Telnek a dolgos hétköznapok minden fronton, de ideje egy pár sort lejegyezni arról magamnak (és kisszámú olvasóközönségemnek) arról, hogy hogyan is állok a felkészüléssel, illetve mi várható. Bónuszban pedig egy kis felszerelésbeli változásról is lesz szó.

Kezdjük az edzésmunkával, nem azért mert ez lesz a hosszabb, hanem mert erről egyelőre van bőven mit írni. A tavalyi évi sérüléses fiaskó után az idei szezonnak egész más mentalitással vágtam ugye neki; jóval kevesebb a magas intenzitású edzés, jobban figyelek az izomzatom karbantartására, és persze több pihenőt is igyekszem tartani.

Ennek ellenére (vagy épp ezért?) úgy érzem, hogy az átlagos februári állapothoz képest most jobb erőben vagyok egyel. Vagy lehet nem is ez a jó kifejezés, hanem inkább az, hogy pihentebb a testem, és emiatt az edzést fizikailag és mentálisan is jobban viselem. Nem frusztrál ha csak hat órát edzek egy héten, de van hogy megvan a 8,5 már most is. Nem frusztrál az sem, ha kihagyok 1-1 edzést (bár eddig összesen egy biciklit és egy súlyzóst skippeltem), mert tudom, hogy hosszú a felkészülés is, és a szezon is, és nem ezen fog múlni majd semmi (ezt mondjuk inkább remélem :D). Minden nap amikor kardió edzést csinálok akkor súlyzózom is legalább 15 percet, és nyomom a planket is heti többször, hogy a derekam környéke erősebb legyen.

Ami a tapasztalatokat illeti, elég vegyes a kép. Biciklin a tavalyi szinten vagy picit már fölötte is vagyok. A görgős edzés nagyon sokat segít, érzem hogy ha nem is vagyok szignifikánsan gyorsabb, de javultam erőben és állóképességben is. Az úszás az a szokásos; ahogy mondani szoktam gyorsabb nem lettem, ellenben nem fáradok el benne különösebben. A gyorsúszásomat végül önerőből kezdtem el csiszolni, és ha nem is lettem egy Michael Phelps, de valamit javultam ezen a téren is. 

Ami para az a futás... egyrészt volumenben is nagyon messze vagyok a korábbi önmagamtól, másrészt tempóban is alatta vagyok a tavalyi szintnek. Ennek két oka van, az egyik hogy fokozatosan emeltem vissza a heti adagot 10km-ről 30km-re (és emelem majd tovább amikor a maraton felkészülés következik), a másik pedig hogy futás közben még erősen érzem a korábban törött keresztcsontom. Ez főleg a tempós futásoknál (4:30 pace körül) jelentkezik fájdalom formájában, úgyhogy vissza kell ilyenkor lassítani. Az 1:40 körüli félmaraton szerintem meglehet majd a City Run-on (március 11), de annál sokkal jobbat nem nézek ki magamból most (1:36:30 az optimista becslésem, de akkor rohadt jól összejött minden).

Az nem kérdés, hogy júniusig (Keszthelyi féltáv) még minden területen kell dolgozni, de az egyértelmű most, hogy a futás az Achilles sarka a felkészülésnek. Nem kizárt hogy még egy kis fogyás sem ártana, mert továbbra is 66 kg körül vagyok, ami három kilóval több, mint a versenysúlyom. 

DE minden fenti ellenére egyébként alapvetően azt érzem, hogy jól halad a felkészülésem, és továbbra sem aggasztom magam azon, hogy ebből milyen verseny eredmények fognak kijönni (vagy kijön-e bármi belőle egyáltalán).

Kettes téma a felszerelés: hosszú évek után úgy alakult hogy a jó kis piros Polar Vantage M-et nyugdíjaztam, és Garmin Fenix 6 pro-ra váltottam. Régóta érlelődött bennem ez a döntés már, de most léptem meg, merthogy a 7-es széria megjelenése a 6-os árát végre a vállalható zónába tolta.

Nem tudok amúgy elég hálás lenni Lippi barátomnak akitől a Polar-t kaptam! Feledhetetlen éveket töltöttünk el együtt; hóban, fagyban, sárban, esőben, szélben, tűző napon, tengerben, folyóban, tóban, medencében, országúton, hegyoldalon és még ki tudja milyen körülmények között volt a kezemen. Nincs olyan táv, amin nem mentem PB-t ezzel az órával a kezemen; fantasztikus 2 év volt. Köszönöm hát itt is a Polar-nak és Lippinek, hogy lehetővé tették mindezt!

Ami a Garmint illeti: itt a használatról és tapasztalatokról beszámolok majd!

No ahogy ígértem (lol) itt a folytatása a múltkori posztnak, amiben az alcím három témáját tervezem körbejárni.

Kezdjük a gyógyulás-gyógykezelés témával, mert ez egy hosszú és igen fájdalmas út, aminek korántsem értem még a végére. 

Eleinte ugye elhittem, hogy a magyar orvostársadalom (és nagyon-nagyon vastag tisztelet a kivételeknek akik TÉNYLEG nagyon jók) képes lesz hatékony választ adni arra a kihívásra, hogy valaki keresztcsont törést szenved, de a Honvéd kórházas látogatásom (ld. pár írással ezelőtt) és a magánorvosnál tett kitérőm után nagyjából annyi opció volt, hogy végtelen hosszan kell pihennem és ha jól összeforrt akkor majd jól elkezdhetek edzeni újra.

Ebből az lett hogy tényleg hosszan pihentem, és az újabb (fizetős...khm) MRI megállapította hogy rendben vagyok, mehet a menet. Csakhogy ugye a fájdalom az nem akart úgy igazán múlni, és arra az ember egy ponton rádöbben, hogy vagy szétmarja a gyomrát a fájdalomcsillapító, vagy keres valamit ami talán javít a helyzeten.

Eleinte az volt a terv hogy gyógytorna + rehabilitációs kezelés és majd jobb lesz, aztán Viktor kollegám (és állandó harcostársam a triatlon versenyeken) javasolt egy némileg alternatív megoldást. Gondoltam mi bajom lehet, elmentem és nem bántam meg egyáltalán a dolgot, mert úgy segít rajtam a kezelés amit kapok, hogy nem kell semmit bevenni, beszúrni, se semmi. Cserébe rohadtul fájdalmas, viszont iszonyú hatásos. 

Egyelőre úgy néz ki, hogy már az út végén járok, és tényleg sokkal-sokkal jobb az állapotom mint tavaly kb. bármikor volt (incl. a sérülés előtti időszakot is, ami azért durva).

A fentiből adódik, hogy igen, el tudtam kezdeni a szokásos alapozó munkát a soron következő szezonra, de ezt igen komoly átalakításokkal teszem a korábbi évekhez képest. Eddig ugye az volt a metodika, hogy sok nem hosszú, de nagyon intenzív edzést végeztem, ami egy kevésbé elterjedt módszer mint a pulzuskontrollos (általam csak poroszkálósnak hívott) metodika. Hogy miért nem kerül be a köztudatba azt szerintem mindenki érti aki már csinálta; brutális kimerítő és van némi sérülésveszély is benne.

