Elnézést a teljesen hülye alcímért előre is, de nagyjából ez az egy mondat dominálta az idei SPAR maratont nekem, és bár itt-ott még haragszom egy picikét magamra a vasárnap miatt, csak ez a pár szó jellemzi legjobban a hétvégét.

Az egész úgy indult egyébként, hogy pár hete Nóra már pedzegette, hogy igaziból szerinte csak a 30-on kéne indulnom, merthogy idén már futottam maratont is, ultrát is, lement három féltáv triatlonból, meg volt itt két dobogós 14km-es futás a közelmúltban (ja igen, erről is kéne majd írni valamikor), amiket azért ugye csőmaxon kellett nyomni... és hát ennek köszönhetően azért tényleg egy pötyit fáradt voltam már.

Node nem is én lennék ha ezzel együtt sem éreztem volna azt, hogy a leghosszabb távon kell indulnom. A versenyt megelőző napokban néztem, hogy jön a hideg (+eső), meg számolgattam, hogy mire lehetek képes, és elkezdtem szépen csendben ráfeszülni arra, hogy meg kéne próbálni a 3:10-en belüli időt megfutni. 

Normál esetben ilyenkor ez garantáltan nem sikerül, pont a stresszelés miatt, most viszont az a fura helyzet állt elő, hogy szombat délután azon kezdtem gondolkodni, hogy nem kell ezt erőből nyomni. Sőt, idén már annyi mindent végig tudtam csinálni (ld. fent), hogy ezt a versenyt el lehet, sőt tovább is megyek, el KELL engedni. Csak ki kell állni és egy jót futni, nézelődve, vidáman, ahogy a Wizzairt is tettem.

Így aztán vasárnapra virradólag egy dolog zavart, az pedig a szakadó eső. Ez reggelre elállt valamennyire, úgyhogy 6:30 körül felvettem Arit és 7:15 körül már a helyszínen vacogtunk az egyre erősebb és hidegebb szélben. Eléggé gáznak nézett ki a helyzet, és már azon gondolkodtam hogy felveszek még egy réteg ruhát pluszban, mire rájöttünk, hogy pont azon az egy helyen tudtunk megállni, ahol a legjobban átvág a szél a versenyközponton.

9-kor rajtoltam a kettes zónából (nem mertem az egyest kockáztatni), és az volt a tervem, hogy féltávig tartom a 4:30 körüli tempót, majd utána ha fáradok akkor lassítok, ha nem akkor meg próbálom ezt kihúzni 30-ig. Okulva a tavalyi elég béna teljesítésből, arra nagyon erősen kondicionáltam magam, hogy majd a Margitsziget kijárónál ne sétáljak bele, hanem ha kell akár lassan is, de fussak, mert ha megállok akkor ugye végem.

Az első 14 km most új útvonalon ment, szerencsére főleg oldal- és hátszélben. Az első harmad után ráfordultunk újra a budai rakpartra, amit sokan utálnak, én meg pont azért szeretem, mert jól tervezhető a futás rajta. Egy egész jó bolyban sikerült megragadnom, pörögtek a 4:25 körüli ezrek és szerencsére a fáradtságnak nyoma sem volt.

Féltávhoz 1:34:08 alatt értem a hivatalos időmérés szerint (szerintem nem...), és ott láttam Lippit is, aki bekiabált a pálya széléről, hogy "Egyben vagy?". Csak intettem neki hogy oké vagyok és a vicc hogy tényleg nagyon egyben voltam. Nem fájt semmi, nem éreztem hogy csökkenne az energia szintem vagy húzódnának az izmaim, úgyhogy egész lendületesen fordultam rá az Árpád hídra, és mantráztam, hogy csak a Sziget kijáró legyen rendben. S lőn: rendben is volt.

Ahogy a Duna Aréna fele futottam már éreztem, hogy nem lesz a 30-as összeesés ahogy tavaly, és fejben tologattam ki, hogy meddig fogok sétálás nélkül biztosan elfutni. Ezt ott a 35-ös km-re saccoltam... hogy aztán ott is simán menjek tovább, ugyanúgy 4:25-4:30 tempót futva. Egyébként pont 30 körül számoltam, hogy ha egy óra alatt futom le a végét (azaz 5:00 pace) akkor is PB részidőn belül leszek.

A 37-es táblánál találkoztam Hajnival, neki mutattam hogy 3, azaz hogy még kb három km-t fogok így bírni. A Bálnáig ez ment is simán, és ott is csak azért lassítottam le egy picit (sétáltam vagy 30 métert), mert a hídra már rohadtul nem volt kedvem felfutni. Ott kezdtem érezni erősen a combhajlító izmomat, de aztán megráztam a fejemet, hogy innen már csak 2 km, azt ki lehet bírni. Mivel itt már tudtam, hogy meglesz a PB, egy picit ki is engedtem, és az utolsó két km. 4:45 és 4:49 lett.

A célegyenesbe kanyarodva a kordonoknál láttam Nórát és Grétát, ami adott egy nagyon nagy lelki löketet. Nem, nem a teljesítéshez (az már a zsákban volt), hanem ahhoz, hogy újra érezzem, hogy milyen biztos hátország van mögöttem, ami segíti az ilyen teljesítéseket. 

Végül 3:09:34-es idővel léptem át a célvonalat, és két dolgot éreztem; örömet és haragot egyszerre. Örömet, mert ez megint új egyéni csúcs, megvan a 3:10-es álomhatár, és mindez úgy, hogy még egész összeszedett is tudtam maradni. Haragot meg azért, mert mi a francért sétáltam bele azt a keveset is a végén... hát bírtam volna erővel simán.

Ezzel együtt az öröm egyelőre erősebb, és csak az okoz fejtörést, hogy jövőre mit találjak ki célnak. Eredetileg a 3:10-es maraton 2024-re volt tervezve...