Vissza kellett keresnem, hogy mit írtam tavaly a tatai versenyről, aztán most látom, hogy az volt a monszunos verseny, fájós derékkal... no hát Tata már csak ilyen, hogy mindig tartogat valami időjárási viszontagságot, ezzel megédesítve a célbaérés örömét :). Így volt ez idén is persze, bár kivételesen nem is esett, és nem is volt hőség sem.
Helyette reggel meglepően didergősen pakoltam be a kocsiba a biciklit meg a százezer csetreszt amit a versenyre hordok magammal, de azzal "nyugtattam" magam, hogy ez csak áltatás, és 5:15-kor normális hogy csípősebb az idő még, de majd mire biciklire ülök úgyis befűtenek nekünk.
5:30-kor vettem fel kollegnőmet Annát, és az üres városon és a még üresebb autópályán meglehetősen jó tempót hajtva 6:17-kor egy egészen kiváló parkolóhelyre le is tettem a kocsit Tatán. Motyó ki, rajtcsomag átvét, High5 stand felvásárlás és más hasonlók jöttek ezután, majd gyülekezni kezdett a szakosztály, azaz megérkezett a női váltó másik két tagja, illetve Viktor és persze István is. Utóbbi a szombati korosztályos győzelme (amihez itt is nagyon gratulálok) után egy "lazább féltávot" tervezett menni, míg a váltó becélozta a dobogót. Mi Viktorral a szokásos "fasznak indulunk - csak érjünk célba" vonalon gondolkodtunk, főleg hogy mindketten öt hét alatt a negyedik versenyünket futottuk.
A már szokásos fotózás után irány a rajt helyszíne, ahol nagy örömmel konstatáltam hogy IronZoli ismét a helyszínen van; mondta is hogy már azt hitte valami bajom van, és azért nem vagyok itt. Jó szerencsét és biztonságos célbaérést kívántunk egymásnak, aztán beálltunk a rajthoz, és vártuk a kürt szavát.
Az úszás ezúttal kicsit más volt a szokásosnál, merthogy a víz nem volt meleg. 22,7 foknak mondták be a rajt előtt, és nem is volt sokkal több, így egészen nagy volt a neoprént viselő versenyzők aránya. Én nem vittem magammal (meg amúgy is szarabbul úszom benne mint nélküle), úgyhogy picit lúdbőrősen kezdtem neki a víz lapátolásának, de ez hamar elmúlt, és minden különösebb bunyó nélkül egy egész jó bolyt kifogva úsztam nagyjából 1300-1400 méterig. Ott kicsit lesodródtam az ideális ívről, hogy kellett némi korrekció, de fogtam egy jó lábvizet (gyorsban úgy ment mint ami nekem kényelmes mell), így aztán a kis pluszt is beleszámolva 2045 méter megtétele után másztam ki a stégre. Onnan roham a depóba, meglepődés hogy mennyi bringa van még ott (idén ez valami új feature úgy látszik), cipő-sisak-szemcsi fel, és már toltam is a biciklit a kegyetlen hosszú depóban kifele az útig. Az úszás részideje egyébként 45:14 (férfiak közt a megtisztelő 160-ik hely), a depóban baszakodás pedig 4:26-ot tett ehhez még hozzá.
A vonalnál felpattantam a Cervélo nyergébe, és a térköves részen kigurulva a körpálya felé vettem az irányt. Általában úgy szoktam frissíteni biciklin, hogy minden 5 km körül iszom egy deci vizet, és 45 percenként eszem egy energia szeletet, óránként pedig két sótablettát. Ez egy jól bevált módszer nálam, ami meg is dőlt az első ötösnél, ahol rájöttem, hogy a kulacsom ugyan nálam van, de víz az nincs benne. Khm, hát azt elfelejtettem megtölteni, úgyhogy innentől buzgó reménykedés volt, hogy Kocs-on majd tudok felvenni az emelkedő előtt innivalót. A másik ami gyorsan feltűnt az az idén szintén szokásossá váló erős szél. Oldalról meglapogatta már az elején a biciklit, de abban bíztam, hogy végig inkább oldalszél lesz mint szembe, és akkor talán lehet értelmes tempót tartani.
Kocson sikerrel felvettem vizet, ellenben éreztem, hogy éhes vagyok, így 45 perc helyett már 38-nál meg kellett ennem az első energia szeletemet. Nagyon-nagyon nem úgy alakult hát az eleje, mint ahogy szerettem volna. A másik oldalon meg minden balfaszság ellenére az első kört nagyon jó tempóban teljesítettem, jól bírtam az emelkedőket is, és a szél sem zavart. A második körre ellenben egyrészt elkezdtem unni magam, másrészt pedig a szél iránya kezdett nem jó irányba változni. A kaja ment továbbra is, viszont éreztem, hogy a lábamból megy ki a kraft, és itt jöttem rá hogy sótablettát mondjuk elfelejtettem bevenni. Komolyan, mint egy amatőr. Ezt ott nyilván pótoltam, aztán kalkulálgattam fejben, hogy a harmadik körön már erre is figyelni kell, meg hogy többet is egyek a szokásosnál, merthogy jön a futás.