Ezzel szemben most egy ilyen átmenetes megoldásban dolgozom, ahol egy héten 1, nagyon max 2 olyan edzést csinálok ami az órám szerint maximum cardio load-al jár, és a többi az inkább az 5-ös skálán 2-3 között mozog. Plusz minden cardio edzés után automatikusan jön 15-20 perc súlyzós edzés és plank, hogy a váz izomzatom se maradjon ki a jóból. Nyilván bosszant hogy jóval lassabban fejlődök, mint korábban, és nem igazán szórakoztat amikor 5:30-as ezrekkel kell kóricálni a békási lakótelep körül, de próbálok fegyelmezett maradni.

Muszáj, merthogy azért vannak erre az évre tervek, még ha nem is annyira kőbe kopácsolva, mint korábban. 

Ami egyelőre biztosnak tűnik (mert ugye mi biztos manapság...) az az, hogy jóval kevesebb versenyen indulok mint a korábbi években. Erről szerintem írtam már, hogy igazság szerint jó közelítéssel már mindenhol indultam ahol akartam, így semmiféle FOMO élményem nincsen, hogy erről vagy arról a versenyről lemaradok. Futottam már 5-42 km között mindent, triatlonon az iron táv kivételével is megvolt minden (és az most sem terv), szóval itt inkább máshol lesz a fókusz, mintsem a végtelen érem halmozáson.

Amin a fókusz lesz idén: a feelgood érzés és ha sikerül akkor a triatlon idők javításán. Ez utóbbi masszívan opcionális, tehát ha sikerül szupi, ha nem akkor nincsen gond. A feelgood az jobban foglalkoztat, és ha valamire jó volt ez a sérülés akkor az az, hogy újra van kedvem versenyezni, van kedvem ott lenni azon a néhány helyen amit kijelöltem.

Futásban meglepően inkább a nagyokra fókuszálok idén (Vivicitta, Wizz, Spar maraton), de azért szeretném a szekszárdi 30km-s bulifutást is beiktatni, mert a hangulat az ott zseniális. Triatlonban Keszthelyre van nevezésem, de mellette a tavalyi nagyon jól sikerült szombathelyi túra megismétlése amit igazán várok. Minden más verseny ha ott vagyok és sikerül az önmagában rohadt jó, ha nem akkor meg ez van :).

Uhh, ahogy visszaolvasom, elég drasztikus változások vannak a korábbi évekhez képest! Mire nem jó egy súlyos sérülés nemigaz??? :)

El vagyok maradva egy csomó mindennel, kellene update arról hogy hogyan gyógyulok, meg valami lezárása a tavalyi évnek, úgyhogy bele is vágok izibe', aztán meglátjuk mi fér bele ebbe a posztba!

Kezdjük a 2021-es év értékelésével, mert az kivételesen talán nem lesz annyira nagyon hosszú, mint szokott lenni, de legalábbis két posztba nem kell széthúzni.

Alapvetően a tavalyi évet szerintem két részre lehet bontani, az egyik fele a 2020 november 2021 május közötti szakasz, a másik pedig a 2021 májustól mondjuk novemberig tart; a választóvonal pedig nem más, mint a keresztcsont törésem, ami azért elég erősen dominálta a versenyszezont is, és az edzéseket is.

Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy májusig gyakorlatilag 110%-on edzettem, és nagyon-nagyon készültem a szezonra. Be voltak táblázva a szokásos versenyek (volt ami be is volt fizetve...), és leginkább azon pánikoltam, hogy az úszásbeli felkészülés elég lesz-e, illetve hogy a covid mennyi versenyt húz keresztbe. Aztán május 15-én megtörtént a nagy reccsenés, és utána már nem igazán tudtam ezen gondolkodni; inkább azon járt az eszem, hogy egyáltalán bárhol ott tudok-e lenni, illetve hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a fájdalom csökkenjen és újra edzésbe tudjak állni.

A nyári-őszi versenyszezon így gyakorlatilag megállt négy eseményben, amiből a Tata-Szombathely rövidtávú triatlon páros szerintem tűrhetően sikerült, a Nightrun 9 km jól ment (bár normál állapotomban ott simán félmaraton pb-t is mentem volna), a Challenge Samorin meg... nos a franc tudja, ezt utólag is nehéz megítélni hogy jól vagy rosszul ment-e, mert azért az átlagoshoz képest jelentősen más elvárásaim voltak magammal szemben. Maradjunk abban, hogy a célig eljutás ott önmagában felért a győzelemmel.

Szeptembertől gyakorlatilag november közepéig a pihenésnek szenteltem az időt; ami egyrészt magával hozta azt, hogy a teljes őszi szezont (Wizzair, Balatonman, SPAR maraton - hogy csak a nagyokat említsem) be kellett áldozni, másrészt igen jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kondim visszaessen. Ez persze benne volt, meg a lényeg az, hogy jobban legyek és meggyógyuljak, de hazudnék ha azt írnám, hogy nem bántott a dolog legalább egy kicsit (de inkább nagyon). Vicces módon a normál hétköznapokban nem érzem, hogy szeretnék versenyezni, vagy hogy kiesne bármi az életemből, de amikor ott vagyok (pl. mert Nórát elkísérem versenyre) akkor meg nagyon az van bennem, hogy mennék már a rajtvonalra. 

Úgyhogy összességében nagyon kettős érzéseim vannak a tavalyi évvel kapcsolatban, és tudom, hogy fel szoktam sorolni, hogy miből hány km sikerült, meg mik voltak a jó és rossz versenyek, de ezt idén nem fogom megtenni. Egyrészt mert nagyon nehéz egy 50%-os évet értékelni, másrészt meg mert a tavalyi év legjobb része az volt, mikor elmúlt a fájdalom a derekamból. A km megtétel meg értelemszerűen nem összemérhető a korábbi évekkel, hiszen erősen csökkentett üzemmódban tréningeztem május és november között.

Ami meg a jó és rossz versenyt illeti.... hát nagyjából minden jó volt ahol el tudtam indulni és be is tudtam érni a célig, és minden rossz volt, ahol nem sikerült ott lenni :). Azt egyébként nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy hiányzott így utólag az, hogy hétről hétre szarrá legyek hajtva, vagy hogy kellene még 22 érem otthon a dobozba (ami a pincében van), de a hangulat az nagyon-nagyon hiányzott azért.

