Igen-igen-igen; valóban nagyon más kávéház a két óra, és emiatt biztos sokan most felhorkannak, hogy hogyan lehet egyáltalán összevetni a kettőt, de higgyétek el, sokat gondolkodtam én is azon, hogy van-e egyáltalán értelme az összehasonlításnak, de arra jutottam hogy bizonyos korlátozások mellett van.

Így érzésre nagyjából kétféle felhasználója van a sportoláshoz tervezett óráknak: az egyik csapat aki akár amatőr, akár picit komolyabb sportoló, de nem akar "érteni" minden funkcióhoz, csak szeretne egy jól működő órát, és a másik csapat az a tech-fogékonyak tábora, akik nem csak használják az órát, de annak minden funkciójával hajlandóak pepecselni.

Miután jómagamat az első csoportba sorolom, inkább a "laikusok" számára írnám le a tapasztalataimat. Ahogy lenni szokott: ezúttal sem fizet nekem senki semmit, nem reklámozok terméket, hanem csak lepötyögöm a saját tapasztalataimat, és a teljesen szubjektív véleményemet. 

Sportoláshoz használt órák szempontjából elég kicsi az állandóság nálam; mikor elkezdtem futni még TomTom-ot használtam, aztán váltottam Suunto-ra (Ambit 3 HR), majd jött a Polar Vantage M, és most utoljára a Fenix 6 Pro. Az első kettővel érdemben most nem szeretnék foglalkozni (bár a Suuntoval sok nagy csatát megéltünk együtt, és a mai napig használatban van a családban), mert elsősorban a km mérésre használtam őket csak. A Polar-al kezdődött a "tudatosabb" felkészülésem; a pulzus mérése, a távolságok részletesebb kielemzése, illetve a heti edzésterhelés erősebb monitorozása. A Garmin érkezésével alapvetően nem változott ez meg, és merem mondani, hogy jelentősen nem is bővült (egyelőre persze); a csere oka egészen más volt.

Nézzük mik is azok amik számomra alap funkciók, és megtalálhatók mindkét órában: több sportág kezelése (futás, bicikli, úszás, triatlon elsősorban), pulzusmérés csuklóról (nem hordok pántot), napi "életfunkció" figyelés (lépésszám, nyugalmi pulzus, kalória fogyasztás), és szégyen vagy sem de a dizájn, és annak egyéni igényekre szabhatósága (hiába na, hiú vagyok). Ezeken mennék akkor végig, személyes (és szubjektív) tapasztalataimat összegezve.

Sportágak kezelése:

Azt hiszem kevés olyan egyértelműen egál kategória van a két óra esetében mint ez. Lehet hogy a Garminban több választható opció van (nem számoltam meg), de az alap sportágakat ki lehet válogatni mindkettőben. Nálam általában a futás, úszás, bringa, triatlon négyes van beállítva, kiegészítve ezek különböző variációival (terepfutás, szobabringa a görgőhöz, futópad, stb.). Be lehet persze állítani az ejtőernyőzésig mindent, de szerintem ezek elég specifikus dolgok ahhoz, hogy aki ehhez választ órát, az ne ezt a bejegyzést olvassa. Összességében tehát szerintem ebben a két óra teljesen egyformán teljesít, még akkor is ha az egyikben még a szex is választható opció. 

Pulzusmérés csuklóról:

A Suunto-t még pánttal használtam, aztán hipp-hopp rájöttem, hogy jobb a csuklós mérést választanom, még akkor is, ha különböző tesztek alapján kevésbé pontos. Nekem borzasztóan keskeny a hátam, és a pánt állandóan csúszkált rajtam, így úgy döntöttem, hogy a tűpontos mérést egy 2-3%-os különbséggel működő csuklós verzióra cserélem, mert ez az edzésmunkámban különösebb felfordulást nem fog okozni. Erről ritkán írok amúgy (ha egyáltalán), de az edzéseim kis százalékát végzem csak pulzus kontrollal (általában tempóra futok, wattra bringázom), így ennyi mérési hiba bőven belefért és belefér.

A két óra egyébként csuklóról ugyanazt a pulzust méri, azaz ha van is a mérési módszerükben eltérés, a végeredmény ugyanazt mutatja. A Polar esetében egyébként érdemes szorosabbra húzni az óra szíjat, merthogy szereti ha a szenzor közelebb van a bőrhöz mint a Garmin. Télen előfordult többször is, hogy vagy nem mért semmit, vagy szakaszosan elhagyta a jelet, és ettől vicces 100 körüli átlag pulzusok tudtak születni vaskos tempós edzéseknél is. Ennyire meg nem vagyok jó, ezt tudom enélkül is. 

A pulzus limitek beállítását én annak idején a Polarnál tudtam hanyagolni (=leszartam), a Garminnál viszont már be van állítva Viktornak köszönhetően, úgyhogy talán egyel tudományosabb edzést tudok vele bemutatni.

Összességében viszont ebben a tekintetben is egyformán muzsikál a két óra, szóval eddig 2-2.

 GPS jel erősség, tartás:

A Garmin megvásárlása mellett leginkább az szólt amikor órát cseréltem, hogy olyan kellene ami nyílt vízen mellúszásban is képes mérni nagyjából a megtett távot, illetve ami képes stabilan jelet tartani erdőben is akár. Mondjuk mostanában hanyagolom a terepfutást, de jobb felkészülni erre is ugye. Ha valamiben aztán végül csalódás ért, akkor az ez, merthogy nem lett jobb a helyzet egyáltalán.

Addig rendben vagyunk, hogy nagyjából ugyanannyi idő kell mindkét órának hogy jelet találjon (ami fura, merthogy a Garmin fém kuckóban lakik, a Polar meg műanyagban), viszont annak megtartása már nagyon nem egyértelmű. Itt külön venném a vízben történő mérést és a normál használatot viszont, merthogy vannak eltérések.

Vízben a Garmin egyértelműen jobb; ha nem is teljesen pontosan mér mellúszásban nyílt vízben, de sokkal jobb közelítéssel csinálja meg mint a Polar tette. Ott rendszeres volt a 35 méteres úszás 1500-on, míg a Garmin ezt egészen jól be tudja mérni. Nem mindig a jelből, mert megtett útnak egészen nagy baromságokat tud berajzolni, de a tempóból meg az időből megbecsüli a megtett távolságot mellúszásban is, és ez sokat segít versenyeken. Erre a Polar nem volt képes, úgyhogy ott leginkább csak nyomtam neki várva hogy majd egyszer végre partot érek.

Ami a nem vízbeli dolgokat illeti, ott a Garmin szeret érdekes dolgokat produkálni. Azt már korábban észrevettem mikor Ágival futottunk (nekem akkor még Polar neki már Garmin), hogy az ő órája máskor csipog mint az enyém, de ez általában néhány 10 métert jelentett. Viszont: ha minden km-re jut néhány 10 méter akkor az 21 meg 42 km-en már egész nagy eltéréseket tud mutatni. Plusz a másik dolog, hogy mintha nem is konzekvensen mérne a Garmin, mert ugyanazt a futókört méri időnként 2-300 méter eltéréssel is, márpedig ennyire más íven nem tudok futni. 

De hasonlóan bosszantó hogy időnként egyszerűen eldobálja a jelet, és ez egyrészt a pace-emet nagyon megzavarja (ez tempóra futós edzéseken nagyon bosszantó tud lenni), másrészt pedig teljesen megzavar fejben verseny közben. A K&H félmaratonon 500 métert nem mért le, de most Tatán is érdekes volt hogy a többség 22 km-t futott, míg én 20,8-at. Na ennyire más íven biztosan nem lehet futni.

