Úgy alakult hogy idén elmaradt a Zúzmara (és ne menjünk abba bele, hogy ezt miért olyan későn jelezték ahogy...), és mivel semmi érdemi cucc nem volt januárra, plusz 22-e a születésnapom, végül beneveztem a WTF Cold aszfaltos távjára.

Azt tudni kell, hogy én már indultam pár WTF versenyen, és valahogy mindig van valami fura körülmény ezeken a rendezvényeken, amik kib.sznak velem... elég az emlékezetes darázstámadásra gondolni két éve Szentendrén, hogy mást ne mondjak. 

Idén sikerült kifogni az egyetlen olyan hétvégét amikor volt hó, ami alapvetően tök klassz dolog ha az ember csak sétál kint vagy a hegyen, de kifejezetten nem klassz ha a latyakban kell futni csúszós úton. Márpedig ahogy Lippivel felértünk a Normafára és szemrevételeztük a helyszínt, az látszott hogy ide nem verseny cipő kell, hanem kb. terep csuka a betonra. Az persze nem volt nálam, úgyhogy B tervként a jó öreg Mizunoban álltam a rajthoz.

De ne rohanjunk ennyire előre, mert a rajt előtt még bóklásztunk kicsit a Normafán, bandáztunk egy csomó ismerőssel, és végtelen hosszan álltunk sorban a ruhatárnál is, meg a klotyónál is. Nem a staff hibája ez, egyszerűen kicsi helyen sok ember, és mivel hideg volt, mindenki az utolsó pillanatra hagyott mindent. Ennek köszönhetően a toitoi előtt beszélgetve hallottam a terep rajt kürtszavát, és rohantam, hogy az aszfaltos kezdést valahogy elérjem. Némi furakodás után a második-harmadik sor körül be is álltam a rajtzónába, gyors óra kapcsolás aztán dudaszó és start.

Az Erzsébet kilátóig egész jó voltam; egyrészt rohadt jó tempót mentem a kvázi sík részen, másrészt ott még nem csúszott annyira, mert volt elég sok szűz hó, amin lehetett lendületet venni. Erzsitől lefelé a lejtő viszont horror volt, nem is nagyon mertem a Libegőig engedni; mondom inkább épségben lemászok minthogy a bokám kimenjen a túlzott lendülettől.

Innen lefele vitt az út a Szépjuhászné felé, és bár volt elég sok hó meg locspocs az úton, sikerült vállalható tempót menni. A fordítóig szerintem max ketten előztek meg, ellenben onnantól az emelkedőn én kapcsoltam fel egy picit, és hagytam ott néhány sporttársat. 

A Libegőhöz vissza már úgy értem, hogy se előttem (az élmezőny már majdnem a célban) se mögöttem (középmezőny sehol) nem volt senki, úgyhogy a frissítő pontos lányt kérdeztem meg hogy mégis merre kell menni. Mondta hogy csak előre, nyomjam neki. Hát így is tettem :).

Ahogy futottam ott a dimbes-dombos aszfalton, kerülgetve a kirándulókat, éreztem hogy na most elkaptam valami jó tempót, és néztem hogy az óra is velem van; bár mutatott egy 5:42-es km-t is, de ezt ott és akkor még az emelkedő számlájára írtam. Ahogy elcsippant a 8-as km, kezdtem aggódni hogy nem látok senki versenyzőt, de nem emlékeztem semmilyen kanyarra vagy elágazásra, tehát rossz irányba nem mehettem, úgyhogy csak futottam ahogy bírtam.

Egészen kb. 8,5 km-ig, ahol meghallottam a célkapus bemondó hangját. Mondom az fasza, mert ha hallom akkor max 4-500 méterre lehet, azaz vagy levágtam valahol (ami kvázi lehetetlen volt) vagy megint szarul volt kimérve a táv, méghozzá nem is kicsit. Utóbbi volt amúgy a helyzet, úgyhogy kemény 9 km-es távért csúszkáltam a hóban... khm. Nem tudom amúgy, hogy megint az óra vesztett-e jelet valahol (simán benne van), vagy tényleg ilyen tróger volt a kimérés, de ha utóbbi, akkor szeretném üzenni hogy KÉRLEK ne térjen már el a kiírástól 10%-ot a tényleges mert ez annyira ciki hogy hihetetlen.

Vissza a versenyhez: a célban kérdeztem Lippit hogy hányadik lettem, ő mondta hogy ilyen 7-8 körül szerinte. A hivatalos eredmény szerint végül a 10-ik megtisztelő helyet hoztam el, amivel alapvetően elégedett vagyok, több ebben azt hiszem nem nagyon volt.

És akkor a végére a JÓ dolgok:

A WTF sorozat az egyik legjobban megszervezett esemény minden évben. Független attól hogy mik történnek velem ezeken a versenyeken, a staff szuper, a szervezés szuper, az érem minősége 10 pontos, és az hogy a nevezésnél eldönthetem hogy mit kérek az pazar. Nagyon-nagyon gratulálok a Runaway csapatának mert ez példaértékű, és mindenkinek így kéne csinálni, ahogy nekik. Ezzel együtt a sorozat többi részén idén várhatóan nem fogok részt venni, de leginkább azért mert minden esemény valami másik versenyemmel ütközik sajnos :(. Úgyhogy egy rókás éremmel letudom az évet, de jövőre visszatérek!

Kicsit kiestem a dokumentálásból az elmúlt pár hétben, de ez leginkább annak köszönhető, hogy végre szabadságon voltam, és igyekeztem annyira kerülni a laptop bekapcsolását, amennyire csak lehetett. Ennek megfelelően lemaradt a 2022-es évről a záró verseny beszámolója, amit most igyekszem pótolni.

A Pezsgőfutáson ahogy nézem harmadszorra vettem részt mióta futok, ami nem véletlen, ugyanis nagyon szeretem ezt a versenyt. Az útvonala kifejezetten közel áll hozzám; mindig üdítő a Velencei tó mellett futni, még ha időnként az időjárás nem is teszi könnyűvé azt, hogy körbe is érjek.

Idén mázlink volt szerintem, mert se jeges szél nem volt, se különösebben hideg. Sőt, a verseny előtti napokban még kicsit homlokráncolva néztem hogy 12 fokot ígérget az OMSZ... mondom az szuper lesz, azt se tudom mit vegyek fel, meg hogy a frissítést majd hogyan tudom jól megoldani ha tényleg meleg lesz. 