Ez egyébként egy picit átvezet ahhoz, hogy nagyon sokan kérdezték az ismerősi körben, hogy mikorra várható a nagy visszatérés, és általában erős szem meresztgetések vannak mikor azt válaszolom hogy nem tudom, és őszintén nem is érdekel sem a visszatérés dátuma, sem pedig az hogy melyik versenyen fog ez megtörténni. Négy éven keresztül szinte minden hétvégén (de legalább minden másodikon) úton voltunk, a köztes időt meg azzal töltöttem hogy formában tartsam magam, és bár ott és akkor ezt nagyon élveztem, de utólag látszik, hogy a testem azért kevésbé volt ezzel komfortos. Nem lehet négy évig csúcsformában lenni, akkor sem, ha ezt az ember fejben elhatározza. 

A visszatérés helyett (előtt?) egyelőre jobban foglalkoztat az életem más területeinek ráncba szedése (és van itt is elmaradásom sajnos), illetve az, hogy ha már sport, akkor kerüljek újra abba az állapotba, amikor nem a teljesítés a kérdés, hanem az, hogy hogyan érzem magam közben. Merthogy nem kételkedem abban különösebben hogy tudnék teljesíteni akár ma is 21 km-t futva (leszámítva azt hogy bármikor bejöhet valami lóf.sz persze), de hogy jól nem esne az biztos. Így meg szerintem nincsen értelme, vagy legalábbis nekem nincsen.

Így előzetesen annyit tudok mondani, hogy aki találkozna velem (és ki lenne ennyire hülye ugyebár :D), az az NN City run-ra tartalékolja az idejét, és ott valahol az 5 perces iramfutók környékén figyelje az EGIS hosszútávfutó szakosztályos kék-fehér pólót. Lehet hogy én leszek az.

A következő posztban pedig kicsit beszámolok a javulásról, a gyógyulásról, a kezelésről és hasonlókról :).

Nézem hogy több mint két hónapja nem írtam... az azért sok. Nem kevés víz folyt le a Dunán azóta, és történt is néhány dolog, úgyhogy úgy gondoltam ideje ezt megosztani azzal a néhány emberrel aki ide szokott tévedni :).

Két hónapja azt írtam hogy hamarosan újra úszni kezdek és aztán görgőzni, és fokozatosan visszatérek az edzéshez. No ez végül nem valósult meg ebben a formában, méghozzá azért, mert nagyjából két uszodai edzés után éreztem, hogy nem tudok egyszerűen mérhető energiát a mozgásba tenni, és ha sokáig erőltetem, akkor súlyosabb sérülés is lehet ebből.

Így aztán két teljes hónapot töltöttem pihenéssel, és számoltam vissza a napokat, hogy mikor mehetek újra MRI-re, hogy megnézzék a sérült testrészt. Végül aztán múlt héten sikerült eljutni a vizsgálatra, és szerencsére hétfőn megjött a papír, hogy a csont összeforrt és a vérömleny is felszívódott. Ez mindenképpen a jó hír kategória.

A rossz hír (sajnos van :)) hogy láthatóan volt némi izomszakadás is, és annak a gyógyulása nem volt teljesen optimális. Ez azt jelenti, hogy még egy hosszabb-rövidebb rehabilitációs időszak vár rám, és ehhez szükség lesz szakemberre is, mert ezt házilag nem lehet megoldani.

Ezzel együtt már görgőzöm újra, és holnap úszni is megpróbálok, úgyhogy ha lassan is, de elkezdek újra készülgetni. A hangsúly a készülgetésen van; nem állok vissza ugyanis a korábbi komoly edzésmunkára, mert erre még nem vagyok készen. Hasonlóan nem áll még úgy a helyzet, hogy futni újra elkezdjek; ezzel biztosan várok még december eleje-közepéig. Érezhetően az esik a legrosszabban még mindig; a konstans rázkódás nem oké még a keresztcsontomnak. Azt sem tartom amúgy kizártnak, hogy eleinte csak rekortánon fogok futni, hogy kíméljem még magamat.

Szóval itt tartunk most; sokat javult a helyzet, a fájdalom jó része elmúlt, és elindulhatok afelé, hogy visszanyerjem a régi kondimat. Bosszant hogy felszedtem pár kilót, bosszant hogy erőtlen vagyok még, de okosnak és türelmesnek kell lennem a következő egy-két hónapban, mert ezen múlik a hosszútávú egészségem.

Ahogy nézem a kegyetlen somorjai versenyről számoltam be utoljára, azóta meg elreppent majdnem egy hónap. Megpróbálok izgalmasan írni róla, de nem fog sikerülni szerintem :).

Szóval mi is történt Somorja után? Egyrészt két napig semmi bajom nem volt, másrészt elkezdtem racionálisan végiggondolni, hogy merre is kellene haladni tovább. Ez egyébként már a Somorja - Budapest távolságon beszédtéma volt a kocsiban Nóra és köztem, és akkor azt mondtam neki, hogy függetlenül attól hogy a következő pár napban hogyan fogom érezni magam, valamikor meg kell hozni azt a döntést hogy leállok hosszabb időre, és hagyom a testemnek, hogy meggyógyuljon. Akkor abban is maradtunk, hogy a Balatonman is annak a függvénye lesz, hogy a következő pár napban egyáltalán lábra tudok-e állni vagy sem :). 

Ahogy írtam a következő két nap relatíve simán lement, viszont ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, már akkor tudtam hogy nem fogok elindulni a Balatonman-en. Nem azért mert azt éreztem hogy nem tudok még egy féltávot végigmenni idén, hanem mert ismerem magam, és ha elmegyek a Balatonman-re akkor utána még elmegyek ide meg oda, és pikkpakk még súlyosabb sérülés lesz a vége, amit viszont jó lenne elkerülni. Így bár lelkes is voltam és fájdalmaim sem voltak, mégis lemondtam a versenyt, és úgy döntöttem, hogy tartok egy hónap pihenőt.

Egyetlen egy restanciám volt viszont, ez pedig a céges négy évszak futás, gondoltam azt még lenyomom aztán tényleg jöhet a pihi. Aha, 10,5 km után úgy éreztem magam mint akinek a derekát kalapáccsal törték össze, és abban a pillanatban igazolva is láttam a döntést hogy Kenesén ne álljak rajthoz.

A "pihenő" első napjai nagyon rosszul teltek; nem igazán találtam a helyemet otthon, volt hogy egész délután csak a kanapén tespedtem és bámultam a tévét, vagy csak ültem és néztem magam elé. Nóra ki is akadt hogy ugye nem akarom ezt csinálni a következő egy hónapban?

Az igazság az hogy 4 éve vagy edzettem délutánonként, vagy azzal voltam elfoglalva hogy mit kéne még edzeni, hol kellene még kicsit erősíteni, átalakítani, technikában javítani, stb-stb... na ehhez képest az hogy otthon ül az ember és az Xbox az egyetlen szórakozása az elég nagy váltás, és nem is egyszerű megugrani.

Jelenleg ott tartok egyébként hogy harmadik hete nem edzek komolyan semmit. Már sétálok hosszabbakat és tempósabbakat, de ennyi jelenleg, és nem is akarom jobban siettetni a visszatérést, hiába vannak napok mikor azt érzem, hogy rendben vagyok és mehetne a dolog. 

