Vagy háromszor nekiálltam már leírni hogy mi történt a hétvégén, de nehéz azért ebbe úgy belekezdeni, hogy ne azzal induljon, hogy mennyi nehézséget kellett fejben kihordanom idén versenyeken, vagy hogy az edzéstervem mennyire megborult a tavalyi sérülés utóhatásaként, esetleg hogy Gréta érkezése mit alakított át... közben meg a másik oldalon tök érdektelen az egész, ha az eredmények tükrében nézem a dolgokat. Szóval nehéz kezdés ez, meg az egész hétvégét átgondolni nehéz, és kivételesen a jó értelemben, merthogy ezt jönni nem láttam ami volt.

Tényszerűen egyébként az elmúlt hetekben csak futással készültem már, összesen talán egyszer görgőztem, és inkább arra helyeztem a fókuszt, hogy több futó km kerüljön a lábaimba. Nem feltétlen a Balaton Félmaraton miatt, hanem sokkal inkább a jövő évi tervek miatt, amiről majd egy másik posztban tervezek írni. Szóval ment a futás sokat; magamhoz képest durván nyomtam mert simán 40+ km-es hetek mentek egymás után, és ebbe belefért még az is hogy néha egy kicsit a tempót is megtoljam, meg próbálgassam hogy melyik cipőben milyen gyorsan tudok teperni.

Pénteken mentünk le Balatonra a szakadó esőben, de nyugodt voltam annyiból, hogy szombatra csak felhőket ígértek.

Az eső miatt volt nálam egy csúszós útra való nehezebb cipő is, meg a verseny miatt vittem a Hoka Carbon X-et is, amiben egyébként alig futok, mert bár baromi gyors, a neutrális jellege miatt a bokám kevésbé szereti. Viszont azt gondoltam, hogy ha PB körül szeretnék futni akkor segíthet valamennyit, és végülis 21 km-t ki lehet bírni fájós lábbal is. Gréti cuki volt, mert péntek éjjel úgy aludt mint a bunda, úgyhogy nagyon kipihenten és egyben izgatottan is ébredtem szombaton. 

Az izgalom abból fakadt, hogy ismét sikerült ráfeszülni a PB futásra, és már azon stresszeltem hajnalban, hogy mi lesz ha nem sikerül. Ezt amúgy fogalmam nincs hogy mikor fogom végre kinőni (szerintem soha...), hogy azon nyomasszam magam hogy milyen időt megyek a végén, merthogy rajtam kívül ez nagyjából senkit sem érdekel. No mindegy, szóval stressz, de azért betoltam a reggelit, meg összekészültem mindennel a versenyre, és 12 körül le is sétáltam a rajthoz. 

A rajtnál közel ideális állapotok fogadtak: eső sehol, az út száraz, a hőmérséklet 7 fok, és alig járt a levegő. A pálya mindehhez sík mint az asztal, és relatíve kevés benne a kanyar is... hát mi akadályozhat meg egy jó idő futásban??? Gondoltam hogy semmi, és úgy is építettem fel magamban a rendszert hogy egy 4:25-ös pace körüli első 11 km kéne, aztán 11-15 között talán egy kis 4:23 körüli etap és utána lehet visszamenni 4:25-4:26 körüli utolsó hatosra. Ezzel kb. egy 1:32 vége idő volt prognosztizálható. Frissítésben úgy számoltam hogy mivel meleg nincsen, elég lesz 5km-enként inni és az elégséges lesz; féltávnál egy zselével ha úgy érzem, és egy kis iso valahol 15-nél. 

A rajtnál kerestem ismerős arcokat a cégből de nem láttam senkit, úgyhogy simán nekicsaptam magányosan a 2-es rajtzónából. Párat előztem az első 300 méteren a lassabb sporttársak közül, majd felvettem egy relatíve jó tempót, amiben nagyon sokat segített, hogy megláttam magam előtt Flander Marcit, aki egy neki nagyon könnyed, nekem nagyon tempós alapsebességet vett fel. Mellette futott Szilvási Peti, akit általában csak messziről követek,  és ezen a ponton gyorsan kellett döntés hoznom arról, hogy megyek velük ameddig bírom és ezzel lesz egy nagyon erős első 10km meg egy szenvedős 11, vagy felveszem a saját utazósebességemet és meglátom abból mi jön ki. Azt éreztem hogy a lábaim okésak, és úgy döntöttem hogy nézzük meddig bírom a tempót a "nagyokkal".

