Nem szeretném hosszan mentegetni magam; a blog.hu megint egy ideig úgy döntött, hogy nem enged be posztot írni, úgyhogy mind a három olvasómtól elnézést kérnék amiért ennyit csúszott a podersdorfi beszámoló. Cserébe annyit tudok ígérni, hogy legalább hosszú lesz.

Az egész kaland amúgy valahogy így nyár elején indult, mikor beszélgettünk Nórával arról, hogy a szokásos versenyek köréből ki kéne lépni, és valami nagyobb triatlon eseményen is részt kéne venni. Tettük ezt a beszélgetést úgy, hogy fogalmunk nem volt arról, hogy Grétával milyen lesz majd hosszabban utazni, vagy hogy hogyan szervezzük meg a helyszíni felügyeletét, stb-stb... szóval csak úgy lazán belevágtunk. A felkészülésben kellett egy pici módosítást eszközölni, de nem sokat, merthogy a Balatonman eredetileg terv volt, de ahhoz képest itt hosszabb biciklivel és mindenképpen más terepviszonyokkal kellett kalkulálni.

Maga az edzésprogram meglepően simán ment végig, úgyhogy azt éreztem, hogy akár egy jó versenyt is tudunk majd menni. Elég sok időt töltöttem végre TT biciklin, és sikerült a hőségben futáson is dolgozni valamennyit. A felszerelés is nagyjából összeállt a szezon utolsó versenyére, úgyhogy két dologtól féltem csak: a legendás podersdorfi széljárástól, illetve a tatai versenyen jelentkező talp fájdalomtól, ami vissza-visszatért az augusztusi edzések során. Ezzel együtt tényleg sok km és ami fontos, nagyon sok minőségi edzés volt a lábaimban; ritkán érzem azt, hogy ennyire felkészült vagyok egy megmérettetésre.

A verseny szombaton volt, de mi már pénteken lementünk Frauenkirchenbe, hogy a csomag átvételt, depózást és egy rövid átmozgatást meg tudjunk oldani. A szálloda ahol laktunk pazar volt, a wellness nagyon tetszett a gyereknek (is), és a kaja is jó volt. Ezek apróságnak tűnnek, de fontos részét képezik annak, hogy az ember a verseny napján mennyire tud fókuszban lenni. 

Én a pénteket még felhasználtam arra, hogy egy rövid tapering biciklizést megejtsek, illetve ugye átvettük a nevezési csomagot ami hatalmas volt. Mármint szó szerint, mert akkora hátizsákot adtak, amivel szerintem két hétre el lehet utazni valami távoli országba. Volt benne minden földi jó, úgyhogy megint meg kellett állapítanom, hogy lehet hogy a külföldi verseny drágább, de a nevezési pakk azért egész más. 

Jah meg a verseny szervezettsége is más, bár az azért keményen meglepett, hogy két külön depóba kell pakolni, miután az úszás és a bicikli start 11 km-re volt a futópályától. A kaja kivételével én mindent leadtam pénteken, bezacskózva és szokás szerint reménykedve, hogy nem maradt ki semmi a szórásból. Nagyon flottul ment minden, a szervezők előtt tényleg le a kalappal, hogy ennyi távra ennyi embert ilyen szuperül irányítottak.

Péntek este relatíve korán, már este fél 9kor kidőltem. Eredetileg Grétát akartam az alvásra rávenni azzal hogy én is alvást szimulálok, de végül bealudtunk mindketten, és gyakorlatilag reggelig megszakítás nélkül húztuk a lóbőrt. Ennek köszönhetően életemben ilyen kipihent nem voltam még a kihívás napján :D, tényleg nagyon vicces volt 11 óra alvással, teljesen kisimultan kimenni a rajthoz.

Az úszás egy kis tóban ment, ahol kettő kört kellett teljesíteni a féltávú mezőnynek. A nagy résztvevő szám miatt két hullámban volt a rajt, ami azzal járt, hogy engem nem csak az első hullám, de a második is laposra vert. Szombathelyen is nagyon kaptam az ívet, de az semmi nem volt ehhez képest, pedig mindig igyekszem taktikusan a külső bolyban úszni, meg hátulról rajtolni pont ezért. 