A terv egyébként az, hogy jövő héttől elkezdek úszni újra; nem sokat és nem gyorsan, de elkezdem, és rá 1-2 hétre a görgőzés lesz a következő amit visszaépítek az életembe. Futni egyelőre nem tervezek, és bár korábban volt olyan elképzelésem hogy a novemberi siófoki félmaratonon már ott leszek, most kezdek azzal megbarátkozni, hogy sem ott, sem a többi téli versenyen nem állok rajthoz. Helyette inkább a rehabilitációra helyezem a hangsúlyt, amiben többen is segítségemre lesznek remélhetőleg.

Úgyhogy öregesen és nyugodtan telnek a napok, de remélem hogy simán vissza tudok térni az uszodába hamarosan, és elkezdhetem felépíteni újra azt amit az előző négy évben... csak most picit okosabban :).

Ígértem hogy visszatérek a beszámolóval, hogy milyen volt a verseny, úgyhogy ezt megteszem most, de előre szólok hogy hosszú lesz, úgyhogy csak erős idegzetűeknek/kitartóknak/irodában unatkozóknak ajánlom.

Nehéz belekezdeni egyébként az összefoglalóba, merthogy a verseny tegnap volt, és esélyes hogy még felfokozott lelkiállapotban vagyok, és olyat is le fogok írni, amit nem kéne, vagy amit utólag meg fogok bánni... szóval nehéz, mert erősen kettős érzéseim vannak.

Ami a rákészülést illeti: szombaton délelőtt értünk Somorjára, letettük a kocsit és irány a rajtcsomag felvétel. Azt hittem, hogy kígyózó sorok lesznek mindenhol, és orbitális tömeg + hangulat, ehhez képest ketten álltak előttem a regisztráción összesen, a kiállítói expo pedig kimerült nagyjából 4-5 sátorban. Minden rosszindulat nélkül mondom, hogy láttam már komolyabb felvonulást kis magyar futóversenyen is, nemhogy egy nagy nemzetközi versenyen. A rajtcsomag átvételnél konstatáltam, hogy a nagyon szomorú 508-as rajtszám jutott nekem, de ne panaszkodjunk persze, hogy rosszak az előjelek. Biciklit bevittem a depóba, a bringás zsákot meg is pakoltam a szükséges dolgokkal, de miután délutánra esőt jeleztek előre, így a kaját meg a ruhát nem tettem bele, csak a cipőt és a sisakot.

A délután hátralevő részét innentől a Collins Cup tette ki mint esemény; aki esetleg nem követné a triatlonos hétköznapokat, ez egy olyan verseny ahol EU-USA-International team-ek csapnak össze hármasával. A mezőny parádés volt, ugyanakkor a verseny kevésbé sikerült szerintem látványosra, mert a 10 percenkénti indítás miatt rettenetesen széthúzódott a rajt is, meg a befutó is. Volt hogy vagy 8 percet ácsorogtunk mire valaki elfutott előttünk, a célterülethez pedig gyakorlatilag lehetetlen volt odaférni. Mindezt tetézte, hogy délután 3-kor elkezdett esni, és kellemetlen hideg szél kezdett fújni. 

Volt itt már egy kellemetlen érzésem, hogy a vasárnapi open race kemény menet lesz, de akkor azért még nem sejtettem hogy szinte minden ellenem fog dolgozni. 

Kezdésnek kiderült, hogy reggeli nincs a szobafoglaláshoz, így aztán el kellett menni kaját szerezni még szombat este. Vasárnap ugyanis a verseny napján nemzeti ünnep volt Szlovákiában, így minden (értsd a bolt, pékség, étterem) is zárva tartott. Vízmelegítő és tál nem volt nálunk, így esélytelen volt a reggeli zabkása gyártás; maradt a müzli szelet meg a banán. Maradt az hogy az egyébként minden igényt kielégítően fantasztikus tésztapartin jól bekajáltunk, hogy ezzel ne legyen gond. Az ágy viszont legalább kényelmes volt, így korán feküdtem, és elalváskor a szél zúgását hallgatva abban reménykedtem, hogy ez reggelre csillapodni fog. Spoiler: nem így lett!

Reggel kivonultunk a helyszínre, befejeztem a depózást, aztán hónom alatt a neoprénnel leballagtunk a Dunához. A szél ekkor már a durva szintet kezdte súrolni; Nóra széldzsekiben és meleg pulcsiban volt, miközben én felhúztam a gumiruhát, és úsztam pár métert a 18 fokosnak hazudott jéghideg vízben. A Duna sodrása alapból nem gyenge, mindehhez a szél természetesen az első 950 méteres szakaszon fújt szembe, igen komoly hullámverést generálva. A rajtnál állva nagyon csodálkoztam hogy az open race-en alig van valaki (összesen 101 induló volt...), viszont ők mindannyian brutális izomtömeggel és pró felszereléssel várták a dudaszót. Beálltam a sor végére, mondom leszarom, csak essünk túl az egészen. Ha a mentális részét nézem, akkor itt már látszik, hogy igen komoly bajok voltak fejben...

10:30-kor indult a móka, kettesével ugrottunk a vízbe és megindult az úszásnak csúfolt vergődés. Alapból szar úszó vagyok, neoprén nem volt rajtam másfél éve kb. (és nem is szoktam  benne gyakorolni), ráadásul akkora hullámverés volt, hogy ennyi erővel a Palatinus hullám medencében is lehetett volna próbálkozni. A fordító valahogy sosem akart eljönni, és írd és mondd utolsó voltam az úszásban. A kijövetelnél megelőztem egy valakit, és miközben ráncigáltam le magamról a ruhát, konstatáltam hogy a hosszúnak tűnő depó folyosó (kb. 300 méter!!!) tartalmaz két lépcsőt (egyet fel, egyet le), és az átöltözés után meg kell kerülni a biciklis depót mindenkinek, ahelyett hogy a rövidebb úton mehetnénk be a bringáért. Normális??? Nem annyira. Így aztán 57 percnyi úszás és 8 percnyi depózás után nagyjából a 98-ik helyen vágtam neki a bringázásnak.

Erről a részről megpróbálnék érzelemmentesen írni, de nehéz. Az első 15 km nagyon jól ment, de érezhetően ebben benne volt a hátszél. Hasítottam végig az autópályán (oda terelték ki a bicikliseket) és azon járt az agyam, hogy addig kell csapatni neki ameddig van lendület, mert a szembeszeles rész az kemény lesz. Nos nem kemény lett, hanem brutálisan kemény. Még az első 19 km-es szeles részt valahogy bírtam végig, viszont egy ponton kezdett feltűnni, hogy mintha a 22-25 km-enként ígért frissítő állomás nem került volna felépítésre. Végül 40 km-nél nagyon elcsigázottan felvettem egy fél kulacs vizet (félig volt!!!!!), és az újabb hátszeles részen próbáltam valamennyit visszanyerni az elbaszott időmennyiségből. Amellett hogy a bicikli felénél már hulla voltam, kajálni se nagyon tudtam, mert high5 helyett ezúttal powerbar szelet volt nálam, ami száraz mint a sivatag, és baromi nehéz volt lenyelni. Egy kis víz segített volna, de ugye azt elég korlátozottan lehetett felvenni, így azt a dilemmát próbáltam valahogy megoldani, hogy eszem de elfogy a víz, vagy iszom (nem száradok ki), de eléhezek. 