Ehhez képest aztán szombat reggel mikor indultam rohadt nagy köd volt és a kocsi is 3 egész fokot írt... na mondom fasza lesz, mégis kell majd a sapka meg a sál. Mire leértem Gárdonyba már sikerült 5 egész fokig kúszni a hőmérő higanyszálának, úgyhogy végül a hosszú nadrág és vékony pulóver kombináció mellett döntöttem, és nyugodt voltam hogy szuper sok vízre nem lesz szükség. Maximum tájolóra, mert a köd az nem igazán akart múlni, és konkrétan a partról a vizet nem lehetett látni.

A rajtot kicsit benéztem idén, mert addig ücsörögtem a melegben ameddig csak lehetett, és végül kutyafuttában órát kapcsolva teljes három perccel a dudaszó előtt álltam be a rajtzónába (pedig máskor ezzel nem várok eddig). Az első nagyjából 12-15 km elég eseménytelen volt; fix 4:30 körüli tempóban faltam a távolságot, ilyen 145-ös pulzus környékén. Egy másik sráccal mentünk együtt, váltott vezetéssel. A dolog odáig működött jól ameddig el nem értünk az emelkedős részhez, mert én ott picit előbbre futottam, cserébe aztán az újra sík részen előbb beért, majd le is hagyott a kollega. No nem nagyon, mert végig láttam magam előtt, csak ott már nem egymás mellett mentünk.

Olyan 23 km körül kezdett kicsit sok lenni a jóból, egyrészt mert kezdtem éhes lenni (a zselé nekem valahogy nem elég, más viszont nem volt), másrészt meg a bokám elkezdett fájni, és emiatt kicsit tempót is veszítettem. Ezen a ponton ráadásul elkezdtem utolérni a 12 km-es táv mezőnyét is, úgyhogy még kerülgetnem is kellett az embereket. A célegyenes fele fordulva utolértem Titcar barátomat is, és együtt sprinteltünk be az utolsó 300 méteren, ami szerintem vicces volt, szerinte nem :D. 

A befutóidőm 2:10:34 lett, ami kb. 5 perccel jobb mint a 2019-es utolsó részvételemnél. Utólag azt mondom hogy egy egyel gyorsabb cipőben még lehetett volna ez alá is menni, mert amúgy kondiban jó voltam szerencsére. 

Így ahogy nézem elég száraz beszámoló, de szerencsére semmi extra esemény nem volt 29 km alatt a fájós bokát leszámítva, és tulajdonképpen az ilyen versenyeket én szeretem is. A vicces a nap vége volt, merthogy végül úgy kidőltem estére hogy se az éjfélt nem vártam meg, se a petárdázásra nem ébredtem fel. Szóval legalább ennyi haszna biztosan volt! :)

Hamarosan visszatérek majd azzal hogy mi újság a 2023-as év elejével, hogy halad az alapozás, és tervezek egy kis beszámolót írni majd az aktuálisan használt cipőmről is, az Asics Kayano 29-ről. 

Szeretem az ilyen éves visszatekintőket, mert egyrészt én is átnézem meg újraélem picit az elmúlt szezont, másrészt meg összevethető a korábbi évek teljesítményével, és mindig jó látni a fejlődést és rossz a leépülést ugye :). 

Bevezetésként pár apróság szokás szerint azért lenne. Az egyik, hogy nyilván a megelőző évhez képest sokkal több km meg edzésóra jött össze, de ez zömében abból adódik, hogy a sérülés miatt a 2021-es év nagy részében elég csökkentett üzemmódban mentem. A másik amiben érezhető változás volt az a versenyek száma, ami a korábbi évek 25-30 eventjéből lement 12-re. 

Alapvetően a 2021 november-2022 november közötti időszakot két dologra szerettem volna felhasználni. Az egyik hogy nézzem meg, hogy a sérülés után mennyire leszek újra terhelhető, illetve a másik, hogy azt lássam, hogy ez verseny szinten még tud-e bármit a "funrun"-on kívül eredményezni. A PB teljesítés bármilyen távon nem volt terv, ahogy egyébként a versenyszezonnak is úgy mentem neki, hogy ha nagyon nem megy akkor inkább lemondom az eseményeket. 

A terhelést egyébként nagyon fokozatosan építettem fel az elején, és több olyan hét is volt év közben amikor szinte semmit nem mozogtam, hogy legyen időm pihenni, illetve sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a nyújtásra-hengerezésre és az egyéb kezelésekre (masszőr, manuálterápia) mint korábban bármikor. Ijesztő volt a sérülés és nem szerettem volna még egyszer átmenni ezen az egészen.

Szokás szerint kezdjük akkor sportáganként hogy mi sikerült km-ben és teljesítményszintben!

Úszás:

Két fontosat kell feljegyezni a pancsolás témakörében azt hiszem. Túl azon ugyanis hogy gyorsabb nem lettem, soha nem úsztam annyi km-t egy évben mint most (106,95), és ezt tettem úgy, hogy órában viszont kevesebbet töltöttem vízben mint eddig bármikor (50 óra). Ebből ki lehet matekolni, hogy a korábbinál hosszabb edzéseket végeztem el, és teljesen átlagossá vált a 2 km-es táv teljesítése. A másik nagy extra, hogy ha nem is profin, de valamennyire megtanultam gyorsban is úszni. Itt a tempó még gyatra, de már az boldoggá tesz, hogy 100 métert relatíve simán (= víz benyelése és fulladozás nélkül) tudok abszolválni.

Bicikli:

Áhh, na ez már egy neccesebb téma. A km szám elmarad a korábbi évektől (3300 helyett 3089 km) és wattban is alacsonyabb értékeket hoztam (éves szinten FTP 220 helyett szerintem 200 körül lehetett a prime időszakban is). A másik oldalon meg fel tudom mutatni, hogy pulzusban ennyire alacsonyan nem sikerült még hozni a hosszú távú terhelést, ami azt mutatja, hogy ha nem is erővel, de kardio rendszerrel bírom a strapát. Szignifikánsan jobb vagy rosszabb eredményeket nem hoztam két keréken; még mindig ezt a 30 km/h körüli tempót tudom tartani hosszan. Olimpiai távon minimálisan talán jobb voltam, de nagyon nehezen hasonlítható ez a szezon a korábbiakhoz, merthogy a brutális szélvihar mindenhol nagyon megnehezítette az életemet. 

Futás:

Azt hiszem ettől féltem egész évben a legjobban, és ennek köszönhetően a szezon jelentős részében nem is futottam igazán sokat, és igazán hosszúakat sem. Ez persze a hosszabb távokon (féltáv végi futás, maraton) megbosszulta magát rondán, viszont a normál félmaratonokon nem csak visszatértem a korábbi formámhoz, de még egy vaskos PB is kijött az évből. Nem csak 21 km-en, de 10 és 5 km távokon is mentem idén egyéni legjobbat, azaz elmondható hogy a tempóm az rendben van, az állóképességem meg csak erős közepes. Ami a jövőre nézve biztató hogy egyre több 40 km fölötti hetet teljesítek, de erre szükségem is van, ha 2023-ban igazán hosszú távokon is ott szeretnék lenni a rajtvonalnál (meg a célban persze). Totál távolság fronton talán nem rekord, de mindenképpen erős évet zártam, merthogy 1262,4 km került a cipőkbe.