A pontos percet nem tudom mennyi volt mikor kijöttem a vízből, de ilyen 44 körül volt, és valamennyi időt a depóig vezető futáson is veszítettem, mert akkora sár volt, hogy csúszott minden mint a takony. A biciklihez érve sisak és cipő fel, kaja a zsebbe és hajrá! 

Nehéz a második szakaszról nem szuperlatívuszokban beszélni, ugyanis az útminőség valami egészen fantasztikus volt. Csak úgy suhant a bicikli, és mivel nagy szél nem volt (pár helyen kicsi oldalról meg egy rövid szakaszon szembe), sikerült nagyon egyenletes 31,3 km/h átlagot menni. A frissítés jól meg volt oldva, úgyhogy szokás szerint csak az unalommal kellett megküzdenem a 86 km-es biciklizésen. Evés-ivás rendben ment, melegem sem volt különösebben, úgyhogy azt terveztem, hogy a futásra még nem szellemi toprongy állapotban érkezem majd meg.

Depóba be, futócipő fel, pályára ki és... ja igen, és eddigre lett baszott meleg és állt meg a szél teljesen. Normál esetben nem zavart volna, mert erre is készültem sokat a nyáron, de mindehhez hozzá tudott tenni az, hogy a futópálya az konkrétan egy nagy beton placc, ahol oda 5 km, vissza 5 km, két fordítóval. Nem túl izgalmas, hogy mást ne mondjak.

Úgy 14 km-ig nem volt semmi fennakadás, ott viszont meg kellett állnom pisilni (ez a mumusom idén...), és mikor visszaálltam futni akkor azt éreztem, hogy most rosszul kell lennem. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, merthogy összességében ha nem állok meg akkor szerintem nem lett volna semmi bajom, de úgy voltam vele valahol az agyam mélyén, hogy ha megállok pisilni akkor utána nem kell jól futnom tovább. Így nem is tettem, hanem elkezdtem vergődni, ami úgy 4-5 km-en keresztül ki is tartott.

Aztán pont mint Tatán; ahogy láttam hogy már nincsen sok vissza, új erőre kaptam és két utolsó értelmes km-t futva beértem a célba, átvettem a gyönyörű érmet (és finisher pólót), és miután nem volt redbull, megittam vagy egy liter kólát, hogy magamhoz térjek. 

Túl azon hogy a futás miatt baromira haragszom magamra, összességében egészen elégedett voltam (és vagyok) a teljesítményemmel, és most azt mondom hogy 80% a visszatérésem esélye 2024-ben Podersdorfba. Viszont amit jövőre biztos nem fogok, az a visszabringázás a hotelbe ahelyett hogy a shuttle busszal mennék, ugyanis a megtett féltáv után 11 km-t a szembeszélben tekerni egy lifegő zsákkal a hátamon... na az már nem hiányzott :).

Összességében aki még nem próbálta ezt a versenyt annak mindenképpen ajánlom, mert elérhető távolságban ez az egyik legjobb rendezvény, ahol minőségi körülmények között, jó szervezés mellett lehet ténylegesen a versenyzéssel foglalkozni.

A 2023-as tri szezonnak ez volt hát a vége; szokás szerint megköszönném a felkészítést és támogatást mindenkinek! A teljesség igénye nélkül: első helyen a családomnak akik nélkül sosem menne ez így, második helyen a felkészítésemet felügyelő csapatnak (Erdei Nóra - étkezési tanácsok, Dezső Csilla - core edzés, Pance Lóri - bicikli és futás, Kovács Viktor - mentális felkészítés), harmadik helyen pedig a munkahelyemnek hogy elég fizetést biztosít ahhoz, hogy ezt a nagyon drága sportot űzni tudjam :). KÖSZÖNÖM!