Az 50-ik km-es táblánál befordulva újabb szembeszeles rész következett, és ha lehet, még erősebb lett a légmozgás. Ahogy néztem nagyjából 50 km/h konstans ereje volt, időnként vaskos lökésekkel kombinálva. Olyan 70 km körül már káromkodtam, 72 körül pedig azon gondolkodtam, hogy feladom az egészet a picsába. Én nem vagyok egy feladós típus, se olyan aki megtörne a nehézségektől, de éhesen/szomjasan/fázva tekertem a sík úton kis tányéron elöl (Dobogókőre jobb áttételt hajtok felfele), és azon gondolkodtam hogy ezt nem csinálom tovább. 

Hogy mégsem álltam meg, az a 74-ik km-nél levő frissítő állomásnak köszönhető. Nem azért mert tudtam felvenni vizet, hanem mert megálltam a kulacsért, és rámköszönt az ember aki osztotta, hogy nahát jól gondolja a mezem alapján hogy magyar vagyok? Mondtam neki hogy igen, és ennek nagyon megörült ő is, és a többi ember is az asztalnál, merthogy ők is azok voltak. Nagyon kedvesen még pálinkát is ajánlottak, de a lényeg az az hogy megetettek velem egy banánt (ez nagyon kellett), és pár jó szóval is elláttak. A legfontosabb az egyik utolsó mondata volt a bácsinak (szerintem 55-60 között lehetett), hogy ne lógassam az orromat, hiszen magamért csinálom. 

Ez hatott; visszaültem a bicajra és lenyomtam az utolsó 20 km-t. A depó bejáratában görcsöt kaptam, de ettől még valahogy besántikáltam, letettem a biciklit, elkutyagoltam a futócipőmért és a sapkámért, és nekivágtam az utolsó 21 km-nek.  A biciklis távot egyébként 3:11 alatt teljesítettem, ami egy sík pályán normál esetben gyász, ellenben itt ahol érzésre mintha kétszer kellett volna hegyre menni, annyira nem is rossz.

A sérülésemről nem beszéltem eddig, leginkább mert az nem fájt egyáltalán. Azt viszont sejtettem, hogy a futást nem fogja jól viselni, úgyhogy bedobtam két sótablettát és két fájdalomcsillapítót is mielőtt kiszáguldottam a depóból. Gyors pisilés, és azzal álltam neki a futásnak, hogy ha az első kört valahogy végignyomom akkor TALÁN lehet esélyem a célig eljutni.

A futópálya az pont ellentéte volt a biciklisnek. Míg utóbbi szuper minőségű aszfalt volt az autópályán, a futás az gyakorlatilag a rendezvénynek helyt adó lóversenypályán kanyargott, zömében füvön és homokon. Mondanám hogy ezen akkor és ott bosszankodtam, de nem, merthogy már csak arra figyeltem, hogy tegyem a lábaimat egymás elé. 

Tettem és tettem, olyannyira hogy az első két körben csak frissíteni álltam meg, és igaziból a 17-ik km-ig nem is sétáltam bele. A táblák picit furán voltak helyezve, mert szerintem kevesebb volt a versenytáv, de ennek csak örültem. A futáson sikerült előzni is párat, így végül az utolsó körben már a 95-ik megtisztelő helyig fel tudtam jönni (lol), és ahogy magányosan róttam az utolsó métereket, azon gondolkodtam, hogy ez életem legkeményebb, legdurvább próbatétele. A szél nem akart csillapodni, átfagytam teljesen a végére, de a célvonalat 1:44:57-es futással végül 6:08:11-nél léptem át. 

Ahogy átvettem az érmet két dolgon gondolkodtam: az egyik hogy itt és most el kéne határozni hogy abbahagyom a triatlonozást egy életre, a másik (sokkal racionálisabb) pedig hogy 6:08 az otthoni versenyeken a középmezőnyhöz elég, nem ahhoz hogy épphogy elkerüljem az utolsó helyek egyikét. Ha pedig innen nézem akkor lehet inkább rá kellene gyúrni bizonyos dolgokra, hogy jobb legyek.

Ami félelmetes volt ott, és utólag is nyomasztó az az, hogy mennyire megtörtem fejben. Tényleg egyetlen lépésre voltam attól hogy feladjam, és ez egy döbbenetes élmény volt. Mindenbe is próbáltam kapaszkodni a nehéz pillanatokban; gondoltam arra hogy Nóra mennyit tesz abba hogy én versenyezhessek és hogy állok elé azzal hogy feladtam mert fejben összetörtem, meg gondoltam arra hogy anyám ha látná hogy mit művelek mennyire szégyellné magát helyettem, és eszembe jutott az is, hogy mások meg feladták a versenyt sérülés vagy esés miatt, és milyen szívesen itt lennének... de leginkább arra gondoltam, hogy aki célba ér az mind győztes, és ha utolsó leszek akkor is nyertem már. Hogy mit azt azóta se tudom, de valószínűleg az érzést, hogy ismét megküzdöttem önmagammal és sikerrel jártam.

Sokat és sokszor röhögünk a haverokkal a sok Coelho bullshiten meg közhelyen, de érdekes hogy az ember mégis ezeket pörgeti magában, miközben a szembeszélben nyomja a pedált, és nem halad egy rohadt métert sem.

2021 nehéz év edzés és verseny szempontból a sérülés miatt, és talán egy ennyire nehéz évben pont egy ennyire súlyos verseny teljesítésére volt szükségem ahhoz, hogy hosszabb távra valamilyen motivációt találjak magamnak a visszatérésre. Hogy magára a versenyre mennyire volt szükségem, főleg egészségileg, azt nem tudom most megmondani, napok kérdése és kiderül.

Lehetne még hosszan boncolgatni, hogy milyen volt a Challenge Samorin, lehetne írni a rendezési melléfogásokról, vagy arról hogy a pálya alapvetően egyébként szuper lenne, de szerintem nincsen értelme tovább szaporítania  szót; nehéz volt, de tanulni kell belőle, és legfőképpen örülni, hogy ennyi szarság ellenére is sikerült.