A kanyargós részen picit lemaradtam az elején, és az órám is totál hülye adatot mutatott, de nem hagytam magam megzavarni, és csak mentem mögöttük. A hetedik km-es táblánál már egész a hátukban voltam, és a 8as táblánál már Peti mellett mentem, közvetlen Marciék mögött. Váltottunk is pár szót, aztán Peti lendületet vett és tovább fokozta a tempót, én meg tartottam magam az alap tervemhez, hogy ameddig bírom addig a sokszoros triatlon bajnok mellett-mögött csapatom.

Az első kör végén betoltam a zselét meg egy kis vizet, és 11-nél előbb visszazárkóztam Marciékra, majd egy picivel később éreztem hogy én ennél jobbat is bírok, és a csoport elejére álltam. Egy km-el később már egy másik bolyra zárkóztam, és Peti is újra feltűnt a horizonton. Ekkor a tempó erősen 4:15 körüli volt, és azt latolgattam, hogy ezt meddig bírhatom még, és hol fogok elfogyni lábon teljesen.

A 15-ös táblánál semmi bajom nem volt még, aztán 17-nél is azt éreztem, hogy van ebben még annyi, hogy kihúzzam a végéig. 19-nél láttam hogy 1:21-et mutat az óra, és ott már tudtam, hogy ha valami nagy extra nem történik, akkor ebből PB lesz. 

Az utolsó három km végül 4:03 átlag pace-el ment le, és ami a döbbenetes, hogy nem éreztem egy percig sem azt, hogy erőlködnék vagy szét akarna szakadni a lábam. Egyszerűen csak mentem-mentem, igyekeztem figyelni arra hogy a mozgásom ne essen szét, és hogy a levegőt is rendben vegyem, hogy az utolsó méterig bírjam az iramot.

A célba végül 1:28:11-nél értem, ami több mint 5 perces javulás az eddigi legjobb félmaraton időmhöz képest. Nem öt másodperc, hanem öt perc, ami döbbenetesen sok. Egyrészt én magam sem hittem el ott (és azóta sem), és nagyon hosszan gondolkodtam az elmúlt másfél nap alatt, hogy miből tudott összejönni egy ekkora javulás.

Az egyik ami biztosan nagyon sokat számít, az a nem kalkulált iramfutó; azaz hogy hosszan be tudtam állni két ilyen nagy formátumú futó mögé mint Marci és Peti. Az is meglepő hogy bírtam velük tartani a lépést, de nagyon sokat segített, hogy fix ritmusban tudtam mögöttük menni. Őrületes, hogy mennyire sokat tett ez hozzá a teljesítményhez, és nem tudom ezt nekik elégszer megköszönni.

A másik az meg a cipő. Sokan szokták ismerősök meg kollegák kérdezni hogy én milyen cipőben futok, meg hogy milyet érdemes venni, és mindig azt válaszolom hogy olyan cipőt vegyen mindenki ami kényelmes. Na ennek mondtam ellent azzal hogy egy kifejezetten nem kényelmes, ámde tempó futásra tökéletes cipőt vettem szombaton a Hoka Carbon X személyében. Az a cipő 4:30-as tempó alatt vastagon hozzátesz a karbon lemez miatt ahhoz, hogy nagyobb sebességen lehessen benne futni. Nem a gyorsaságot fokozza, inkább a haladás érzését teszi könnyebbé. Nem tudom ezt ennél jobban megfogalmazni; egyszerűen egy Asics Kayano-ban "melósabb" gyorsan futni, mint ebben.

A harmadik komponens meg egyszerűen az, hogy valahogy a rajtnál kiment belőlem a "PB láz". Nem érdekelt hogy mennyi lesz, csak hogy menjünk, és lássuk meg azt, hogy mi az ami a felkészülésből a szezon utolsó versenyén ki tud jönni. Most ennyi tudott, és ennek nagyon örülök!

Ami a folytatást illeti: most tartok két hét teljes pihenőt (= se futás, se bringa) aztán indul a rákészülés a jövő évre, mert vannak céljaim ismét. Ezekről meg az elmúlt 52 hét értékeléséről pedig legközelebb beszámolok :).