Összességében bármilyen fapados is a Polar vízben, szárazföldön egyértelműen jobban tartja a jelet, ami nagy erőssége. 3-2 a Polar csapatnak. 

Életfunkciók, edzésprogram mérése:

Szerintem a feleségem nem többször mint ezerszer hallotta tőlem azt a mondatot, hogy ez az óra hülye, hát azt írja hogy romlik az edzésmunkám miközben kétszer annyit dolgozom rajta mint előtte. Bizony-bizony a beépített edzésmérő meg tud viccelni, és ez igaz mind a két órára. Gyanítom algoritmussal van beállítva, és a Polar esetében emlékeim szerint az elmúlt 30 (vagy 90?) nap átlagát nézi, de hogy a visszaesés és a túlterhelés közötti váltás gond nélkül ment neki napon belül is, az tiszta sor.

No nem mintha a Garmin sokkal okosabb lenne; ő előszeretettel írja 3 órás triatlon verseny végén, hogy éppen regeneráló edzést hajtottam végre, igaz azt én 160-as pulzusos futással a végén. Az egyes edzések lemérését a különböző pulzus-zónákban eltöltött idő alapján egyébként jól célozza be, és ezt a funkcióját nagyon szeretem, de az általános edzettségi szintről irgalmatlan baromságokat képes időnként kiírni.

Ami az általános funkciókat illeti: az alvási ciklus mérésében a Garmin zseniális, ahogy a normál napi életmenetet is tök jól monitorozza, sok mindenre "figyelve". A Polar ehhez képest egyszerűbb volt, pulzus, lépésszám és napi aktivitás, aztán helló, de azt legalább stabilan hozta.

Összességében itt szerintem a Garmin egyel jobb, 3-3.

Szoftveres háttér, testreszabhatóság:

Ajjaj, nehéz terepre tévedtünk, lesz aki nem fog egyet érteni velem az biztos. Szóval azt kell mondjam, hogy itt nekem a kevesebb több elv jött be, és bár a Garmin itt is hozza azt hogy mindent is tud, de a Polar felülete sokkal átláthatóbb és kezelhetőbb volt. A testreszabhatóság mértéke persze elenyésző a Garminhoz képest, ellenben az egyszerű usereknek szerintem sokkal barátságosabb a Flow felülete, mint a Connect. Én a Polar-ban szerettem ezen felül azt hogy világos a felület, nem egy ilyen sötét valami, de ez abszolút egyéni ízlés.

Azt mondjuk nehezen dolgozom fel, hogy a Garmin a medencés úszásról sokkal kevesebb és használhatóbb adatot ad vissza mint a régebbi és elvileg egyszerűbb másik óra, de legyen ez az én bajom.

Az órák menüje önmagában jól használható mindkét esetben. A Polar itt is az egyszerűségével hódít, de itt azért ki kell emelni, hogy funkcionalitásban egész más a két készülék, és nyilván valahogy a több opciót a menüben is meg kellett jeleníteni a Garmin fejlesztőinek, ami óhatatlanul egy komplexebb menürendszert kíván meg.

A testreszabás kapcsán viszont nincsen kérdés; a Garmin annyival előrébb jár, hogy szinte behozhatatlan az előnye. Nem csak arra gondolok, hogy mennyi fan made skint lehet leszedni hozzá, hanem arra is, hogy az edzések megtervezése mennyivel ésszerűbben és mélyrehatóbban menedzselhető. Én nem vagyok egyébként egy nagy buheráló ezen a fronton, de aki az annak biztos hogy ez nagy segítség. Nem különben jó azoknak ez a funkció akik profi edzővel dolgoznak (és nem excelben vezetik a dolgaikat mint én...).  A beépített edzőt nem próbáltam, de állítólag az sem rossz.

Ezt a kört vastagon a Garmin nyeri még a szomorúan fekete Connect ellenére is, így 4-3 nekik.

Dizájn:

Jó, itt pontozás nem lesz, mert ez tényleg teljesen szubjektív. A Polar nagy előnye a mérete-súlya volt; nekem nagyon kézre esett, még akkor is, ha nem szeretem a kicsi órákat (a normál vekkereim is nagy drabális valamik). Olyan volt mindig, mintha nem is lenne rajtam. Cserébe a piros színe eléggé behatárolta, hogy mihez lehet hordani, és bár a szíj cserélhető volt, de a piros óratest ezzel a gagyi vörös műgyémát nyomógombbal elég furán mutatott. 

Ehhez képest a Fenix-ből ez a fekete fém elegánsan néz ki, és inghez is viszonylag jól viselhető, ami nekem mindenképpen jól jön. Az óraszíj gyorsan és könnyen cserélhető, ráadásul óriási a választék műanyagtól a fémig, drágától az olcsóig. 

Viktor mondta anno, hogy a fém órával az lesz majd a bajom hogy időnként olyan mintha egy sólyom ülne az ember csuklóján, és ez az esetek nagyon kis részében igaz is. Futás közben sosem zavar a plusz cipelt tömeg, de biciklin rendszeresen nyomja a kezemet, és mondjuk egy féltávon ahol három órát megyek zömében könyöklővel, ott tud kellemetlen perceket okozni. 

Ezzel együtt azt mondom hogy nekem dizájnban a mérete-színe-eleganciája miatt a Fenix 6Pro nagyon bevált, de egyéni ízlés kérdése.

Konklúzió:

A vizsgált szempontok alapján egyelőre úgy néz ki, hogy a Garmin egyel jobban bevált mint a Polar, de nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a normál felhasználásra utóbbi is több mint tökéletes. A Polar mellett szól mindenképpen az egyszerűsége és a szerintem könnyebben használható szoftvere. A Garmin ehhez képest a testreszabásban, az extra funkciókban és a "buherálhatóságban" mutat jóval többet. 

Ahogy lépek előre én magam is abban, hogy milyen edzésmunkát végzek el, és miket mérek le ezzel kapcsolatban, úgy nő az igényem a fejlettebb funkciókra, tehát jó választásnak élem meg még mindig a Garmint, és remélem ez így is marad, annak ellenére, hogy a GPS kiesések azért fel tudnak idegesíteni vastagon.

Remélem hosszan meglesz ez is, és 2-3 év távlatából majd tudok írni egy tartóstesztet is; ott meg majd eldől végleg minden.

Addig pedig edzésre fel :)!

Vissza kellett keresnem, hogy mit írtam tavaly a tatai versenyről, aztán most látom, hogy az volt a monszunos verseny, fájós derékkal... no hát Tata már csak ilyen, hogy mindig tartogat valami időjárási viszontagságot, ezzel megédesítve a célbaérés örömét :). Így volt ez idén is persze, bár kivételesen nem is esett, és nem is volt hőség sem.

Helyette reggel meglepően didergősen pakoltam be a kocsiba a biciklit meg a százezer csetreszt amit a versenyre hordok magammal, de azzal "nyugtattam" magam, hogy ez csak áltatás, és 5:15-kor normális hogy csípősebb az idő még, de majd mire biciklire ülök úgyis befűtenek nekünk. 

5:30-kor vettem fel kollegnőmet Annát, és az üres városon és a még üresebb autópályán meglehetősen jó tempót hajtva 6:17-kor egy egészen kiváló parkolóhelyre le is tettem a kocsit Tatán. Motyó ki, rajtcsomag átvét, High5 stand felvásárlás és más hasonlók jöttek ezután, majd gyülekezni kezdett a szakosztály, azaz megérkezett a női váltó másik két tagja, illetve Viktor és persze István is. Utóbbi a szombati korosztályos győzelme (amihez itt is nagyon gratulálok) után egy "lazább féltávot" tervezett menni, míg a váltó becélozta a dobogót. Mi Viktorral a szokásos "fasznak indulunk - csak érjünk célba" vonalon gondolkodtunk, főleg hogy mindketten öt hét alatt a negyedik versenyünket futottuk. 