A vége pedig a szokásos köszönet rovat: Nóra első helyen, mert nélküle biztosan nem menne ez az egész. A család többi része, akik saját bevallásuk szerint baromi büszkék arra hogy van egy hülye köztük aki ezeket végigcsinálja. Keresztes Nóra masszőr-gyógytornász-mindenes aki helyretett annyira hogy ott tudjak lenni egyáltalán. Lippi, Viktor, Hajni és Molnár István akik tartják bennem a lelket mindig amikor hisztizek a sérülésem miatt, és akik jobban bíznak abban hogy eljutok a célig mint én magam.

Köszönöm!

A Nightrun után kicsit rákapcsoltam az edzésre, plusz elég sok házkörüli meló is volt, úgyhogy jelenleg úgy vágok neki az év "főversenyének", hogy a fenti alcímben jelzett dolgokat forgatom a fejemben folyamatosan... elinduljak-e egyáltalán, vajon fel kell-e adnom közben, vagy valamilyen módon eljutok-e a célvonalig?

Érdekes helyzet ez, mert utoljára a keszthelyi féltáv előtt voltam ennyire bizonytalan magamban; igaz ott még leginkább a tapasztalatlanságom okán, nem azért mert ennyire darabokban voltam mint most. Ott ugyanez járt a fejemben, hogy vajon elég lesz-e az egy óra az úszásra (szerintem az még igen), képes leszek-e 90 km-t közepesnél jobb tempóban tekerni (határeset), és leginkább az egész tetejére menni fog-e a hagyományosan legerősebb versenyszámom, a 21 km futás (na ez a necces).

Valahol március-április közepén arról álmodoztam, hogy augusztus végére annyira jó formában leszek, és annyi versenyrutin lesz a hátam mögött, hogy Somorján egy igazán erős féltávot fogok tudni menni. Azt gondoltam hogy egy közepesen nyomi úszás után sikerül majd egy jó 32-es átlagot repeszteni biciklin, és 1:45 körül futni, amivel be tudok jönni egy 5:50 körüli idővel.

Ehhez képest augusztus 23-án azon gondolkodom, hogy vajon kibírom-e majd a biciklin a 90-ik km-ig, és mikor leszállok akkor lesz-e még lábam ahhoz, hogy végigbotorkáljak 21 km-t. Rohadt szar érzés ez, nem akarom szépíteni a dolgokat.

Ami a realitás lehet az az hogy nem fogom végig bírni, és ki kell szállni a futáson. Ezzel most nem mondom hogy ki vagyok békülve, de sajnos van rá esély. A kettes realitás hogy a felét kocogom a felét sétálom, és így bitang fájdalmak közepette valahogy bekúszok a célba 6:30 körüli idővel. 

Sajnos bármennyire is nehéz ezt leírni, ez a sérülés rosszabb mint amit gondoltam. Nyilván írhatnék végtelen HA kezdetű mondatot hogy mit lehetett volna tenni hogy elkerüljem vagy hogy másképp gyógyuljak vagy bármi, de a lényeg a végeredmény: fájdalmaim vannak és mentálisan is hitvány állapotban vagyok emiatt. 

A végeredményről majd beszámolok... 

Uncsi poszt jön, elnézést előre is, merthogy sok extra nem történik (szerencsére), csak gondoltam azért bejelentkezem :)

Kezdjük a Nightrunnal, merthogy bár előzetesen töröltettem a regisztrációmat, végül mégis neveztem, igaz nem a 21 km-re, csak a 9-re. Hosszan hezitáltam hogy el kell-e indulni vagy sem, aztán végül Nóra győzött meg arról, hogy a rövid távon azért csak legyek ott, ha már amúgy minden évben részt szoktam venni ezen az eseményen. Így aztán a versenyt megelőző napon még épphogy sikerült szereznem egy rajtszámot a szombati versenyre, 9 km normál, nem fejlámpás futamra. 

A helyszínen megint rá kellett jönnöm, hogy igaziból pont azért szeretek versenyezni, merthogy van valami egészen egyedi hangulata annak, hogy ott van annyi ember, és mindenki azért jött, hogy teljesítse a távot, a magához képesti legjobb idővel. Ebben éreztem én is a kulcsot ott és akkor, hogy nagyon észnél kell majd lenni az idővel kapcsolatban, és nem szabad, hogy elvigyen a hév majd az első km-eken (sem). A rajt előtt összecsődült a szokásos banda, úgyhogy a viszontlátás öröme és a szokásos ökörködés megteremtette a megfelelő jó kedvet is.

Lippiék rajtoltak el először a 6 km-en, aztán nem sokkal később mi is odaálltunk Nórával a 9 km rajthoz, és valamivel este 11 előtt a dudaszóra nekivágtunk a távnak. Az első km meglepően gyors és fájdalommentes volt; magam előtt láttam a 4:30-as iramfutó társaságot, és az is volt a terv, hogy őket semmiképp nem előzöm meg, sőt ha lehet tartom a távolságot.

A sík részen nagyon stabilan futottam, aztán az emelkedős részen sikerült nem vészesen visszalassulni, és belesétálás nélkül felküzdöttem magam a Várba is. Meglepően energikusnak éreztem magam, úgyhogy az utolsó szakaszon a lejtőn kicsit megeresztettem neki, mondván ameddig nem fáj addig kell nyomni.

Végül a 4:30-as iramfutókkal együtt értem célba, így ezt a pace-t hoztam 9 km-en, amivel több mint elégedett vagyok, merthogy azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz.

Ami az azóta eltelt időszakot illeti: edzek újra, ha nem is olyan mennyiségben és iramban mint  tettem azt az év elején, de legalább tudom nap mint nap csinálni. Somorjára készülök még mindig; ehhez kellett egy hosszabb bringázás (pipa), több hosszú úszás (pipa) és kéne még egy 14 km körüli futás (nem pipa). Nagyon nem tudom, mi lesz középtávon; a futást nagyon biztonságira kell majd venni, és ha úgy alakul akkor sajnos akár hosszabb sétákat is bele kell majd illeszteni.

Rohadt bizonytalan vagyok a Balatonman kapcsán is; a nevezésem megvan, bár befizetni még nem fizettem... és nem is tudom, hogy meg merjem-e tenni. Szóval kalandos...

Mindenesetre több nagy elhatározást is tettem idén; ezekről viszont majd külön írnék :).

Addig kellemes nyarat mindenkinek :)

Eltelt már majdnem két hét a verseny óta, de az összefoglaló elmaradásának komoly oka volt: nyaralni voltunk a családdal :). Jól sikerült, egész sokat pihentem, és persze alig edzettem (= folytattam a gyógyulást), de itt az ideje picit visszanézni, hogy milyen is volt az idei olimpiai távú országos bajnokság.

Szombathely után alapvetően bizakodóan csináltam végig a verseny előtti átmozgató edzéseimet, de nem mondom, hogy nem fájt minden méteren a keresztcsontom. Ezzel együtt alapvetően optimistán néztem a megmérettetés elé, még akkor is, mikor láttam, hogy szakadó esőt ír az előrejelzés hétvégére. Mivel mentem már Tatán kétszer is botrányos időjárási körülmények között, ezzel igyekeztem nem foglalkozni.