... és akkor jöjjenek a legek, azaz mit szerettem és nem szerettem 2021-2022-ben:

Legjobb verseny: Balaton Félmaraton Siófok és Tata OldLakeMan középtáv megosztva

Legrosszabb verseny: Red Run Félmaraton Pilisvörösvár

A 2022-23-as szezon céljairól pedig hamarosan beszámolok.

Indításnak a szokásos: NEM szponzorált tartalom, NEM fizet senki nekem azért hogy írjak a cipőről és fizettem a cipőért annak idején mikor hozzám került. Különösebb szakértőnek sem tartom magam, csak "hétköznapi" user-nek, viszont a cipőt tényleg hosszan nyúztam ahhoz, hogy pár mondatot össze tudjak írni róla.

Nagyjából március körül kezdtem érezni, hogy ideje cipőt váltani; egyrészt mert az Asics-ben már kezdett elmenni a csillapítás (egyre jobban fájt benne a lábfejem, ami ritkán jelent jót), másrészt meg egy ideje már szemezgettem a teljes márka váltással, és a Mizuno volt az egyik amit ki szerettem volna próbálni. Jött is egy jó akció az egyik budapesti futóboltban, úgyhogy le is csaptam egy csodás kék cipellőre. (szerk: a képet nem én csináltam, de az enyém is ilyen színű)

A Wave inspire 18-as egy stabil futócipő, a hivatalos adatok szerint 12 mm-es drop-al és 300 g-os átlagos súllyal. Nyilván ez jóval nehezebb mint mondjuk egy félverseny/verseny cipő vagy egy karbon betétes csoda, de nem is arra tervezték szerintem, hogy valaki 3:45-ös ezreket repesszen benne. Spoiler: nem is nagyon ment ez a tempó benne, bár lehet ez inkább az én hibám mint a cipőé :).

Ami nekem az első viselésnél már nagyon szimpi volt (és most is az) az egyrészt a sarok brutális széles és merev kialakítása, másrészt pedig az a hajlékony műanyag lemez ami a talp hátsó részébe be van építve. Én alapvetően sarokra (és középtalpra) lépő futó vagyok, így nagyon fontos a stabil kialakítás ezen a részen, és ez a cipő nagyon jól hozza ezt. Soha egy percre meg nem billent benne a lábam, nem fájt a bokám-achillesem környéke, és nem gyulladt be benne a sarkam környéke sem. Vicces hogy erről kell beszélni, mert szerintem a legtöbb cipőnek ezt default hozni kéne, de egészen fura tapasztalataim vannak más gyártókkal.

A talphoz visszatérve: a sarok részen túl egyébként a teljes talpról elmondható, hogy nagyon masszív, de mégis egész lendületes futást tesz lehetővé, köszönhetően a Mizuno Enerzy nevű anyagnak, ami a talp középső részét alkotja. Fontos még hogy a talp kellően "recés", ami egyrészt nagyon jó enyhébb terepen, másrészt a vizes aszfalton is jól vizsgázik. Használtam ezt a cipőt sáros ösvényen, illetve unokaöcsémmel futottunk esőben is úgy, hogy rajta ilyen volt (ugyanazt a típust használjuk :)), és soha sehol nem csúszkált egyikünk sem. Mentem vele ezen kívül murvás-köves úton, száraz erdei talajon és víztől-izótól csúszós macskakövön is; mindenhol teljes volt a stabilitás.

A felső rész varrás nélküli, ami annyira nem nagy szám már pár éve, mert kb. mindenki ilyet csinál, de összességében egyébként elmondható róla hogy tényleg nem dörzsöl, jól tart és közepesen jól szellőzik. A japán gyártók valamiért azt hiszik hogy fázik a lába mindenkinek, szóval ez is elég vastag belülről, de korántsem olyan szauna feelinges mint mondjuk az Asics (akiket nem értek, hogy miért ilyen vastag mindig a belső bélés...). A fűző az középszar; nekem duplára kell kötni ezt is mint a többit, mert előszeretettel kötődik ki, de kevésbé vacak mint mondjuk a Hoka fűzője. 

Persze a cipő igazán fontos tulajdonságai a futás alatt jönnek ki, és az elmúlt kb. 600 km alatt nagyjából mindent kihajtottam belőle amit lehet. 

Általában egyébként a hosszabb, egyenletes tempójú futásaimhoz használtam a cipőt az elmúlt hónapokban. Ez azt jelenti, hogy többségében 12-14 km-es távokat teljesítettem egyben ilyen 4:35-4:45 közötti pace-el (amit szerintem mondhatunk lendületesnek), és ehhez ez a cipő tökéletes. Nagyon kényelmes, és ahogy feljebb írtam, a sarok rugalmas lemezzel való megtámogatása jótékony hatással van azoknak a futóknak a lábára, akik nem a talp elejére lépnek. 

Magasabb tempónál (4:15 körül) nekem már kijött az, hogy nem erre készült az Inspire. Nem azt mondom hogy nem lehet benne ilyen gyorsan futni, mert lehet; inkább azt mondom hogy borzasztóan "melós" a dolog. A talp annyira nem reszponzív már, hogy ezt megtámogassa. Nézegettem az időeredményeket amiket ebben hoztam össze, és bár futottam benne kifejezetten jó félmaratont is (1:35:06), de meg sem közelíti azt a teljesítményt, amit egy dedikált félverseny vagy verseny cipő tud. Ugyanakkor ismételném: NEM erre tervezte a gyártó. 

Sokkal hangsúlyosabb tehát a hosszú távú kényelem és stabilan tartható tempó, amire tényleg perfekt ez a cipő. Itt annyit még hozzá szeretnék fűzni, hogy ez a kényelem semmit sem csorbul akkor, ha az ember már nagyon fáradtan fut. Mit is jelent ez? 

Idén triatlonhoz ezt a cipőt használtam mind a négy alkalommal, azaz három féltávot és egy olimpiait is mentem benne. Egy tri versenyen általában az átlagos versenyző (=6 óra körüli teljesítő) már elég fáradt lábakon jár amikor a futáshoz ér, ezért ott szerintem a kényelem kulcs szempont tud lenni. Ebben pedig jelesre vizsgázott minden alkalommal a Mizuno, mert a futásaim milyensége sosem a cipőn múlt. Szombathelyen tudtam benne 50 percen belüli 10 km-t futni könnyedén, a féltávokon meg... hát maradjunk abban, hogy ott Nike Vaporfly-ban sem lettem volna gyorsabb sokkal.

