Elképzelhető, hogy egy hosszabb írás fog következni, mert sok minden kavarog a fejemben a hétvége kapcsán. Lesz szó természetesen magáról a 37. Vasi Vasemberről mint versenyről, de igyekszem arról is írni, hogy a sérülés után milyen volt újra a pályán, illetve hogy mennyit számít, hogy adott napon (napokon) kivel töltjük az időnket, és ez mennyire tölt fel és/vagy lelkesít a verseny előtt és közben.

A sztori ott indult hogy még bőven a sérülésem előtt nézegettem ezt a versenyt amire eddig nem jutottam el, és miután Viktor kollegám írta hogy ő megy, némi szervezéssel megoldottam, hogy tudjak hozzá majd csatlakozni. Beneveztem és folytattam a készülést azzal a gondolattal, hogy jó lesz ez a két olimpiai táv és egy féltáv trió három héten belül (ugye ez, Tata és végül Kaposvár). Ember tervez Isten végez, ahogy a mondás tartja, és mikor eltört a keresztcsontom nyolc héttel ezelőtt, akkor komolyan veszélybe került az egész sorozat, és persze annak első eleme is, a címben jelzett Vasi Vasember. A hét elején aztán úgy döntöttem, hogy a legrosszabb ami történhet az az, hogy fel kell adnom, de ha nem vágok bele, akkor sosem derül ki, hogy amúgy bírom-e újra a versenyzést vagy sem.

Pénteken a szokásos motyóval megpakolva indultam át Viktorhoz, hogy egy autóba átpakolva induljunk tovább Szombathelyre. Az utat végigröhögtük, úgyhogy jó hangulatban érkeztünk meg a célállomásra mintegy négy órányi világjárás után. A sok nevetés mellett azért átbeszéltük hogy ki hogyan tolta végig az alapozást, ki mennyi energiát tett bele az idei évbe, és leginkább azt, hogy kinek milyen elvárásai vannak a szombati nappal kapcsolatban. Én eléggé be voltam szarva, de Viktor nyugtatott, hogy ha ésszel megyek akkor rendben lesz minden. Vacsora meg egy kis kocsmai lazítás után még felmértük a versenyközpontot, aztán 11 előtt kicsivel aludni tértünk, hogy másnapra kipihentek legyünk. Egész éjjel hülyeségeket álmodtam, és ahányszor felébredtem mindig csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz ha fel kell adni a versenyt. Para a köbön.

Szombaton reggeli, aztán irány a rajtközpont, ahol valami meglepő nyugodtság szállt meg. Nem aggódtam már azon hogy mi fog történni, csak csináltam a rutinszerű tevékenységeket; felpumpáltuk újra a gumikat, átnéztem az összes felszerelést, rendszereztem a kaját, stb-stb. A rajtközpontban csatlakozott hozzánk István is, így aztán hármasban vártuk a depózást és a rajtot. A szokásos pakolási process (=négyszer mentem vissza mert valami szart elfelejtettem) után aztán leballagtam a partra, kicsit bemelegítettem a vízben és vártam a dudaszót, hogy induljunk. Az volt bennem, hogy túl kell élni valahogy az úszást fájdalom nélkül, és aztán a biciklin egy közepes tempóval be tudok jönni olyan idővel, hogy a futáson elég legyen a 6 perc körüli tempó, és legyen idő megállni, ha beüt a szar. A helyezkedés sosem az erősségem, úgyhogy a jobb oldali bólya mellé álltam, relatíve hátulra, hogy ne legyek benne a bunyóban sem. A bemelegítésnél láttam, hogy kik azok akik potenciálisan mellúszásban fognak menni, így az ő kis bolyukban terveztem én is pancsolni.

Dudaszó és rajt, én pedig láttam az első 100-200 méteren, hogy jól mértem fel a többieket, és a megfelelő helyen úszom a megfelelő tempóban, és ami a fő, hogy nagyjából fájdalom mentesen ment az úszás. Valahol itt elkezdtem érezni, hogy ez még akár sikerülhet is, bár azt is tudtam, hogy kegyetlen sok van még hátra. Ezzel együtt a pálya hosszanti szakaszát érzésre jó sebességgel úsztam végig, és a fordító után elcsíptem egy jó lábvizet is, ami sokat segített. Ezen utazva haladtam vagy 300-400 métert, aztán egy kis előzés és már ott is volt a kijárat; megkönnyebbülten vettem hát tudomásul, hogy az úszás már véget is ért, lehet kocogni a depóba és öltözni a folytatáshoz.