Az első meglepetés a verseny reggelén ért, mikor kiírták a facebookra a szervezők, hogy a viharban úgy elázott az erdei futópálya, hogy át kell rakniuk a tó partjára betonra. Ez némileg borította az előzetes elképzeléseimet arról, hogy mire fogok kiemelten figyelni versenyzés közben, de semmi gond, alkalmazkodás a kulcs.

Leértünk Tatára, ahol kegyetlen párás meleg idő fogadott, plusz nagyon felhős ég. A rajtig gyorsan elment a szokásos 2-3 óra a depózással, kajálással, ismerősökkel dumálással... így aztán pikkpakk realizáltam hogy indulni kell az úszás helyszínre. 

A víz nem volt hideg finoman szólva sem, viszont óriási tömegben indult a verseny. Igyekeztem jobban helyezkedni a szokásosnál, de mégis egy lassú bolyba keveredtem bele, és előzni kb. semmi esélyem nem volt. Ez az első 300 méteren nagyjából másfél perc lemaradást okozott, viszont az 500-as "gömb" után sikerült egy szellősebb csapatba felúszni, és velük utaztam végig a táv hátralevő részét. Egy picit lecsúsztam az ideális ívről, és mivel a táv alapból hosszabb a kiírásnál, így nagyjából 1650 méter úszása után 38 percnél jöttem ki a vízből. Gyors depó, irány a bringa.

Az a bringa, ami a tavalyi pályán ment, és ahol az útminőség nem javult semmit. A felmart részeken nagyon rossz volt menni (no comment hogy egy év alatt nem tudták megcsinálni...) és a "hullámos útszakasz" is kirázta a lelkemet. Ezzel együtt jól ment a tekerés; 32-es átlag felett hasítottam végig a 40 km-t. Kis színes hogy Futószakáll kollegának a biciklis fordítónál még közel 6 perces előnye volt hozzám képest. Kicsit el is szontyolodtam a dologtól, mert nem gondoltam hogy ennyire gyopár erőben vagyok a sérülés után, de úgy voltam vele, hogy ne másra fókuszáljak, csak saját magamra. A depóban a nagy gondolkodás közepette sikerült is eltévedni egy pöttyet, de aztán meglett a helyem, letettem a biciklit, felhúztam a cipőt és nekivágtam az utolsó 10 km-nek.

Na ha volt hányadék része a versenynek, az a futás volt... egyrészt addigra már éreztem erősen hogy fáj a derekam, másrészt meg a kényszermegoldásos futópálya borzasztóan szűk volt, rengeteg kanyarral, és folyamatosan változó burkolattal. Mindehhez bár eső nem volt, de a meleg és a párás levegő őserdei klímát eredményezett, amiben két dolgot nem lehetett: izzadni és levegőt venni. Az első 5 km egészen jól ment, aztán 6 km körül elkezdtem szétesni fejben és lábon is, és kb a 8-ik km-ig nagyon nyomorultul éreztem magam. Utána viszont érthetetlen módon erőre kaptam, és relatíve jó tempóban mentem végig a tóparton. 1 km-el a cél előtt pedig felbukkant előttem egy GYTSE mez; mondom ez biztos nem Szakáll, mert ő már a célban issza a Hell-t, de ahogy közelebb értem, láttam hogy beértem. Ezzel a nyomorék futással, béna derékkal ledolgoztam 6 percet, és ha már ennyi sikerült, akkor úgy döntöttem, hogy meg is előzöm. 

Végül 2:52-es idővel sikerült célba érni, ami több mint 7 perccel rosszabb mint tavaly, és ennek a legnagyobb része a futáson jött össze.

Lehet kérdezni persze hogy elégedett vagyok-e vagy sem... én azt gondolom, hogy az állapotomhoz képest ezen a pályán ennyi volt a maximum amit össze lehetett hozni, és bár szerettem volna jobb időt menni, ez nem jött össze. 

Elképzelhető, hogy egy hosszabb írás fog következni, mert sok minden kavarog a fejemben a hétvége kapcsán. Lesz szó természetesen magáról a 37. Vasi Vasemberről mint versenyről, de igyekszem arról is írni, hogy a sérülés után milyen volt újra a pályán, illetve hogy mennyit számít, hogy adott napon (napokon) kivel töltjük az időnket, és ez mennyire tölt fel és/vagy lelkesít a verseny előtt és közben.

A sztori ott indult hogy még bőven a sérülésem előtt nézegettem ezt a versenyt amire eddig nem jutottam el, és miután Viktor kollegám írta hogy ő megy, némi szervezéssel megoldottam, hogy tudjak hozzá majd csatlakozni. Beneveztem és folytattam a készülést azzal a gondolattal, hogy jó lesz ez a két olimpiai táv és egy féltáv trió három héten belül (ugye ez, Tata és végül Kaposvár). Ember tervez Isten végez, ahogy a mondás tartja, és mikor eltört a keresztcsontom nyolc héttel ezelőtt, akkor komolyan veszélybe került az egész sorozat, és persze annak első eleme is, a címben jelzett Vasi Vasember. A hét elején aztán úgy döntöttem, hogy a legrosszabb ami történhet az az, hogy fel kell adnom, de ha nem vágok bele, akkor sosem derül ki, hogy amúgy bírom-e újra a versenyzést vagy sem.

Pénteken a szokásos motyóval megpakolva indultam át Viktorhoz, hogy egy autóba átpakolva induljunk tovább Szombathelyre. Az utat végigröhögtük, úgyhogy jó hangulatban érkeztünk meg a célállomásra mintegy négy órányi világjárás után. A sok nevetés mellett azért átbeszéltük hogy ki hogyan tolta végig az alapozást, ki mennyi energiát tett bele az idei évbe, és leginkább azt, hogy kinek milyen elvárásai vannak a szombati nappal kapcsolatban. Én eléggé be voltam szarva, de Viktor nyugtatott, hogy ha ésszel megyek akkor rendben lesz minden. Vacsora meg egy kis kocsmai lazítás után még felmértük a versenyközpontot, aztán 11 előtt kicsivel aludni tértünk, hogy másnapra kipihentek legyünk. Egész éjjel hülyeségeket álmodtam, és ahányszor felébredtem mindig csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz ha fel kell adni a versenyt. Para a köbön.