No és akkor a végére egy fontos kérdés maradt, ez pedig a tartósság. Riogattak már páran azzal, hogy a Brooks azért jobb mint a Mizuno, mert sokkal tartósabb, kevésbé hamar megy tönkre. Én 62 kg vagyok, alapvetően tehát nem a tömegem nyomja szét a cipőket, hanem a végtelen hülye mozgásom. A legalja eddig a Saucony volt, amit simán kinyírtam 5-600 km alatt (belsőt és talpat is egyaránt), a teteje meg az Asics GT1000 6-os széria, ami 1400 km-t bírt és akkor is csak azért raktam ki a hajléktalanoknak, mert a teteje kezdett elszakadni. 

A Mizuno érzésem szerint valahol a kettő között lesz, de az Asics-hez közelebb. Az elmúlt 600 km alatt a talp nem kezdett kopni, a felsőrész sehol nem szakadt el (vagy kopott meg), és a csillapítás nem sokat változott az első km-ekhez képest, így én nem érzem azt, hogy extrémen hamar menne tönkre a cipő. A boltban az eladó olyan 8-900 km-t taksált neki; ez érzésem szerint reális lehet. Fontos ehhez persze, hogy a cipőimet mindig hagyom használat után teljesen kiszáradni, és a dobozában letakarítva és kitömve tartom amikor éppen nem használom. 

Összességében én egy nagyon jó cipőt ismertem meg a Wave Inspire 18 személyében, ami megbízható társ a hétközi és hétvégi hosszabb futások alkalmával. Kényelmes, egy bizonyos tempóig egész gyors is, és egyelőre minőségi problémák sem merültek fel vele kapcsolatban. 

Pozitívumok:

• Szerintem szép
• A wave lemez és a talp anyaga jól támogatja a közepes tempós edzésmunkát és a hosszú futásokat
• Nem csak aszfalton használható, hanem könnyebb terepen is
• Egyelőre tartósnak is tűnik
• Nem vészesen drága

Negatívumok:

• Méretezés (egyel kisebb kell mint a többiből)
• Súly (aki erre érzékeny)
• Nagy tempónál melós benne a futás (mintha nyúlna a talp)

Vagy háromszor nekiálltam már leírni hogy mi történt a hétvégén, de nehéz azért ebbe úgy belekezdeni, hogy ne azzal induljon, hogy mennyi nehézséget kellett fejben kihordanom idén versenyeken, vagy hogy az edzéstervem mennyire megborult a tavalyi sérülés utóhatásaként, esetleg hogy Gréta érkezése mit alakított át... közben meg a másik oldalon tök érdektelen az egész, ha az eredmények tükrében nézem a dolgokat. Szóval nehéz kezdés ez, meg az egész hétvégét átgondolni nehéz, és kivételesen a jó értelemben, merthogy ezt jönni nem láttam ami volt.

Tényszerűen egyébként az elmúlt hetekben csak futással készültem már, összesen talán egyszer görgőztem, és inkább arra helyeztem a fókuszt, hogy több futó km kerüljön a lábaimba. Nem feltétlen a Balaton Félmaraton miatt, hanem sokkal inkább a jövő évi tervek miatt, amiről majd egy másik posztban tervezek írni. Szóval ment a futás sokat; magamhoz képest durván nyomtam mert simán 40+ km-es hetek mentek egymás után, és ebbe belefért még az is hogy néha egy kicsit a tempót is megtoljam, meg próbálgassam hogy melyik cipőben milyen gyorsan tudok teperni.

Pénteken mentünk le Balatonra a szakadó esőben, de nyugodt voltam annyiból, hogy szombatra csak felhőket ígértek.

Az eső miatt volt nálam egy csúszós útra való nehezebb cipő is, meg a verseny miatt vittem a Hoka Carbon X-et is, amiben egyébként alig futok, mert bár baromi gyors, a neutrális jellege miatt a bokám kevésbé szereti. Viszont azt gondoltam, hogy ha PB körül szeretnék futni akkor segíthet valamennyit, és végülis 21 km-t ki lehet bírni fájós lábbal is. Gréti cuki volt, mert péntek éjjel úgy aludt mint a bunda, úgyhogy nagyon kipihenten és egyben izgatottan is ébredtem szombaton. 

Az izgalom abból fakadt, hogy ismét sikerült ráfeszülni a PB futásra, és már azon stresszeltem hajnalban, hogy mi lesz ha nem sikerül. Ezt amúgy fogalmam nincs hogy mikor fogom végre kinőni (szerintem soha...), hogy azon nyomasszam magam hogy milyen időt megyek a végén, merthogy rajtam kívül ez nagyjából senkit sem érdekel. No mindegy, szóval stressz, de azért betoltam a reggelit, meg összekészültem mindennel a versenyre, és 12 körül le is sétáltam a rajthoz. 

A rajtnál közel ideális állapotok fogadtak: eső sehol, az út száraz, a hőmérséklet 7 fok, és alig járt a levegő. A pálya mindehhez sík mint az asztal, és relatíve kevés benne a kanyar is... hát mi akadályozhat meg egy jó idő futásban??? Gondoltam hogy semmi, és úgy is építettem fel magamban a rendszert hogy egy 4:25-ös pace körüli első 11 km kéne, aztán 11-15 között talán egy kis 4:23 körüli etap és utána lehet visszamenni 4:25-4:26 körüli utolsó hatosra. Ezzel kb. egy 1:32 vége idő volt prognosztizálható. Frissítésben úgy számoltam hogy mivel meleg nincsen, elég lesz 5km-enként inni és az elégséges lesz; féltávnál egy zselével ha úgy érzem, és egy kis iso valahol 15-nél. 

A rajtnál kerestem ismerős arcokat a cégből de nem láttam senkit, úgyhogy simán nekicsaptam magányosan a 2-es rajtzónából. Párat előztem az első 300 méteren a lassabb sporttársak közül, majd felvettem egy relatíve jó tempót, amiben nagyon sokat segített, hogy megláttam magam előtt Flander Marcit, aki egy neki nagyon könnyed, nekem nagyon tempós alapsebességet vett fel. Mellette futott Szilvási Peti, akit általában csak messziről követek,  és ezen a ponton gyorsan kellett döntés hoznom arról, hogy megyek velük ameddig bírom és ezzel lesz egy nagyon erős első 10km meg egy szenvedős 11, vagy felveszem a saját utazósebességemet és meglátom abból mi jön ki. Azt éreztem hogy a lábaim okésak, és úgy döntöttem hogy nézzük meddig bírom a tempót a "nagyokkal".