A már szokásos fotózás után irány a rajt helyszíne, ahol nagy örömmel konstatáltam hogy IronZoli ismét a helyszínen van; mondta is hogy már azt hitte valami bajom van, és azért nem vagyok itt. Jó szerencsét és biztonságos célbaérést kívántunk egymásnak, aztán beálltunk a rajthoz, és vártuk a kürt szavát.

Az úszás ezúttal kicsit más volt a szokásosnál, merthogy a víz nem volt meleg. 22,7 foknak mondták be a rajt előtt, és nem is volt sokkal több, így egészen nagy volt a neoprént viselő versenyzők aránya. Én nem vittem magammal (meg amúgy is szarabbul úszom benne mint nélküle), úgyhogy picit lúdbőrősen kezdtem neki a víz lapátolásának, de ez hamar elmúlt, és minden különösebb bunyó nélkül egy egész jó bolyt kifogva úsztam nagyjából 1300-1400 méterig. Ott kicsit lesodródtam az ideális ívről, hogy kellett némi korrekció, de fogtam egy jó lábvizet (gyorsban úgy ment mint ami nekem kényelmes mell), így aztán a kis pluszt is beleszámolva 2045 méter megtétele után másztam ki a stégre. Onnan roham a depóba, meglepődés hogy mennyi bringa van még ott (idén ez valami új feature úgy látszik), cipő-sisak-szemcsi fel, és már toltam is a biciklit a kegyetlen hosszú depóban kifele az útig. Az úszás részideje egyébként 45:14 (férfiak közt a megtisztelő 160-ik hely), a depóban baszakodás pedig 4:26-ot tett ehhez még hozzá. 

A vonalnál felpattantam a Cervélo nyergébe, és a térköves részen kigurulva a körpálya felé vettem az irányt. Általában úgy szoktam frissíteni biciklin, hogy minden 5 km körül iszom egy deci vizet, és 45 percenként eszem egy energia szeletet, óránként pedig két sótablettát. Ez egy jól bevált módszer nálam, ami meg is dőlt az első ötösnél, ahol rájöttem, hogy a kulacsom ugyan nálam van, de víz az nincs benne. Khm, hát azt elfelejtettem megtölteni, úgyhogy innentől buzgó reménykedés volt, hogy Kocs-on majd tudok felvenni az emelkedő előtt innivalót. A másik ami gyorsan feltűnt az az idén szintén szokásossá váló erős szél. Oldalról meglapogatta már az elején a biciklit, de abban bíztam, hogy végig inkább oldalszél lesz mint szembe, és akkor talán lehet értelmes tempót tartani.

Kocson sikerrel felvettem vizet, ellenben éreztem, hogy éhes vagyok, így 45 perc helyett már 38-nál meg kellett ennem az első energia szeletemet. Nagyon-nagyon nem úgy alakult hát az eleje, mint ahogy szerettem volna. A másik oldalon meg minden balfaszság ellenére az első kört nagyon jó tempóban teljesítettem, jól bírtam az emelkedőket is, és a szél sem zavart. A második körre ellenben egyrészt elkezdtem unni magam, másrészt pedig a szél iránya kezdett nem jó irányba változni. A kaja ment továbbra is, viszont éreztem, hogy a lábamból megy ki a kraft, és itt jöttem rá hogy sótablettát mondjuk elfelejtettem bevenni. Komolyan, mint egy amatőr. Ezt ott nyilván pótoltam, aztán kalkulálgattam fejben, hogy a harmadik körön már erre is figyelni kell, meg hogy többet is egyek a szokásosnál, merthogy jön a futás.

Addig viszont meg kellett még harcolni az immár erősen szembe fújó széllel, meg azzal is, hogy észrevettem, hogy elhagytam az egyik energia szeletemet. Mondom nem hiszem el basszus, minden is összejön... sebaj, utolsó kulacs vizet felvettem, betoltam két sótabit és vártam a bicaj végét, hogy a végtelen hosszú depóban újra tolhassam a gépet. Leszálláskor egyébként kivételesen egyből levettem a cipőt, így egyel kényelmesebb volt lerohanni a lejtőn. A biciklin összesen 3:03:04-et töltöttem (kicsit több mint 90,6 km-en 708 m szint emelkedés és 29,8 km/h tempó), és a 133-ik helyen álltam ekkor.

Depóban újabb 5 percet sikerült elbaszni, ami egyrészt a szaladgálás-cipőcsere kombinációból jött össze, másrészt pedig egy pisiszünetből. Már a bringán nagyon kellett, de megállni nem akartam. Cserébe a depóban már tényleg nem lehetett ezt tovább halogatni, úgyhogy toitoi-ba be, pit stop és irány a futópálya.

A futás az ismeretlen terepen ment nekem jórészt, mert a rövid táv csak az erdős részt szokta érinteni, a déli partos naposat nem. Miután eddigre már kellően éhes voltam és nyomott a biciklitől, azt vártam hogy igazán szarul fog menni a futás. Ehhez képest az első kör nagyon simán ment, a második közepesen oké volt, és aztán a harmadikban sikerült teljesen összeesni fejben. Olyan 16 körül azt éreztem hogy minden erő elmegy belőlem, meg kellett állnom sétálni meg kifújni magam, és ettől a pillanattól fogva egy elég komoly vergődésbe csapott át az egész. Olyan 19 km körül estem át a holtponton, ott ittam egy kólát is, és azzal elvitorláztam a célig, de a térköves emelkedők már akkor finoman szólva is mátrai magasságúnak tűntek. A teljes futás egyébként 1:54:19 volt, és miközben nekem 20,7 km-t mért az órám, a többieknek 22-t, azaz a Garmin megint eltüntette a távolság egy részét ügyesen. 

A célba végül a 97-ik helyen értem be (korosztályos 23-ik hely), amivel jó közelítéssel elégedett is vagyok. A jó közelítés is annak szól, hogy nem kéne már ilyen amatőr módon frissíteni, és aztán még amatőrebb módon szétesni fejben a futás végén. Az 5:52:01-es idő természetesen egyéni csúcs ezen a távon, de már hazafele csiklandozott a kisördög, hogy lehetett volna ez 5:50 alatti idő is. No sebaj, legalább marad valami kihívás a jövőre nézve is.

A versenyen túl még néhány apróság azért lenne itt. Az egyik hogy őszintén gratulálok a szervezőknek mert hihetetlen jó versenyt raktak össze. A staff egészen döbbenetes kedvessége, a pálya szépsége, a versenyzők minden jóval ellátása példás, és ráver sok-sok más versenyre (külföldire is!)! Fantasztikus érzés így és ilyen körülmények között megmérettetni magunkat, és bár verseny közben oda lehet néha egy köszönömöt kiáltani az önkénteseknek, valahogy sosem tudjuk nekik igazán megköszönni azt a kiváló munkát amit végeznek.

A másik amire ki szeretnék térni az a triatlonos csapatunk. Viktor iszonyú sokat dolgozott idén azért hogy mindenünk meglegyen a versenyek alatt, és jó volt látni, hogy mindkét távon ott voltunk, és szinte mindenki el is jött a csapatból. Hölgy váltónk a harmadik helyet szerezte meg, ami fantasztikus eredmény, István pedig bár nem SE tag (máshol versenyzik hivatalosan), de azért a cég hírnevét öregbítette egy szombati első és egy vasárnapi második hellyel. Elképesztő teljesítmény, le a sapkával előtte (is)!

