az emlékezetes darázstámadásra gondolni két éve Szentendrén, hogy mást ne mondjak. 

Idén sikerült kifogni az egyetlen olyan hétvégét amikor volt hó, ami alapvetően tök klassz dolog ha az ember csak sétál kint vagy a hegyen, de kifejezetten nem klassz ha a latyakban kell futni csúszós úton. Márpedig ahogy Lippivel felértünk a Normafára és szemrevételeztük a helyszínt, az látszott hogy ide nem verseny cipő kell, hanem kb. terep csuka a betonra. Az persze nem volt nálam, úgyhogy B tervként a jó öreg Mizunoban álltam a rajthoz.

De ne rohanjunk ennyire előre, mert a rajt előtt még bóklásztunk kicsit a Normafán, bandáztunk egy csomó ismerőssel, és végtelen hosszan álltunk sorban a ruhatárnál is, meg a klotyónál is. Nem a staff hibája ez, egyszerűen kicsi helyen sok ember, és mivel hideg volt, mindenki az utolsó pillanatra hagyott mindent. Ennek köszönhetően a toitoi előtt beszélgetve hallottam a terep rajt kürtszavát, és rohantam, hogy az aszfaltos kezdést valahogy elérjem. Némi furakodás után a második-harmadik sor körül be is álltam a rajtzónába, gyors óra kapcsolás aztán dudaszó és start.

Az Erzsébet kilátóig egész jó voltam; egyrészt rohadt jó tempót mentem a kvázi sík részen, másrészt ott még nem csúszott annyira, mert volt elég sok szűz hó, amin lehetett lendületet venni. Erzsitől lefelé a lejtő viszont horror volt, nem is nagyon mertem a Libegőig engedni; mondom inkább épségben lemászok minthogy a bokám kimenjen a túlzott lendülettől.

Innen lefele vitt az út a Szépjuhászné felé, és bár volt elég sok hó meg locspocs az úton, sikerült vállalható tempót menni. A fordítóig szerintem max ketten előztek meg, ellenben onnantól az emelkedőn én kapcsoltam fel egy picit, és hagytam ott néhány sporttársat. 

A Libegőhöz vissza már úgy értem, hogy se előttem (az élmezőny már majdnem a célban) se mögöttem (középmezőny sehol) nem volt senki, úgyhogy a frissítő pontos lányt kérdeztem meg hogy mégis merre kell menni. Mondta hogy csak előre, nyomjam neki. Hát így is tettem :).

Ahogy futottam ott a dimbes-dombos aszfalton, kerülgetve a kirándulókat, éreztem hogy na most elkaptam valami jó tempót, és néztem hogy az óra is velem van; bár mutatott egy 5:42-es km-t is, de ezt ott és akkor még az emelkedő számlájára írtam. Ahogy elcsippant a 8-as km, kezdtem aggódni hogy nem látok senki versenyzőt, de nem emlékeztem semmilyen kanyarra vagy elágazásra, tehát rossz irányba nem mehettem, úgyhogy csak futottam ahogy bírtam.

Egészen kb. 8,5 km-ig, ahol meghallottam a célkapus bemondó hangját. Mondom az fasza, mert ha hallom akkor max 4-500 méterre lehet, azaz vagy levágtam valahol (ami kvázi lehetetlen volt) vagy megint szarul volt kimérve a táv, méghozzá nem is kicsit. Utóbbi volt amúgy a helyzet, úgyhogy kemény 9 km-es távért csúszkáltam a hóban... khm. Nem tudom amúgy, hogy megint az óra vesztett-e jelet valahol (simán benne van), vagy tényleg ilyen tróger volt a kimérés, de ha utóbbi, akkor szeretném üzenni hogy KÉRLEK ne térjen már el a kiírástól 10%-ot a tényleges mert ez annyira ciki hogy hihetetlen.

Vissza a versenyhez: a célban kérdeztem Lippit hogy hányadik lettem, ő mondta hogy ilyen 7-8 körül szerinte. A hivatalos eredmény szerint végül a 10-ik megtisztelő helyet hoztam el, amivel alapvetően elégedett vagyok, több ebben azt hiszem nem nagyon volt.

És akkor a végére a JÓ dolgok:

A WTF sorozat az egyik legjobban megszervezett esemény minden évben. Független attól hogy mik történnek velem ezeken a versenyeken, a staff szuper, a szervezés szuper, az érem minősége 10 pontos, és az hogy a nevezésnél eldönthetem hogy mit kérek az pazar. Nagyon-nagyon gratulálok a Runaway csapatának mert ez példaértékű, és mindenkinek így kéne csinálni, ahogy nekik. Ezzel együtt a sorozat többi részén idén várhatóan nem fogok részt venni, de leginkább azért mert minden esemény valami másik versenyemmel ütközik sajnos :(. Úgyhogy egy rókás éremmel letudom az évet, de jövőre visszatérek!