Addig viszont meg kellett még harcolni az immár erősen szembe fújó széllel, meg azzal is, hogy észrevettem, hogy elhagytam az egyik energia szeletemet. Mondom nem hiszem el basszus, minden is összejön... sebaj, utolsó kulacs vizet felvettem, betoltam két sótabit és vártam a bicaj végét, hogy a végtelen hosszú depóban újra tolhassam a gépet. Leszálláskor egyébként kivételesen egyből levettem a cipőt, így egyel kényelmesebb volt lerohanni a lejtőn. A biciklin összesen 3:03:04-et töltöttem (kicsit több mint 90,6 km-en 708 m szint emelkedés és 29,8 km/h tempó), és a 133-ik helyen álltam ekkor.
Depóban újabb 5 percet sikerült elbaszni, ami egyrészt a szaladgálás-cipőcsere kombinációból jött össze, másrészt pedig egy pisiszünetből. Már a bringán nagyon kellett, de megállni nem akartam. Cserébe a depóban már tényleg nem lehetett ezt tovább halogatni, úgyhogy toitoi-ba be, pit stop és irány a futópálya.
A futás az ismeretlen terepen ment nekem jórészt, mert a rövid táv csak az erdős részt szokta érinteni, a déli partos naposat nem. Miután eddigre már kellően éhes voltam és nyomott a biciklitől, azt vártam hogy igazán szarul fog menni a futás. Ehhez képest az első kör nagyon simán ment, a második közepesen oké volt, és aztán a harmadikban sikerült teljesen összeesni fejben. Olyan 16 körül azt éreztem hogy minden erő elmegy belőlem, meg kellett állnom sétálni meg kifújni magam, és ettől a pillanattól fogva egy elég komoly vergődésbe csapott át az egész. Olyan 19 km körül estem át a holtponton, ott ittam egy kólát is, és azzal elvitorláztam a célig, de a térköves emelkedők már akkor finoman szólva is mátrai magasságúnak tűntek. A teljes futás egyébként 1:54:19 volt, és miközben nekem 20,7 km-t mért az órám, a többieknek 22-t, azaz a Garmin megint eltüntette a távolság egy részét ügyesen.
A célba végül a 97-ik helyen értem be (korosztályos 23-ik hely), amivel jó közelítéssel elégedett is vagyok. A jó közelítés is annak szól, hogy nem kéne már ilyen amatőr módon frissíteni, és aztán még amatőrebb módon szétesni fejben a futás végén. Az 5:52:01-es idő természetesen egyéni csúcs ezen a távon, de már hazafele csiklandozott a kisördög, hogy lehetett volna ez 5:50 alatti idő is. No sebaj, legalább marad valami kihívás a jövőre nézve is.
A versenyen túl még néhány apróság azért lenne itt. Az egyik hogy őszintén gratulálok a szervezőknek mert hihetetlen jó versenyt raktak össze. A staff egészen döbbenetes kedvessége, a pálya szépsége, a versenyzők minden jóval ellátása példás, és ráver sok-sok más versenyre (külföldire is!)! Fantasztikus érzés így és ilyen körülmények között megmérettetni magunkat, és bár verseny közben oda lehet néha egy köszönömöt kiáltani az önkénteseknek, valahogy sosem tudjuk nekik igazán megköszönni azt a kiváló munkát amit végeznek.
A másik amire ki szeretnék térni az a triatlonos csapatunk. Viktor iszonyú sokat dolgozott idén azért hogy mindenünk meglegyen a versenyek alatt, és jó volt látni, hogy mindkét távon ott voltunk, és szinte mindenki el is jött a csapatból. Hölgy váltónk a harmadik helyet szerezte meg, ami fantasztikus eredmény, István pedig bár nem SE tag (máshol versenyzik hivatalosan), de azért a cég hírnevét öregbítette egy szombati első és egy vasárnapi második hellyel. Elképesztő teljesítmény, le a sapkával előtte (is)!
A legvégére pedig a szokásos köszönet rovat, ahol nem sorolnék fel mindenkit akit mindig szoktam :), a lényeg hogy a szokásos csapat biztosította most is azt, hogy zavartalanul tudjak csak a triatlonra koncentrálni. Bár Nóra nem tudott már velem lenni (akkora pocakkal nem szerettem volna ha ácsorog a tűző napon), de reményeim szerint jövőre már ismét Vele és a család legifjabb tagjával vehetünk részt Tatán az OldLakeMan-en.