A kanyargós részen picit lemaradtam az elején, és az órám is totál hülye adatot mutatott, de nem hagytam magam megzavarni, és csak mentem mögöttük. A hetedik km-es táblánál már egész a hátukban voltam, és a 8as táblánál már Peti mellett mentem, közvetlen Marciék mögött. Váltottunk is pár szót, aztán Peti lendületet vett és tovább fokozta a tempót, én meg tartottam magam az alap tervemhez, hogy ameddig bírom addig a sokszoros triatlon bajnok mellett-mögött csapatom.

Az első kör végén betoltam a zselét meg egy kis vizet, és 11-nél előbb visszazárkóztam Marciékra, majd egy picivel később éreztem hogy én ennél jobbat is bírok, és a csoport elejére álltam. Egy km-el később már egy másik bolyra zárkóztam, és Peti is újra feltűnt a horizonton. Ekkor a tempó erősen 4:15 körüli volt, és azt latolgattam, hogy ezt meddig bírhatom még, és hol fogok elfogyni lábon teljesen.

A 15-ös táblánál semmi bajom nem volt még, aztán 17-nél is azt éreztem, hogy van ebben még annyi, hogy kihúzzam a végéig. 19-nél láttam hogy 1:21-et mutat az óra, és ott már tudtam, hogy ha valami nagy extra nem történik, akkor ebből PB lesz. 

Az utolsó három km végül 4:03 átlag pace-el ment le, és ami a döbbenetes, hogy nem éreztem egy percig sem azt, hogy erőlködnék vagy szét akarna szakadni a lábam. Egyszerűen csak mentem-mentem, igyekeztem figyelni arra hogy a mozgásom ne essen szét, és hogy a levegőt is rendben vegyem, hogy az utolsó méterig bírjam az iramot.

A célba végül 1:28:11-nél értem, ami több mint 5 perces javulás az eddigi legjobb félmaraton időmhöz képest. Nem öt másodperc, hanem öt perc, ami döbbenetesen sok. Egyrészt én magam sem hittem el ott (és azóta sem), és nagyon hosszan gondolkodtam az elmúlt másfél nap alatt, hogy miből tudott összejönni egy ekkora javulás.

Az egyik ami biztosan nagyon sokat számít, az a nem kalkulált iramfutó; azaz hogy hosszan be tudtam állni két ilyen nagy formátumú futó mögé mint Marci és Peti. Az is meglepő hogy bírtam velük tartani a lépést, de nagyon sokat segített, hogy fix ritmusban tudtam mögöttük menni. Őrületes, hogy mennyire sokat tett ez hozzá a teljesítményhez, és nem tudom ezt nekik elégszer megköszönni.

A másik az meg a cipő. Sokan szokták ismerősök meg kollegák kérdezni hogy én milyen cipőben futok, meg hogy milyet érdemes venni, és mindig azt válaszolom hogy olyan cipőt vegyen mindenki ami kényelmes. Na ennek mondtam ellent azzal hogy egy kifejezetten nem kényelmes, ámde tempó futásra tökéletes cipőt vettem szombaton a Hoka Carbon X személyében. Az a cipő 4:30-as tempó alatt vastagon hozzátesz a karbon lemez miatt ahhoz, hogy nagyobb sebességen lehessen benne futni. Nem a gyorsaságot fokozza, inkább a haladás érzését teszi könnyebbé. Nem tudom ezt ennél jobban megfogalmazni; egyszerűen egy Asics Kayano-ban "melósabb" gyorsan futni, mint ebben.

A harmadik komponens meg egyszerűen az, hogy valahogy a rajtnál kiment belőlem a "PB láz". Nem érdekelt hogy mennyi lesz, csak hogy menjünk, és lássuk meg azt, hogy mi az ami a felkészülésből a szezon utolsó versenyén ki tud jönni. Most ennyi tudott, és ennek nagyon örülök!

Ami a folytatást illeti: most tartok két hét teljes pihenőt (= se futás, se bringa) aztán indul a rákészülés a jövő évre, mert vannak céljaim ismét. Ezekről meg az elmúlt 52 hét értékeléséről pedig legközelebb beszámolok :).

A kérdőjel az egyszernek szól, mert ahogy nézem volt olyan év mikor háromszor is kimerészkedtem futni az erdőbe, de valahogy mindig rá kell jönnöm, hogy azért a "Trail is my way" ha valakire nem igaz az én vagyok.

Node miért is indultam akkor el idén is az Intersport félmaratonon? 

Az igazság az, hogy néztem az éves teljesítményemet, és eléggé meglepett (hovatovább sokkolt :)), hogy összesen eddig 10 versenyen indultam ebben a szezonban, és ez nagyon nem jellemző rám. Nyilván a tavalyi sérülésekkel terhelt év után nem akartam idén megtolni erőből a dolgokat (főleg hogy július 30 óta már másra is tekintettel kell lennem ugye), de azért az motoszkált bennem, hogy még pár eseményen azért csak részt kellene venni idén.

Hajni győzködött, hogy menjek vele a Generali Balatonfüredre félmaratonozni, de ahogy számoltam hogy hánykor kéne kelni és mikor esnék haza, úgy határoztam hogy inkább terepre megyek és az egy hévmegállónyira levő Intersport terep fm-et választom. Ezt egyébként már futottam is talán két éve (három éve volt - szerk.), úgyhogy legalább abból a szempontból is képben voltam, hogy mire számítsak, merthogy az útvonal (szerencsére) nem változott.

Hétközben nem voltam túl acélos formában, és szombat reggel is úgy keltem hogy hiba volt ez a nevezés, de azért felszerszámoztam magam és lementem Csillaghegyre a rajthoz. Ahol persze zéró ismerős volt, úgyhogy egyedül ücsörögve vártam a vég kezdetét, azaz a rajtkürtöt, és ahogy az felharsant, nagyjából a 15-20-ik párosban el is indultam. 

Relatíve jó tempóban haladtam a Kevély lábáig, ahol tudtam, hogy a sziklás emelkedőn maximum sétálni fogok tudni, de erre ugye számítottam. Arra már kevésbé, hogy a hegy tetején elkezdett szemetelni az eső; mondom fasza lesz ha még esni is fog, mert már így is rettenetesen csúszott az avar, és lefele nagyon gagyi tempót tudtam menni.

A Kevély nyereg után hosszan lejt vagy sík a terep, úgyhogy 11 km-ig nagyon klasszul haladtam, és ott a soron következő brutál meredek emelkedőn felfele kényelmesen sétálva megettem pár gumicukrot hogy legyen bennem egy kis kraft. Pikkpakk azon kaptam magam hogy már túl vagyok 14 km-en, és az utolsó harmadát csinálom a távnak, és eskü egy pillanatra még azon is elgondolkodtam, hogy a 30-ra kellett volna nevezni inkább.