A legvégére pedig a szokásos köszönet rovat, ahol nem sorolnék fel mindenkit akit mindig szoktam :), a lényeg hogy a szokásos csapat biztosította most is azt, hogy zavartalanul tudjak csak a triatlonra koncentrálni. Bár Nóra nem tudott már velem lenni (akkora pocakkal nem szerettem volna ha ácsorog a tűző napon), de reményeim szerint jövőre már ismét Vele és a család legifjabb tagjával vehetünk részt Tatán az OldLakeMan-en.

Lemaradtam a kanyarban a beszámolók írásával, úgyhogy most igyekszem pótolni a két hétvége eseményeinek összefoglalóját.

K&H félmaraton (21,1 km - 1:35:06)

Vannak azok a versenyek (sajnos nem is kevés :D), ahol a rajt előtt azon gondolkodom, hogy mi a francnak jöttem én ide, mert nincs is kedvem elindulni, inkább aludnék otthon...

Na ezzel a jó felütéssel mentünk ki a Hősök terére, bár annyiból talán mégis jó volt az egész, hogy unokaöcsém Kristóf is velünk volt, aki élete első 10 km-es versenyére készült. Ez mindig tök jó, mert nagyon szeretem nézni, ahogy fut (nagyon szép a mozgása), meg azt is jó látni, hogy ennyire szépen fejlődik.

A 10 km még a jó melegben rajtolt el, Krisi pedig nagyon szép tempóban, egyre gyorsulva végzett a távon. Az első 5 km-en még Ari futott neki iramot, aztán a másodikon már egyedül ment a gyerek, és tényleg nagyon szép, összeszedett futás produkált. Büszke vagyok rá, mert Balatonon volt néhány edzés, ahol nagyon elfogyott lábon a meleg miatt.

A félmaraton 21:30-kor startolt aztán. Én a kettes zónából kezdtem meg a 3x7 km-es táv teljesítését, és bár az első km-t kicsit megnyomtam, onnan visszaálltam egy ilyen jól tartható, de erős tempóra. Fogytak-fogytak a km-ek, aztán valahol 16-17 körül már azt néztem, hogy meglepően szarul van kimérve a pálya, mert ott már vagy 300m hiányzott ahhoz képest amit az út menti táblák mutattak. Mondom ez vicc, a BSI sose csinál rövidebb pályát, de most úgy látszik mégis sikerült.

A 17-ik km-t már ráadásul 5:08-as pace-nek mérte az órám, ami azért volt gyanús, mert bár savasodott a combom, azt nem éreztem, hogy ennyit lassultam volna (4:30-ról 5:08-ra azért azt érzi az ember). Mondom sebaj, innen már bekocogok, és végül morogva vettem tudomásul, hogy bár az idő az nem rossz, de 600 m hiányzott a távból. Mondom mindegy, jó ez, ráadásul Nóra a célban mondta hogy nagyon elöl jöttem be, és úgy néz ki, hogy összesítésben a 26-ik lettem. LOL, egy ekkora versenyen azért ez meglepő eredmény nekem.

A verseny krónikájához tartozik, hogy két nappal később kiderült hogy volt valami GPS meghülyülés ami elég sok mindenkit érintett, így a táv a valóságban ténylegesen 21,17 km volt, és ez az 1:35-ös időre vetítve azt mutatja, hogy valóban 4:30-as pace-t tudtam futni. Valakit ki is zártak előlem ráadásul, úgyhogy összességében több mint 800 versenyzőből a 25-ik helyet sikerült megcsípni. Nem is rossz...

Vasi vasember 2022 (51,5 km - 2:45:25)

Tavaly nagy buli volt a szombathelyi olimpiai távú triatlon, így nem volt kérdés, hogy idén is benevezünk. A részvétel már talán picit billegett, merthogy Nóra elvileg három hét múlva szül, és ilyenkor már nem szívesen megyek el két napra, de csütörtökön azt mondta az orvos hogy még messze hogy kibújjon a trónörökösnő, így egy fokkal nyugodtabban pakoltam össze pénteken a motyót.

Azt a motyót, ami ezúttal más volt mint lenni szokott. Egyrészt a régi jó Giro TT sisakom külső része elkezdett leválni, és biztonsági okokból kellett egy új sityak (Rudy Project Nytron lett), másrészt eltört a régi szemüvegem, és ahelyett is kellett egy újat szerezni (Oakley Sutro lett). A szemüveget viszont péntek délután vettem át, onnan rongyoltam is Viktorhoz tovább, majd átcuccolás egy kocsiba, és nekivágtunk az utazásnak.

Mindig rájövök, hogy Szombathely messze van, ellenben arra jó a hosszú út, hogy mindenről is tudjunk dumálni; edzésről, versenyekről, munkáról, magánéletről és néha egészen képtelen más témákról is. Így is tettünk; aztán a helyszínre érve gyors csomag lepakolás, vacsora, és rajtszám átvétel következett. Azt sikerült konstatálni, hogy se meleg nincsen (ez még jó is), se szélcsend, ami előre vetítette, hogy szombaton bizony kegyetlen küzdelem lesz a biciklizés. Egy pohár igazán vacak bor elfogyasztása után aztán eltettük magunkat másnapra, hogy a versenynek majd kipihenten tudjunk nekivágni.

Szombaton a reggeli után ki is mentünk a helyszínre, ahol a szokásos bicikli átnézés, depó felszerelés átválogatás és ismerősökkel traccsolás töltötte ki a rajtig meglevő időt. Ezúttal már én is a 11:15-ös szenior rajtnál voltam érdekelt, nagyon-nagyon sok más társammal együtt. Megdöbbentő volt látni, hogy egy ilyen alapvetően távoli verseny ekkora embermennyiséget mozgat meg, mind versenyzői, mind pedig szurkolói oldalon! Tök jó volt tényleg.

Szóval 11:15, dudaszó és indult az úszás. Sikerült az elején kivételesen jól helyezkedni, és az első 200 méteren nem beragadni a bolyba. Erős tempót diktálva egy relatíve üres részre úsztam, és a fordítókat leszámítva a nagy verekedést is megúsztam. Tulajdonképpen egy benézett kanyart leszámítva (a pályát felügyelő kajakos pont kitakarta hogy merre kell úszni...) eseménytelen volt az egész pancsolás, és 1560 méter megtétele után 33:13- nál jöttem ki a vízből.

Depóban sikerült jó sokat vacakolni, mert a ládámat betettem a bicikli mögé még reggel, mondván hogy mire én odakerülök, már simán hozzá fogok férni. Aha, hát ez nem így lett. Máskor mindig az utolsó közt depózok, most meg a mellettem álló bringától nem fértem oda rendesen a cuccaimhoz, úgyhogy át kellett másznom a depó vason a cipőért meg a zokniért. Ezen túlesve aztán felkaptam amit fel kell (rajtszám, sisak, szemüveg, kaja) és irány a pálya.

A bicikliről nehéz jól nyilatkozni, mert tényleg nagyon kemény volt. Az elején még nem volt zavaró a szél (főleg mert hátulról fújt), de 10 km után elkezdett nagyon csúnyán szembe fújni, ami visszafogta a tempót is, és megnehezítette a kajálást is. Nem azért mert lassan mentem, hanem mert időnként elég komoly lökések is voltak, és nagyon kapaszkodni kellett a kormányba. Egy helyen ráadásul majdnem meg is borultam; egy lejtős részen 50-el engedtem neki, és mikor a fák közül kiértem akkor az oldalszél úgy belevágott az első kerekembe, hogy majdnem hasalás lett a vége. Közel volt na. Ahogy az is közel volt, hogy megkapjam első büntetésemet, bolyozásért megintettek, de nem kaptam lapot szerencsére. A bringa végére megint picit változott a szélirány, úgyhogy az utolsó 5-8 km megint lazább volt, és a hivatalos idő szerint 1:19:23 alatt teljesítettem a 40,6 km-t.