A bicikli egyetlen 39 km-es körre volt kijelölve, a leírás szerint részleges útzárral. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Szombathelyen belül volt félpályás lezárás, viszont a városon kívül semmi. Volt így egy kis "utcai tekerés" hangulata a dolognak, ahogy a kocsik jöttek-mentek körülöttünk, de azon túl hogy szerintem ez a szervezők részéről elég nagy felelőtlenség volt, szerintem ki lehetett bírni. A pálya maga dimbes-dombos karakterisztikájú volt, és a 25-ik km-től borzasztóan erős szembeszél fújt. Ez rutinos óbudai bringásként nem zavaró nekem, de egy ponton aggódtam hogy defektet kaptam mert annyira fura hangot adott a hátsó kerekem. Kiderült, hogy csak a szél morajlik a felni körül, úgyhogy megnyugodtam és toltam neki tovább. Az eleje a biciklizésnek nagyon erősre sikerült (35 km/h), aztán viszont egy kicsit visszább vettem, mert éreztem, hogy az emelkedőkön a nagyobb erőkifejtés alatt húzódik a derekam erősen. Úgy 30 km után ha nem is aggasztóan de már fájdogált is a dolog, de pár nyújtózással megoldottam a nehezét. A km óra szerint 38,5 km-nél szálltam le bicajról, futás a depóba, cipőcsere és irány a pálya.

A futás 4 körben, egy zömében árnyékos, helyenként földutas pályán ment. Az első két kör 5 percen belüli ezrekkel ment végig, aztán a 6-ik km körül éreztem hogy muszáj megállni picit és kinyújtózni, merthogy erősödött a fájdalom a jobb csipőm körül. A futás halála a belesétálás, úgyhogy a következő 4 km az elég szenvedősre sikerült, és a negyedik körben már szó szerint csak azt vártam, hogy legyen vége, és ülhessek le egy picit.

A befutóidő 2:44:37 lett, és az a kabaré, hogy úgy emlékeztem hogy 2:42 a legjobb időm olimpiai távon, de a valóságban 2:44:25, így ha egy picivel gyorsabban futok az utolsó két km-en (ami ment volna :D) akkor akár PB is lehetett volna. Természetesen a PB nem volt cél (sosem az :)), a lényeg a célbaérés volt, ami végülis sikerült.

És akkor innentől a nem annyira szó szerinti verseny related dolgok:

Valamikor a tavalyi maratonon éreztem azt utoljára amit most, hogy valami olyanon vagyok túl, amitől nagyon féltem, vagy ami nagyon nyomasztott. A célban nem sírtam el magam, de borzasztóan közel voltam hozzá, és nem azért mert jó idővel értem be, hanem ezért mert 8 héttel ezelőtt gyakorlatilag a sétálás is elviselhetetlen fájdalommal járt, és ott és akkor egészen elérhetetlennek tűnt ez a teljesítés. Mindig van bennem egy egészségtelen rettegés attól, hogy valami szarság történik triatlon közben, merthogy rengeteg a buktató tényező benne, de most különösen erős volt ez, és szó szerint rettegtem a rajt előtti napon amiatt, hogy mi történhet.

Szar és szomorú ezt leírni, de edzés közben is folyamatosan szorongok attól, hogy rásérülök, vagy hogy komolyabb fájdalmaim lesznek, és ezzel a gondolkodással nagyon nehéz teljesíteni. Nem jól teljesíteni, hanem egyszerűen csak végigcsinálni azt, amit egyébként az elmúlt években már nem egyszer megtettem, sokszor gyengébb felkészültséggel, vagy rosszabb körülmények között.

A pozitívumai a hétvégének a teljesítésen túl egyébként még abban keresendőek, hogy azért láthatóan az edzésmunka amit beletettem az idei szezonba, az a sérülés mellett is egész jól kiadja magát. Biciklin nagyon erősnek éreztem magam végig, jó ütemben tekertem és nem volt semmiféle megingás. Az úszás alatt is azt éreztem, hogy bár kevés km került be az edzésnaplóba, de az minőségi munka volt, és érezhetően könnyebben haladok mint eddig. A futás az nyilván vacakul ment, de ennek a fő oka az, hogy akkor rázkódik legjobban a keresztcsontom, és ez még akkor is fáj, ha hivatalosan már összeforrt a csontom. 

A végén ilyenkor a szokásos köszönöm rovatot szoktam megírni, és ez most is így lesz, de picit hosszabban mint normál esetben. A triatlon általában egy magányos sport, ahol mindenki egyedül néz szembe a távolsággal és az összes nehézséggel, de most ahhoz, hogy idáig eljussak, egy borzasztóan nagy csapat nagyon komoly munkája kellett. Nóra szokás szerint az első helyen, aki bár ezúttal nem volt velem a helyszínen, de távolról minden métert felügyelt. Viktor és István, akik minden percben mantrázták hogy minden oké lesz, higgyek magamban, higgyek abban, hogy sikerülni fog... nélkülük tuti nem ment volna. Keresztes Nóra aki borzasztó sokat tett azért, hogy járásképes állapotba kerüljek. A komplett orvosi stáb akik időt nem kímélve dolgoztak azon, hogy olyan gyorsan össze legyek drótozva, amilyen gyorsan csak lehet. És végül, de nem utolsósorban hanem leginkább elsősorban: a leghálásabb a testemnek vagyok, amiért ezt a kínzást is kibírta és végig kitartott. 

Köszönöm! :)