A táv végén volt még két rövid de velős kaptató, aztán lekocogtam az aszfalton Békásmegyerre és hirtelen már arra eszméltem, hogy átlépek a célkapun és átveszem az érmet. A befutó időm 2:15:02, ami 2,5 perccel rosszabb mint 2019-ben, de az is igaz, hogy most aztán nem toltam neki erőből egyáltalán.

Amúgy ez az utolsó fél mondat írja le legjobban hogy mi is történt: kényelmesen, kocogva, néha megállva mentem végig, mindenféle stresszelés nélkül.

Lehet mindig így kéne?

Folyt köv. a Balaton Félmaratonon novemberben...

Ma reggel kérdezte valaki hogy hogy érzem magam a tegnapi futás után, és azt válaszoltam, hogy a maraton nem az a távolság, aminek a másnapján az ember jól van, és ez normális.

A Balatonman után azt mondtam Hajninak hogy szerintem idén nem indulok a SPAR-on, aztán mégis beneveztem, és úgy voltam vele, hogy a legrosszabb ami történhet, hogy nagyon szenvedős lesz, de megcsinálom valahogy. Vagy ha nem, akkor meg így jártam.

Egy dolog volt amivel aztán ott szembesültem amikor a nevezést leadtam, hogy nagyjából két opcióm van a felkészülés frontján. Vagy nem pihenek a Balatonman után semmit és akkor a maraton előtt tudok tartani egy lazább hetet, vagy kifekszem a triatlon szezont és a futás központú felkészülés nagyon feszített lesz. Mondanám hogy volt választási lehetőségem, de miután elkaptam valami megfázásos szart Fűzfő utáni héten, maradt az A terv, azzal hogy majd nem tolom túl a maraton előtt a futást.

Aha, ez jó ötletnek tűnt, de ahogy végignéztem az idei futással töltött edzéseket, két dolgot is láttam. Az egyik hogy összesen 1000 km-t sem futottam a szezonban (muhahaha), a másik hogy a leghosszabb futásom 22 km volt, az is a tatai féltáv végén. Úgyhogy be kellett tenni nyilván érdemi hosszú edzést, ami 26 km volt, és az is pont egy héttel a verseny előtt okosan.

A fenti előzmények után aztán vasárnap bandukoltam ki a rajthoz a jeges szélben, vettem át a rajtszámot, és ilyen fél 8 magasságában Arival ültünk a kávézó zónában, és azon tanakodtunk, hogy mi az ami sikerülhet. Én relatíve bizakodó voltam, mert az utóbbi időben tényleg tök jól ment a futás, és arra számítottam, hogy ez kijöhet ott és akkor, és mehet egy újabb 3:15 körüli idő. Ekkor már kezdett előbújni a Nap, és tudtam, hogy ez még okoz majd kellemetlen perceket. (Szerk. megjegyzés: a 3:15-ös PB-t ideális 12 fokos időben futottam, napsütés és szél nélkül)

No 9-kor neki is vágtunk, és az első 14 km-en több mint 1 perccel PB részidőn belül voltam, 25 km-nél pedig közel kettővel. A kellemetlen rész viszont ezután jött el, és nehéz mást mondani, minthogy totál balfasz voltam megint. Olyan 15 km-től nagyon erős volt a szembe fújó szél, én pedig nemhogy nem vettem vissza, de még rá is tettem a tempóra, így mire elértem a Margitsziget bejárathoz, éreztem hogy kezd savasodni a combom. A szigetről kifele az emelkedőn már nem is bírtam rendesen felfutni, és a 30-as táblától elindult egy szörnyű vergődés, merthogy hiába frissítettem, egyre kevesebb volt az energia a lábaimban. Ezt még tetézte, hogy fejben is erősen megzuhantam, így az utolsó 11-12 km az leginkább a belesétálós-kocogós sztoriról szólt.

Ezzel együtt végül 3:23:41-es időt sikerült teljesíteni ami tök jó, és tudom hogy sokan bármikor aláírnák ezt az időt maguknak, csak én nem vagyok az a típus, aki könnyen viseli ha a saját mércéjét alulról súrolja csak, meg aki könnyen veszi azt, hogy PB részidőből csak egy második legjobb maraton jött ki.

A maraton egy őszinte műfaj, pont annyit tudsz belőle kivenni amit beletettél; ebben nagyon hasonlít a triatlonra. Ha egész évben nem futsz igazán hosszúkat, nem rakod össze jól fejben hogy mi vár rád, nem foglalkozol a specifikus futás alatti frissítéssel, akkor nem lesz belőle 3:15-ös idő. Lesz belőle egy nem rossz 3:23, rossz szájízzel a végén.

Most mindenesetre pihenek egy pár napot, aztán elmegyek úszni kicsit, meg kikúrálom a sérüléseimet, és utána jöhet a ráfordulás a szezon utolsó versenyére, a Balaton Félmaratonra. 

Ez egy hosszú poszt lesz, ami egyrészt fog szólni arról, hogy milyen volt maga a verseny (akit ez érdekel lapozzon lefele), másrészt meg arról, hogy milyen háttere volt az egész teljesítésnek, mert ez kivételesen nagyon hangsúlyos volt.

Háttér, hogyvolt rovat:

Van itt bőven a blogban írás arról, hogy a versenyek milyenek belülről, meg arról is, hogy hogyan készül rá az ember, de az ritkán kerül szóba, hogy a verseny előtti napok hogyan alakulnak, meg hogy mennyire tudom magam függetleníteni a külsős eseményektől és mennyire nem. Mielőtt nagyon belemélyednék ebbe, azért azt hangsúlyoznám, hogy NEM akarom erre fogni a hétvégi eseményeket, nem múlt ezen semmi.

Visszamennünk nagyjából amúgy a verseny előtt másfél hetet kell, mert akkor kezdődött az a sztori, hogy a Garmin elkezdte írni, hogy csúcsformában vagyok. A döbbenetes az, hogy ezt is éreztem; az edzések jól mentek, a bringán pörgött a lábam, a futás jó időkkel és fáradtság nélkül ment, és az úszással is jobban álltam mint eddig bármikor. Ennek megfelelően úgy készültem, hogy itt a Balatonman-en valami bitang időt fogok menni, és PB körül kell(ene) lennem. 

Két dologgal viszont nem számoltam. Az egyik az volt, hogy épp egy komolyabb étrend váltásban vagyok (sokkal kevesebb hús, több zöldség, tejtermék fogyasztás átalakítás, stb.), ami nyilván nagyon szar időzítés, a másik meg hogy itthon van némi felfordulás Gréta érkezése miatt, és ez pénteken az indulás körül tudott élesedni.