Újabb depó, de ezúttal már kényelmesebben szerencsére. Felkaptam a cipőt és sapkát, begyűrtem egy gélt a zsebembe a biztonság kedvéért, aztán irány a már tavalyról ismert futópálya.

A futásról szeretnék valami izgalmasat írni, de nem tudok. Egy gyengébb első km után relatíve egyenletes tempóban nyomtam a köröket, és nem is álltam meg túl sokszor frissíteni sem, mert meleg sem volt, és éhes-szomjas sem voltam. Simán 47:32 alatt futottam a közel 10 km-t, és jó hangulatban, vidáman futottam be. 

Viktor is megérkezett nem sokkal később, így aztán a szokásos fotózkodás után ettünk, és jöttünk is vissza Budapestre. A hazaút nem volt rövidebb mint az oda; tényleg kéne egy teleport vagy valami (pl. egy verseny itt a fővárosban).

Összességében amúgy mindkét hétvége jól sikerült, és bár most hulla fáradt vagyok és nagyon fáj a derekam, lélekben már készülök arra, hogy ha a gyerek is úgy akarja, akkor a szezon első részét Tatán zárom majd középtávon. Jövő hétvégére jó meleget mondanak, biztosan nem lesz könnyű.

A felvezetőben írtam, hogy meglepően izgatott voltam a verseny miatt, és ahogy közeledett, ez nem javult, inkább csak erősödött, és társult mellé némi "pánikolós" felhang is, mert azt éreztem, hogy nagyon nem készültem jól arra, hogy visszatérjek Keszthelyre a 3 évvel ezelőtti első féltávos fellépésem után.

Pénteken vettük célba a Balatont, merthogy a normál éves családi nyaralást is erre az idősávra sikerült becélozni. Lepakoltunk Siófokon, aztán én még futottam egy laza 9 km-es átmozgatót izibe', plusz szombat reggel egy 20-ast tekertem is, csak hogy a lábaim race-ready állapotba kerüljenek. A reggeli bringa után pakolás, cuccok századik ellenőrzése, majd irány Keszthely, ahol átvettük a szállást meg a rajtcsomagot, és kicsit végignéztük az expo kiállítókat is, meg vettünk pár High5 szeletet, mert ugye én általában azzal szeretek frissíteni. Itt egyébként megragadnám az alkalmat és kiemelném (bár gyanítom a szervezők nem olvasnak ilyen noname blogokat mint az enyém), hogy a tavalyi Challenge Samorin a fasorban nincsen kiállító fronton a magyar középtávú OB-hez képest, és ez azért kemény. A lényeg hogy letoltuk a tésztapartit meg megnéztem hogy másnap kb. mi hol lesz, aztán szereztünk kaját, és a szálláson pihenéssel töltöttük a kora estétől reggelig terjedő idősávot.

Vasárnap reggel nagyon-nagyon kényelmesen mentem le a depózásra, letettem a biciklit meg a swim to bike zsákot a helyére, és aztán elkutyagoltam vagy  400 métert a másik depóig, merthogy idén kettő is volt belőle. Volt ezen amúgy némi felzúdulás, de ha őszinte akarok lenni nekem tetszett ez a megoldás. Én jövőre ugyanígy hagynám, bár egy kis zűrzavart a futáson okozott, de erről majd ott és akkor.

8:10-es rajt időpont volt megadva; előtte átbeszéltük Viktorral a taktikát, hogy erős úszással kezdünk, aztán odacsapunk bicajon és feltépjük az utat a futáson... azaz megpróbálunk túlélni mindent, merthogy az Égiek elég erős meleggel és 24,8 fokos vízzel kedveskedtek nekünk a verseny reggelén. Én részemről igyekeztem fejben arra kondicionálni magam, hogy ne ússzam szét magam az elején, és inkább a biciklin + futáson próbáljak valamivel jobb lenni mint három éve (mondjuk ahhoz azért olyan veszett nagyot nem kellett ugrani :D). Aztán ahogy ezen lamentáltam már sorba is kellett állni a starthoz, nézzük is hogy mi sikerült végül.

Úszás: 

A rajtnál igyekeztem annyira balra helyezkedni amennyire lehet, mert a bólyákat arról kellett kerülni. Ez az úszótempómat ismerve különösebb problémát nem vetített előre (azaz nem vártam nagy bunyót), mert tényleg arra készültem, hogy a kényelmes 50 perc körüli első szakaszt teljesítem. Ez egyébként nagyjából be is jött; 48:27-nél jöttem ki a vízből úgy, hogy az órám szerint több mint 2 km-t sikerült megtenni. Irány a depó, ahol meglepve tapasztaltam hogy a biciklik kb. fele még ott parkol... döbbenten néztem tényleg, mert általában mikor én oda kerülök már csak pár árválkodó gépezetet szoktam látni, de tudjuk be ezt annak hogy OB, sok a résztvevő. Szóval két falat kaja, öltözés, sisak fel, irány a tűzforró aszfalt.

Bicikli:

Ahogy előzetesen írtam, itt vártam a kevesebb nehézséget, merthogy egyrészt nagyon koncentráltan készültem ilyen pályára (sík, de dimbes-dombos egy-egy keményebb emelkedővel), másrészt meg a tavalyi sérülés miatt a bringás felkészülés volt a legkevésbé fájdalmas - így a legnagyobb részt is ez vitte el. A bevezető-kivezető szakaszon volt két elég masszív tüske, a belső körön viszont a (szembe és oldal) széllel kellett megküzdeni, ami helyenként annyira durván fújt, hogy alig bírtam az úton maradni. Nem tudom hogy aki full teli kerékkel ment, vagy 80-as felnivel az hogy bírta a Kehidakustány utáni részt, de gyanítom izzadt erősen. Összességében egyébként a frissítési tervet tartva 3:05:46 alatt teljesítettem a 91,4 km-es távot, és úgy tettem le a biciklit a kettes depóban, hogy az első 10 km-en még jók lehetnek a lábaim.

Futás:

Pff, ettől féltem mint a tűztől, és ha őszinte akarok lenni akkor azt kell hogy mondjam, hogy hagytam is benne pár percet, leginkább a félelem rész miatt. Úgy saccoltam hogy kb. 3 kört az ötből meg tudok majd futni megállás nélkül (emelkedőkkel együtt), és utána lehet majd sétálni picit. Itt ugye két dolgot baszarintottam el, az egyik hogy azt gondoltam hogy az emelkedőnek meg kell hogy rogyasszon fejben (és ezt meg is tette pont ezért), a másik hogy az öt körnek fejben rosszabbul kell esnie, mint anno a 4-nek. Ja igen, ugye azért lett átvariálva a futás, merthogy a dupla depó miatt át lett rendezve a pálya. Tulajdonképpen a fentiek miatt volt főleg az hogy az első három kör relatíve simán lement, utána viszont úgy éreztem hogy bele kell sétáljak és ahogy írni szoktam a beleséta a futás halála, úgyhogy onnantól vergődés volt zömében. Ami kicsit pluszos viszont a futásban (és ez már akkor jutott eszembe mikor a végszót írtam), hogy a frissítés nagyon jól ment, és egy percig sem voltam éhes-szomjas, és nem is főttem meg teljesen, csak úgy kb. félig.