Szombaton reggeli, aztán irány a rajtközpont, ahol valami meglepő nyugodtság szállt meg. Nem aggódtam már azon hogy mi fog történni, csak csináltam a rutinszerű tevékenységeket; felpumpáltuk újra a gumikat, átnéztem az összes felszerelést, rendszereztem a kaját, stb-stb. A rajtközpontban csatlakozott hozzánk István is, így aztán hármasban vártuk a depózást és a rajtot. A szokásos pakolási process (=négyszer mentem vissza mert valami szart elfelejtettem) után aztán leballagtam a partra, kicsit bemelegítettem a vízben és vártam a dudaszót, hogy induljunk. Az volt bennem, hogy túl kell élni valahogy az úszást fájdalom nélkül, és aztán a biciklin egy közepes tempóval be tudok jönni olyan idővel, hogy a futáson elég legyen a 6 perc körüli tempó, és legyen idő megállni, ha beüt a szar. A helyezkedés sosem az erősségem, úgyhogy a jobb oldali bólya mellé álltam, relatíve hátulra, hogy ne legyek benne a bunyóban sem. A bemelegítésnél láttam, hogy kik azok akik potenciálisan mellúszásban fognak menni, így az ő kis bolyukban terveztem én is pancsolni.

Dudaszó és rajt, én pedig láttam az első 100-200 méteren, hogy jól mértem fel a többieket, és a megfelelő helyen úszom a megfelelő tempóban, és ami a fő, hogy nagyjából fájdalom mentesen ment az úszás. Valahol itt elkezdtem érezni, hogy ez még akár sikerülhet is, bár azt is tudtam, hogy kegyetlen sok van még hátra. Ezzel együtt a pálya hosszanti szakaszát érzésre jó sebességgel úsztam végig, és a fordító után elcsíptem egy jó lábvizet is, ami sokat segített. Ezen utazva haladtam vagy 300-400 métert, aztán egy kis előzés és már ott is volt a kijárat; megkönnyebbülten vettem hát tudomásul, hogy az úszás már véget is ért, lehet kocogni a depóba és öltözni a folytatáshoz.

A bicikli egyetlen 39 km-es körre volt kijelölve, a leírás szerint részleges útzárral. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Szombathelyen belül volt félpályás lezárás, viszont a városon kívül semmi. Volt így egy kis "utcai tekerés" hangulata a dolognak, ahogy a kocsik jöttek-mentek körülöttünk, de azon túl hogy szerintem ez a szervezők részéről elég nagy felelőtlenség volt, szerintem ki lehetett bírni. A pálya maga dimbes-dombos karakterisztikájú volt, és a 25-ik km-től borzasztóan erős szembeszél fújt. Ez rutinos óbudai bringásként nem zavaró nekem, de egy ponton aggódtam hogy defektet kaptam mert annyira fura hangot adott a hátsó kerekem. Kiderült, hogy csak a szél morajlik a felni körül, úgyhogy megnyugodtam és toltam neki tovább. Az eleje a biciklizésnek nagyon erősre sikerült (35 km/h), aztán viszont egy kicsit visszább vettem, mert éreztem, hogy az emelkedőkön a nagyobb erőkifejtés alatt húzódik a derekam erősen. Úgy 30 km után ha nem is aggasztóan de már fájdogált is a dolog, de pár nyújtózással megoldottam a nehezét. A km óra szerint 38,5 km-nél szálltam le bicajról, futás a depóba, cipőcsere és irány a pálya.

A futás 4 körben, egy zömében árnyékos, helyenként földutas pályán ment. Az első két kör 5 percen belüli ezrekkel ment végig, aztán a 6-ik km körül éreztem hogy muszáj megállni picit és kinyújtózni, merthogy erősödött a fájdalom a jobb csipőm körül. A futás halála a belesétálás, úgyhogy a következő 4 km az elég szenvedősre sikerült, és a negyedik körben már szó szerint csak azt vártam, hogy legyen vége, és ülhessek le egy picit.

A befutóidő 2:44:37 lett, és az a kabaré, hogy úgy emlékeztem hogy 2:42 a legjobb időm olimpiai távon, de a valóságban 2:44:25, így ha egy picivel gyorsabban futok az utolsó két km-en (ami ment volna :D) akkor akár PB is lehetett volna. Természetesen a PB nem volt cél (sosem az :)), a lényeg a célbaérés volt, ami végülis sikerült.

És akkor innentől a nem annyira szó szerinti verseny related dolgok:

Valamikor a tavalyi maratonon éreztem azt utoljára amit most, hogy valami olyanon vagyok túl, amitől nagyon féltem, vagy ami nagyon nyomasztott. A célban nem sírtam el magam, de borzasztóan közel voltam hozzá, és nem azért mert jó idővel értem be, hanem ezért mert 8 héttel ezelőtt gyakorlatilag a sétálás is elviselhetetlen fájdalommal járt, és ott és akkor egészen elérhetetlennek tűnt ez a teljesítés. Mindig van bennem egy egészségtelen rettegés attól, hogy valami szarság történik triatlon közben, merthogy rengeteg a buktató tényező benne, de most különösen erős volt ez, és szó szerint rettegtem a rajt előtti napon amiatt, hogy mi történhet.

Szar és szomorú ezt leírni, de edzés közben is folyamatosan szorongok attól, hogy rásérülök, vagy hogy komolyabb fájdalmaim lesznek, és ezzel a gondolkodással nagyon nehéz teljesíteni. Nem jól teljesíteni, hanem egyszerűen csak végigcsinálni azt, amit egyébként az elmúlt években már nem egyszer megtettem, sokszor gyengébb felkészültséggel, vagy rosszabb körülmények között.

A pozitívumai a hétvégének a teljesítésen túl egyébként még abban keresendőek, hogy azért láthatóan az edzésmunka amit beletettem az idei szezonba, az a sérülés mellett is egész jól kiadja magát. Biciklin nagyon erősnek éreztem magam végig, jó ütemben tekertem és nem volt semmiféle megingás. Az úszás alatt is azt éreztem, hogy bár kevés km került be az edzésnaplóba, de az minőségi munka volt, és érezhetően könnyebben haladok mint eddig. A futás az nyilván vacakul ment, de ennek a fő oka az, hogy akkor rázkódik legjobban a keresztcsontom, és ez még akkor is fáj, ha hivatalosan már összeforrt a csontom. 

A végén ilyenkor a szokásos köszönöm rovatot szoktam megírni, és ez most is így lesz, de picit hosszabban mint normál esetben. A triatlon általában egy magányos sport, ahol mindenki egyedül néz szembe a távolsággal és az összes nehézséggel, de most ahhoz, hogy idáig eljussak, egy borzasztóan nagy csapat nagyon komoly munkája kellett. Nóra szokás szerint az első helyen, aki bár ezúttal nem volt velem a helyszínen, de távolról minden métert felügyelt. Viktor és István, akik minden percben mantrázták hogy minden oké lesz, higgyek magamban, higgyek abban, hogy sikerülni fog... nélkülük tuti nem ment volna. Keresztes Nóra aki borzasztó sokat tett azért, hogy járásképes állapotba kerüljek. A komplett orvosi stáb akik időt nem kímélve dolgoztak azon, hogy olyan gyorsan össze legyek drótozva, amilyen gyorsan csak lehet. És végül, de nem utolsósorban hanem leginkább elsősorban: a leghálásabb a testemnek vagyok, amiért ezt a kínzást is kibírta és végig kitartott. 

Köszönöm! :)