Szerencsére a gyereknek semmi baja, ellenben Nóra pénteken döbbent rá, hogy egy egész napra távol leszek (inklúding egy éjszaka), és délután itt álltunk hogy akkor most mi legyen, elinduljak-e egyáltalán Balatonfűzfőre vagy sem. Rohamtempóban pakoltam ami eszembe jutott, de közben babát etettem, büfiztettem, aztán telefonáltam munka ügyben... szóval a vége az lett, hogy este hétkor úgy kanyarodtam ki a ház elöl hogy egyrészt azon rettegtem hogy mire fogok hazajönni szombat este, másrészt meg azon reménykedtem, hogy nem hagytam itthon semmit. 

Az még árnyalja a képet, hogy péntek reggel a mérlegre állva döbbenten tapasztaltam, hogy hat hét alatt öt kilót fogytam, és összesen 60,1 kiló vagyok. Ezen ott és akkor erősen elkezdtem aggódni, mert 63 körül van a versenysúlyom, és bár lehet előny a kisebb súly, de a frissítés ehhez igazítását nem tudtam meglépni.

Péntek este 9kor értem le Fűzfőre, szakadó esőben, csak hogy jó legyen. Gondoltam majd Hajnival bandázunk picit és aztán jól kialszom magam reggelig, de ezt sem sikerült összehozni, éjjel egy egész órát ébren virrasztottam, és bár reggelre úgy éreztem hogy fejben oké vagyok, de utólag azt mondom, hogy nem voltam.

Tényleg nem szeretnék egyébként erre fogni semmit; simán benne van, hogy az ember kifog egy rosszabb napot.

Verseny és ami mögötte volt:

A fenti előjelek után pakoltam össze a cuccom szombat reggel, és akkor már tudtam, hogy néhány "apróság" otthon maradt, úgy mint sótabletta, biciklis táska, naptej. Abban sem igazán voltam biztos, hogy kell-e a neoprén vagy sem, de végül meggyőztem magam arról, hogy 21 fokos vízhez nem kell batmannek öltözni, majd max az elején kicsit karcos lesz.

A rövidtáv rajtnál kint voltam, akkor megnéztem a vizet, mondom frankó lesz, nem kell a neo. Hajnit elbúcsúztattam, és bár kicsit zavaró volt a széljárás, de még mindig nagyon bizakodó voltam azzal kapcsolatban, hogy ez lehet A verseny ami jó lesz. Nem lett.

A depózást megcsináltam, bepakoltam mindent, figyelve arra, hogy biciklis táska nincsen, tehát mindent zsebben kell vinni, plusz nagyon észnél kell majd lenni, hogy semmi ne maradjon bent a dobozban. Apropó depó: nagy híve vagyok a természetes közegnek, de nem ártott volna valami szőnyeg vagy bármi, merthogy erős dagonya alakult ki a parti fövenyen az előző napi eső miatt.

A rajt időpontja 10 óra volt, 9:50-kor bemerészkedtem a vízbe, és vacogva vártam a kürtszót, mert kegyetlen hidegnek éreztem a Balatont. Startpisztoly eldördült időben, és akkor innentől kezdődött a küzdelem.

Az úszás igazán fosul ment, és ez három dologból adódott össze. Az egyik, hogy szar helyről rajtoltam; meg kéne tanulnom hogy már jobban úszom mint eddig, és igazán mehetnék egy pár sorral előbbre. Így legutolsó sorból indulva nem volt se jó lábvíz se semmi, úgyhogy tök magányosan csapkodtam, az egyre erősebb hullámzásban. Két kört kellett menni, és az első kör fordítónál benyeltem vagy fél liter vizet, mert a nagy szél erősen felkorbácsolta a Balatont. Innentől azért nagy trükk nincsen, mert ilyen körülmények között nem is sikerült jót menni. No nem csak azért mert a hullámzásban nehéz volt úszni, hanem azért is, mert azt éreztem kb. 300 méter után, hogy minden erő elszáll belőlem, és csak vergődök mint hal a szatyorban. Nagyon ritkán érzem azt, hogy nem akarok úszni, nem akarok versenyezi, szedjenek ki innen, de most iszonyú erősen bennem volt hogy ezt el kéne engedni. Egy dolog futott végig aztán a fejemben, és ez visszatérő motívum volt az egész Balatonman alatt, hogy nem mutathatok rossz példát Grétinek azzal, hogy feladom. 

52 perc után húztam ki magam a vízből 2,2 km úszás után, irány a depó, gyorsan betömtem mindent a zsebembe, és toltam is ki a biciklit az útra. Egy pozitívum, hogy a depózás egész használhatóan ment, pedig még adtam gumileszedőt is valakinek. Kigurultam a bevezető részre, ahol persze megfogott a vonat, de ahogy az elment kicsapattam a nagy körre, amiből hármat kellett megtenni.

A biciklin a nagy kör az a 710-esen ment, és nagyon-nagyon jó minőségű úton, amiért maximális gratula a szervezőknek. Arról nem ők tehettek, hogy kegyetlen erős volt a szél, ami az "odaúton" nyilván segítette a haladást, viszont a "visszaúton" a nagy emelkedő és az egyre durvább légmozgás nem sokat könnyített az életünkön. Az első kör nagyon jól ment ezzel együtt is, és a második nagy részén is rendben voltam, viszont a harmadik kör fordítónál már nagyon gatya állapotban voltak a lábaim. Megálltam pisilni is, mert azt nagyon kellett (hideg vízben úszás + vizes ruha + megivott két liter folyadék), aztán felkaptattam az utolsó emelkedőn, és végigtoltam a pálya végét. A kivezető szakaszon majdnem sikerült a 30-as limitet tartani (31,9-el mentem), de végül 93 km megtétele után beértem a depóba, és úgy tettem le a biciklit, hogy tudtam, hogy elment a PB. 

Hogy pontos legyek: elment az már az úszáson. Merthogy általában 45-48 perc körül úszom le a távot, ehhez  képest az 52 az legalább 4 de inkább több perc, amit a biciklin már nem tudtam visszaszedni, és mivel a szél mindent kivett belőlem, azt is tudtam, hogy a futáson meg már nem fogok tudni érdemben ennyit erősíteni. Nagyon-nagyon bántott ez az egész, merthogy tényleg komolyan készültem az 5:50 alatti időre, de teljesen esélytelen voltam itt. Hiába előztem a biciklin vagy 40 helyet, hiába volt az emelkedős pálya nekem abszolút testhezálló, egyszerűen fejben már megadtam magam valahol jóval korábban, és teljes rezignáltan csaptam bele a végébe.