Végül 5:55:55 lett a nagyon mókás befutó időm, ami a futás eleje alapján lehetett volna jobb is, de összességében meg önmagában jobb mint amire számítottam. Benne lehetett ebben hogy kicsit megkönnyebbültem az úszás végén, hogy nem is ment annyira gyatrán mint gondoltam, meg benne lehetett ebben az is, hogy valahol a verseny közepe táján az összes aggódásom elmúlt... szóval sok tényezős ez, de a lényeg hogy nagyon mosolyogva és integetve értem be, ami az utóbbi idők versenyeit elnézve leginkább engem lepett és örvendeztetett meg. Sokan hánytak a célban, vagy csak feküdtek sápadtan, de én azt éreztem, hogy ez így oké volt, és bár lehetett volna jobb is, elég volt.

A végén a szokásos köszönöm rovat marad, mert van mit és van kinek. Egyrészt a családomnak, akik ott voltak velem az elejétől a végéig. Nóra július végére várja az első közös gyermekünket, és mégis a borzalmas melegben fel-felbukkant a pálya szélén hogy egy pár jó szót szóljon, és néhány igazán rossz képet is csináljon :D. Tesóm és a gyerekek szintén a pálya széléről buzdítottak a bicikli végétől a célig. Szintén kiemelném Viktort aki végigküzdötte a pályát, Istvánt aki szokás szerint úgy úszott le minket ahogy azt egy országos bajnoktól várni lehet, Hajnit és Miklóst a közös edzésekért, Arit és Nórát mert mindig tudtunk szakítani időt a piálásra az edzések mellett, és persze Lippit aki mindig buzdít, akkor is mikor nincs kedvem edzeni menni.

Akik pedig idén is a legtöbbet tettek azért, hogy fizikailag is képes legyek minderre: Sherlock rehab (kiemelten Karóczi Csilla), Keresztes Nóra masszőr, Dezső Csilla TRX (és minden más) edző, a BringaSzaki (a Cervélo szervizeléséért), és a Maratonman (akik bár nem ingyen, de kiváló cipőt javasoltak a versenyre :)).

... azaz számot kell adni majd arról, hogy mivel telt a tél és a tavasz.

Viccet és pontokat félretéve: vasárnap elrajtol a triatlon szezon a szokásos keszthelyi középtávú versennyel, és remélhetőleg én is ott leszek újra a rajtvonalon. Tavaly augusztus óta nem volt semmi nagyobb versenyem, úgyhogy ezúttal talán még jobban is izgulok mint az első alkalommal.

Egy ideje nem írtam a felkészülésről; a májusi pilisvörösvári futóverseny után igyekeztem annyira pihentetni a fájós lábam amennyire lehetett, plusz mellette valahogy mégis szinten tartani a kondimat. Ez a kettő együtt elég nehezen megy ,de a Sherlock rehab ismét segítségemre sietett, és kiválóan összedrótozták a jobb lábam, hogy képes legyek tovább edzeni. 

Összességében egyébként 29 hetet tartott a felkészülés, amiben persze benne van az első 4-5 hét nagyon alacsony terhelése is. Kicsit kettősnek élem meg ezt az elmúlt időszakot, mert óraszámban és km-ben is nagyon hasonló felkészülési időszakot zártam mint az elmúlt években, de mégsem érzem most magam annyira race-ready formában, mint korábban. Biciklin talán a legjobb a helyzet, a másik kettőben viszont kivételesen a sok km mintha nem járt volna azzal a minőséggel, amivel kellett volna. Különösen a futással küzdöttem meg az utóbbi időben, aminek részben persze a fájós lábfejem az oka, de másik részben a fejemben is gondok vannak, és azzal is nagyon megharcoltam mostanában hogy 10 km-t beleséta nélkül végig tudjak tolni. Frusztráló helyzet.

Ha már egyébként sportág bontás, a versenyen nagyjából a szokásos 50-55 perces úszás, 3:00-3:10 körüli bicikli és 2 órás futás amit tervezek, de a keszthelyi pálya az könnyen ki tud fogni az emberen, főleg ha dögletes hőség lesz (ami egyébként várható most). A bringás részben elvileg jóval kevesebb szint lesz mint mikor három éve voltam (és ez jó), viszont az a gonosz futópálya szerintem maradt ami volt, és ez nem sok jót jelent. Kulcs lesz az hogy mennyire tudok enni-inni a biciklin, illetve hogy mennyire fogom tudni hűteni magam verseny közben; elsősorban a futás alatt.

A felszerelést ígértem, hogy összefoglalom pár mondatban, így lássuk mivel készülök:

Úszásnál a már megszokott Zoggs predator úszószemüveget fogom viselni, ebben változás nincsen. A leghosszabb szakaszt a már bevált Cervélo P2 időfutam biciklivel tervezem teljesíteni, rajta a már tavaly bizonyított Campagnolo Bullett Ultra kerekekkel. Ez a hétvégi oldalszeles edzésen is jól vizsgázott, és továbbra is azt gondolom, hogy ez a perem magasság ami nekem a leginkább ideális. Futásra ezúttal a cipőt a Mizuno szolgáltatja egy Wave Inspire 18-as formájában. Kényelmes nagyon, és erre szükség is lesz, mert ez egy nagyon nehéz félmaratonnak ígérkezik.

Összességében nem számítok egy könnyű teljesítésre, úgyhogy időbeli célom nincsen, csak az, hogy sérülés nélkül végig tudjak érni. Beszámoló természetesen lesz :).

Vannak ezek a klasszikus "hirtelen felindulásból elkövetett" dolgok, és ilyen volt nekünk is a hétvégén a pilisvörösvári futás, merthogy ez egy nagyon nem tervezett verseny volt. Összesen annyi történt, hogy Lippi bejelölte hogy megy, én ráírtam hogy ez mi meg hogy, aztán pikkpakk arra eszméltem hogy már megvan a nevezésem.

Kicsit hulladék volt az egész hét, és vasárnap reggel nem is éreztem azt hogy olyan nagyon szeretnék félmaratont futni, de ilyen sokszor van nekem, úgyhogy természetesen kimentünk a rajthoz. Letettük a kocsit, felvettük a rajtszámot, majd gondoltam elmegyek mosdóba, ahol sikerült végtelen balfék módon lehorzsolni a térdem (nem, nem akarok beszélni róla...). 

Mielőtt a versenyről magáról írnék, pár szót a szervezésről érdemes beszélni, mert példaértékű amit letettek a helyiek az asztalra. A létszámhoz jól lőtték be a rajtközpont méretét és elhelyezését, volt enni-innivaló (ráadásul a becsületkasszás lángos az elmúlt évek legjobbja volt!!!), zene, és nagyon-nagyon sok helyi jött ki megnézni a versenyt. Szuper szurkolótábor volt végig a pálya mentén, és az alapvető pesti "rohadjanakmegafutók" mentalitáshoz képest ez üdítő és lelkesítő is volt.

Kellett is a lelkesítés, mert a verseny az vastagon nem úgy sikerült, ahogy terveztem. A pálya szintes volt erősen, de ez még nem is zavart volna különösebben, de tegnap ez tudott párosulni pusztító hőséggel és időnként meglepően erős széllel. Ami persze mindig valahogy szembe tudott fújni.

Alapvetően az első 14 km teljesen rendben volt (7km-es körök voltak), de ott elkövettem azt a hibát hogy megálltam egy picit, és onnantól annyi is volt az egésznek. Odáig mentem 4:39-es pace-t onnan meg 5:29-est, és ezzel sikerült is 4:59-es average pace-t összehozni. Tudom-tudom, nem a világ ez, meg más a fenekét verné a földhöz egy ilyen félmaratonért, de nekem valahogy fájt az egész.

Azért fájt leginkább, mert szerintem tudtam volna jobbat is menni, ha kicsit összeszorítom a fogam, de ezt nem tettem. A másik amiért fájt az az, hogy tulajdonképpen elment ez a verseny a kajáláson is; ha bedobok egy zselét valahol féltávon vagy 13 km körül a frissítőpontnál (és volt nálam...) akkor simán nem baszódok meg ennyire.

Szóval balfék egy futás volt, de ez nem a szervezőknek köszönhető, hanem csak magamnak.

Úgyhogy arra bíztatok mindenkit, hogy jövőre tegyen próbát Pilisvörösváron, mert megéri :)! 

No hát az történt, hogy a felkészülés 24-ik hetének elején (ez május 3-a volt egész pontosan) azt éreztem futás közben, hogy borzasztóan szúr a lábfejem, és a talpam elülső része. Egy ideje már küzdök egy combhajlító sérüléssel, és sanszos hogy addigra jutott a begyulladás olyan fokáig, hogy már húzta az egész lábamat az egész. Ott el kellett hát gondolkodnom, hogy az arra a hétvégére tervezett szekszárdi 30 km-nek nekimegyek-e, vagy inkább életemben először okos leszek, és inkább pihenek otthon.

Az utóbbit választottam, és azt hiszem ezt jól tettem. Lehet, hogy meg tudtam volna csinálni a 30-at, de hogy utána olyan fájdalmaim lettek volna amiket nem akartam megkockáztatni, az biztos, plusz biztos hogy 2-3 hét kiesett volna a felkészülésből is. Így maradt az hogy azon a héten már csak bicikliztem és úsztam, a múlt hetet meg vastagon elpihentem, hogy regenerálódjak.

Egyebekben a felkészülésem egészen jól halad, még ha sokszor nem is a terv szerint történnek a dolgok. Úszásban biztosan nem lettem jobb idén sem, de ezt el is engedtem fejben, és helyette elég sokat teszek most (is) abba, hogy két keréken a lehető legnagyobbat tudjak előre lépni. Érdekes ez amúgy, mert a rengeteg letekert km ellenére nem hiszem hogy 2-3 percnél nagyobb javulás lesz, viszont az nagyon nem mindegy, hogy ezt a kis pluszt mennyi addicionális energia befektetéssel tudom majd kihajtani. Egyelőre úgy néz ki, hogy a normál energia felhasználás mellett tudtam ennyit fejlődni, ami azt jelenti, hogy a futásra még vállalható formában fogok tudni odaérni. 

Apropó futás: végre sikerült megvalósítani itt is a variált edzésmunkát. Korábban nagyjából egyen (magas) pulzuson futottam minden edzésemet, de az utóbbi időben sikerült betenni néhány alacsony pulzusos edzést is, illetve ugye vannak magasabb intenzitású napok is, ahogy korábban. Nem mondom, hogy ettől gyorsabb lettem, meg azt sem hogy nem unom végtelenül a lassú futást, de kell ez is.

Ami a közelebbi jövőt illeti, nagyjából két dologra készülök most. Az egyik, hogy megpróbálom vasárnap lefutni a pilisvörösvári félmaratont (teljesen új verseny), a másik pedig hogy nagyjából az utolsó két erős edzéshetet teljesítem és onnantól Keszthelyig már csak fenntartó és regeneráló munkát végzek. Kelleni fog majd egy kis extra idő arra, hogy a combom elfogadható szintre gyógyuljon a verseny előtt, és inkább lemondok egy teljes hétnyi rákészülést, hogy egészséges legyek, vagy legalábbis a fájdalom csökkenjen.

Bónusz: cipőmárkát váltottam, majd tervezek róla beszámolót írni, ahogy idén is összeírom hogy milyen felszereléssel készülök a triatlon szezonra :).

Eltelt több mint egy hét már a Vivicitta óta, de gondoltam pár mondatban beszámolok az élményekről, illetve arról, hogy utána miért kellett egy gyakorlatilag teljes hetet pihenéssel tölteni (és lehet ez még több is sajnos).

A Vivicitta nekem mindig egy kedvelt verseny marad, mert futottam többször is PB-t rajta, és alapvetően szeretem a BSI rendezésű versenyeket, amik Budapesten mennek. Igen tudom, ez is rakpartos kószálás, de a maga módján mégis jó, és leginkább azért, mert baromi sokan vannak, és én ezt szeretem. 

Idén annyi módosulás volt a két évvel ezelőttihez képest (tavaly a sérülés miatt nem indultam), hogy egyrészt más volt az útvonal, másrészt pedig egy ismerősömnek megígértem hogy iramot futok neki. A cél az volt, hogy 1:40-en belül fussunk, hogy neki PB legyen; mondom oké ezt tudom vállalni. 

A rajtnál sok ismerőssel találkoztunk, aztán viszont beálltunk a kettes zónába, hogy onnan vágjunk neki a 21 km-es versenytávnak. Ahogy oly sokszor, most sem indítottam el időben az órámat, de ez már úgy látszik ilyen rossz szokásom marad... mindenesetre a tömeg elején startoltunk és az első 2-3 km-en szerintem irreális gyors iramot diktáltunk. Mondtam Évinek hogy vegyünk picit vissza; nem azért mert én nem fogom bírni, hanem azért, mert ő fog elkészülni majd a várható melegben. 

A budai felső rakpartra fordulva elég kemény szembe fújó széllel kellett megküzdeni, úgyhogy itt vonalban futva igyekeztem felfogni a nagyját... mondjuk ez az én végtelen széles hátamat ismerve azért minimum esélytelen kategória, de igyekeztem megtenni amit meg lehet. A gondok egyébként sokasodni kezdtek amikor 11 km-nél befordultunk a budai alsó rakpartra, ahol a szél megszűnt, cserébe irgalmatlan meleg lett. 

A 18-ik km-nél aztán az erősebb tempó és a meleg egyszerre bosszulta meg magát és Évi picit elfogyott lábon, úgyhogy az addigi 4:36-os pace elkezdett romlani jelentősen, de végül így is 1:38:22-es befutóidőt prezentáltunk, ami a vállalásnak tökéletesen megfelelt.

Ami az utóéletét illeti a versenynek az már kicsit kalandosabb és szomorúbb is. Másnap reggel elkezdtem érezni a törés helyét megint, úgyhogy végül az előző hetet két úszás és egy langyos görgőzés mellett elsősorban pihenéssel töltöttem, és egyelőre nem is nagyon merek futni. Elég para az egész, főleg így a felkészülés közepén, de úgy vagyok vele, hogy inkább kihagyok 1-2 hetet, minthogy megint megsérüljek komolyabban.

Így aztán a hét ismét a lazább edzésekről fog szólni, és meglátjuk mennyire javul vagy romlik a helyzet. Verseny egyelőre nincsen (nem is tervezek), úgyhogy nyomás az semmilyen módon nincsen rajtam szerencsére :).

A fejleményekkel majd jelentkezem természetesen, addig is kitartást a felkészüléshez :)

Vannak azok a filmek, dj mixek, könyvek, stb. amik majdnem tökéletesek, de egy-egy apróságon elvéreznek és végül csak a jó szintre sikerülnek. Na ilyen volt az NN City run is most vasárnap.

A Maratonman versenyeknek vannak nagyon nagy erősségei; én kifejezetten szeretem a pohár nélküli környezetbarát frissítést, a rajthelyszín is nagyon jó választás volt ismét (Várkert bazár), és a ruhatár szervezése is az elmúlt évek alatt nagyon sokat fejlődött. A City run az ő új versenyük; mondhatni a Nightrun nappali kiadása, egy picit más pályán.

Ha már pálya, kezdjük ezzel, mert ez egy kardinális pontja a versenynek. Én alapvetően szeretek a rakparton futni, merthogy az erre épülő pályák mindig nagyon gyorsak, és nagyon jól "számolhatók". Az ingerszegénysége az viszont szerintem letagadhatatlan, és erre azt mondani, hogy "Budapest legszebb pályája" az azért egy pöttyet erős. Önmagában nekem nincsen vele bajom, de megértem aki azért nem jön el, mert évente négyszer lehet BP-n futni, és az mind erre megy. Tudom-tudom, nehéz máshol útvonalat kijelölni a mai politikai viszonyok között.