A futásról legalább azt tudtam, hogy rövidebb lesz a pálya, méghozzá majdnem 2 km-el. Gondolkodtam még az elején azon, hogy megfutom majd teljesen a 21 km-t, de miután láttam, hogy a PB már rég elment, úgy voltam vele, hogy szarok az egészre, lefutom amit kell aztán essünk túl ezen a botrányos féltávon. Eskü még a szörnyűséges somorjai versenyen sem voltam ennyire vacakul, vagy max ott. 

Kimentem hát a pályára és nekivágtam a hat körnek. Az egyébként perfekt szervezés összesen itt reccsent meg egy kicsit, mert az a rész ahol szembe kellett futni a murvás-köves részen, az erősen veszélyes volt. Minden más szempontból viszont ez egy vállalható futópálya volt, amit teljesen rezignáltan, összetörve futottam le, hogy aztán nagyon kiváló 5:56-os idővel érjek célba.

A konklúzió:

A hitvány szar verseny-élmény ellenére egyébként nem szeretnék rossz szívvel visszagondolni a hétvégére, merthogy sok tanulsága volt ennek az egésznek. A legfontosabb az, hogy bármennyire is szarul éltem meg az egészet, a végén azt írtam facebook-ra (és ezt tartom is) hogy emberileg ez egy nagyon jó hétvége volt. Egyrészt tök jó volt Hajniékkal együtt így közösen "hétvégézni", másrészt meg mert végül azért csak legyőztem magamat ismét. A másik tanulsága az a hétvégének, hogy a kajálásra és a forma időzítésre azért egy fokkal jobban oda kell figyelnem. 

A legfontosabb viszont az, hogy ismét bebizonyosodott, hogy minél jobban ráfeszülök arra hogy valahol nagyon jót menjek, annál kevésbé sikerül. Ez egy régi és visszatérő probléma, hogy fejben a saját magam által felállított (és egyébként teljesen lényegtelen) elvárásoknak nem tudok megfelelni, ellenben ha nem presszionálom magam, akkor felszabadultan sokkal jobban megy.

Szóval ilyen volt idén a Balatonman Fűzfő; remek szervezés egy új helyen, jó pálya (kivéve a futás a murván), kiváló társaság... és nagy fejbeni összeomlás. 

Mindig minden nem sikerülhet, és őszintén most picit örülök, hogy vége a triatlon szezonnak. Fél szemmel már a SPAR maraton felé nézegetek, de addig még jelentkezem!

Most itt gondolkodom amúgy, hogy van-e még a Balatonman után bármi tri verseny vagy sem, de ahogy nézem azon a hétvégén még Tiszafüreden lesz rövid táv (mondjuk hogy az miért egymás utáni napokon van...), és utána már csak a duatlon versenyek jönnek itthon, szóval alapvetően helytálló a cím.

Nekem legalábbis mindenképpen az év utolsó triatlon versenye lehet a balatonfűzfői verseny, de ugye majd akkor hiszem el hogy lesz belőle valami, ha ott állok a rajtvonalnál, vagy leginkább a célban. Nem, nem lettem végletesen fatalista, csak az elmúlt év sérülése(i) megtanítottak arra, hogy azt a versenyt higgyem el, amin már a célig eljutottam.

Btw. ugye új helyszín, de mégis kicsit minden a régi, mert az úszás ugyanúgy Balaton és ugyanúgy 950m-es körök, a bicikli pálya 80%-ban azonos (csak két kör helyett idén három), és lényegében a futás ami más lesz, méghozzá nagyon. Nekem örök szívfájdalmam amúgy az, hogy nem jól vannak kimérve a pályák, és most is a rajz meg a leírás azt mondja, hogy 19,2 km lesz csak a futás. No azt majd meglátjuk... lehet belekanyarítok annyit, hogy kijöjjön 21-re. Nem mintha múlna rajta bármi is, de azért mégis...

Ami a felkészültségemet illeti, az egy másik kérdés. Az elmúlt napokban egész biztatóan alakultak az edzések, viszont megint eléggé fáj a keresztcsontom, úgyhogy a jövő hét nagyrészt a pihenésről kell majd hogy szóljon, hogy bírja majd a gyűrődést a derekam valahogy közel 113 km-en. Szokás szerint legjobban az úszás szintidőtől tartok, meg hogy neoprén kell majd, és erre sajnos komoly esély is van. Meglátjuk.

Ami a továbbiakat illeti: van még egy olyan elbaltázott tervem hogy idén lefutom a SPAR maratont ismét, de hogy mennyire fog menni a felkészülés azt nem tudom jelenleg megtippelni sem, mert nem tudom mennyi időt tudok és leginkább akarok elvenni a családtól. Fura átalakulást hozott Gréta az életünkbe; erről majd egyszer szerintem hosszabban is írni fogok, mert nem az a baj hogy nincs idő edzeni mellette, hanem hogy egyre kevésbé szeretek távol lenni itthonról. Talán kéne egy futópad?

Szóval SPAR, és azon túl az újpesti félmaratont és a Kolonics emlékfutást néztem még ki mint idei versenyek, de szerencsére semmi nincsen kőbe vésve, és jó is ez így; pont annyit vállalok amihez kedvem van.

Egy csomó minden más is változott, amiről majd fogok írni később, mert még a hosszú távú hatásokat várom (pl. jelentős változtatás az evésben), úgyhogy téma az remélhetőleg lesz... már csak idő kell hozzá hogy le is írjam :)!

Azt hiszem ez egy rövid, de annál vidámabb poszt lesz :)!

Kilenc hónapja vártuk és hétvégén meg is született a kislányunk, ami óriási öröm az életünkben. Nyilván nem ez a megfelelő platform (ha online egyáltalán van ilyen...) arra hogy beszéljek arról, hogy milyen kemény küzdelem volt nekünk az elmúlt közel 4 év a gyerekért, és nem is szeretnék már erre visszafele nézni, mert semmi értelme.

Gréti megérkezett szombaton, gyorsan és pontosan, pont ahogy azt vártuk Tőle :). A múlt hetet még ennek megfelelően végig tudtam készülni, de a tegnapi hazaérkezéskor úgy döntöttem, hogy Nórának jelenleg nagyobb szüksége van a támogatásomra, mint nekem arra, hogy edzésben maradjak. Még van elvileg két versenyem erre az évre, de a Balatonman szerintem lemegy már minimális szintentartás mellett, a maraton meg messze van; addig még beáll úgy az életünk, hogy felvegyem újra a fonalat.

De nyilván ez nem is számít (mármint a versenyek meg a többi), csak az, hogy otthon van és teljesen egészséges a kisbabánk :)!

Szép hetet mindenkinek, előbb-utóbb visszatérek :)