Ahogy fent írtam, a pohármentes (saját kulacsos) frissítést én nagyon támogatom környezetvédelmi szempontból, de hogy szokni kell még ezt, az biztos. Egyébként rengeteg ballon volt kitéve vízzel és iso-val, úgyhogy abszolút jól meg lehetett oldani a folyadékpótlást. Volt zselé és energiaszelet is; az nyilván már az én egyéni nyomorom, hogy BiotechUSA gélt nem fogyasztok, mert a gyomrom nagyon nem szereti.

Végül pedig magáról a versenyről is pár mondat, és spoiler: jól éreztem magam, és szerencsére jól is sikerült! Mondhatni váratlanul jól, bár nagyon nem a tervnek megfelelően. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy ilyen 4:45 körüli pace-t fussak és behozzam magam 1:40 körüli idővel, de lehetőleg egy picurit alá. Mivel 4:45 iramfutó nem volt, így gondoltam majd becélzom magamnak a tempót, és kellemesen zenét hallgatva teljesítek félmaratont tavaly május után újra (a somorjait nem raknám ide; féltáv végén az nagyon más sztori). Valahogy aztán elbalfaszkodtam a rajtot, még a zenét keresgéltem mikor már számoltak vissza 10-től, az órám még el se volt indítva, mondom bammeg, ez vicces lesz. 

Az első km-en valahogy odakeveredtem a 4:30 iramfutó mögé, és egész kényelmesen tartottam is vele a tempót, úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, hogy elmegyek 10 km-ig így, aztán visszalassulok picit. Olyan 9 km körül utolértem Évit, majd 10,5-nél döbbenetes módon megelőzött Ági barátom aki váltóban futott... na mondom a jó hír hogy elvileg nincsen formában, én meg itt küzdök hogy most kezdjek el lassulni.

Nem lassítottam, bírtam az iramot, és Ágit is beértem 18 körül; 19 km után pedig végül az iramfutót is otthagytam, és 1:33:46-os idővel értem célba; 4:30 körüli pace-el.

És akkor a morgás, ami miatt majdnem tökéletes, de mégsem. A táv megint nem volt jól kimérve, és ez a Maratonman versenyek örök rákfenéje. Én futottam már náluk elég sokszor és sokat, és valahogy a félmaraton mindig 20,8 km körül jön ki. Értem hogy csak 300 méter, de nekem ez számít. A másik a befutás utáni frissítő zóna volt ami felhúzott. Látom hogy van banán meg energiaszelet, majd mikor odamegyek megkérdezik hogy melyiket kérem, mert mindkettőt nem lehet. Értem hogy infláció, értem hogy takarékosság, de közel 21 km után a 9K-s nevezési díj mellett (úgy, hogy tippre az energiaszeletet szponzorációban adja a Biotech) ez egy picikét visszás volt.

Összességében viszont örülök hogy ott voltam, mert jól esett a futás, régen versenyeztem, és tök jó volt találkozni a barátokkal-futótársakkal!

Most vasárnap folyt köv a Vivicittán! :)

Több mint 16 hete kezdtem újra edzeni, és bár az elején nagyon türelmetlen voltam azzal kapcsolatban, hogy mennyire halad gyorsan a "visszatérés", és sokszor nagyon frusztrált is voltam emiatt, most elkezdtem azt érezni, hogy javul az állapotom. Mit is jelent ez?

Kezdjük a nehezével, az úszással. Mondanám hogy ugyanolyan lassú szar vagyok mint voltam, viszont abban jelentős a változás, hogy ezt a nyomorult tempót milyen pulzus mellett tudom abszolválni. Míg tavaly ezen a sebességen (2:40 körüli 100 m) átlagosan 130-145 között volt a pulzusom, most ez a szám 110-120 közé süllyedt le. Ez elég szignifikáns változás, merthogy ezen a szinten sokkal pihentetőbb a vízben. Javult a gyorsúszás is; már nem akarok megfulladni minden második levegővételnél, hanem 100 métert egész jól elúszok simán kettes levegővel. A hármassal még küzdök, de kezd az is összeállni, úgyhogy júniusig az a csoda is bekövetkezhet, hogy akár gyorsban is tudok teljesíteni a távból valamennyit (20 métert tudom...lol).

Biciklin a tavalyi szinten vagyok egyértelműen, sőt talán még picit előrébb is. Jelenleg 190 wattos FTP van becélozva, de érzésre már 200 körül is mennie kéne a dolognak. Ami jobban megy egyértelműen az az emelkedők megmászása (főleg a hosszú, egyenletesen meredek verziók), és síkon is érezhetően könnyedebben haladok, mint egy éve ilyenkor. Ezzel együtt még van bőven tennivaló két keréken, mert az igazán hosszú edzések (70-80-100 km) még előttem vannak, de azzal megvárom a jó időt, mert 3 órát nem fogok a görgőn pörgetni. 

Futás... hú, fura egy dolog, hogy ebben voltam a legjobb sokáig, most meg ezzel küzdök a legtöbbet, de a derekam-hátam a legnagyobb terhelést futás közben kapja, és emiatt muszáj óvatosnak lennem. A távolsággal már nincs igazán nagy probléma (18 km is ment a múltkor), viszont a tempó/pulzus páros még nem mindig illeszkedik a saját elvárásaimhoz. Összességében azért javul a helyzet, de 10 km fölött még messze vagyok attól, amire képes voltam régebben. A maraton jelenleg egy teljesíthetetlen célnak tűnik... jó hír, hogy záros határidőn belül nem is fogok elindulni rajta.

Ami a futáshoz még kapcsolódik az két dolog: a 10 km erőfelmérő és a City run.

A 10 km sosem tartozott a nagy kedvenc távjaim közé, de tegnap a céges kihívás miatt mégis nekivágtam, hogy pályán megpróbáljak 45 percen belül futni. Tavaly 43 alatt is ment, így azt gondoltam, hogy a 45 az egy jó cél lehet. Az előzetes tervem az volt, hogy az első 2-3 km-t 4:40 körül futom, és a közepét pörgetem fel picit. A végére meg már elvisz a lendület ugye!

Ehhez képest az első két km 3:57-es tempóval ment le, és innentől ugye döntési helyzet van, hogy az ember vereti ameddig bírja így és drasztikus lassulás mellett megpurcan, vagy megpróbálja kisimítani a tempót egy fokozatos növekvő pace-re hogy bírja végig. Utóbbit választottam, és úgy 7 km-ig egész jól is bírtam, de ott azért éreztem, hogy muszáj pár lépést sétálni + orrot fújni, hogy lendületet vegyek a végéhez. A teljes távolságot végül 41:04 alatt futottam meg, ami természetesen PB, és emellett az 5 km is PB lett (20:13-al). Nem gondoltam, hogy ez sikerülhet most, de azért a 4 fok, körpálya rekortánnal, HOKA Carbon X cipő erősen hozzájárult a sikerhez.

Hétvégén pedig City run... tavaly augusztus vége óta nem futottam félmaratont (akkor is Somorján, ami csak 20 km volt), csak futóversenyen ezt a távot pedig utoljára a sérülésemkor teljesítettem. Egyrészt nagyon várom újra a hangulatot, a tömeget, a versenyzést, másrészt viszont azért egy picit frászban vagyok, hogy ne fussam el, meg hogy rendben menjen minden az első métertől az utolsóig.

A beszámolóval természetesen jelentkezem majd :)