Eltelt már majdnem két hét a verseny óta, de az összefoglaló elmaradásának komoly oka volt: nyaralni voltunk a családdal :). Jól sikerült, egész sokat pihentem, és persze alig edzettem (= folytattam a gyógyulást), de itt az ideje picit visszanézni, hogy milyen is volt az idei olimpiai távú országos bajnokság.

Szombathely után alapvetően bizakodóan csináltam végig a verseny előtti átmozgató edzéseimet, de nem mondom, hogy nem fájt minden méteren a keresztcsontom. Ezzel együtt alapvetően optimistán néztem a megmérettetés elé, még akkor is, mikor láttam, hogy szakadó esőt ír az előrejelzés hétvégére. Mivel mentem már Tatán kétszer is botrányos időjárási körülmények között, ezzel igyekeztem nem foglalkozni.

Az első meglepetés a verseny reggelén ért, mikor kiírták a facebookra a szervezők, hogy a viharban úgy elázott az erdei futópálya, hogy át kell rakniuk a tó partjára betonra. Ez némileg borította az előzetes elképzeléseimet arról, hogy mire fogok kiemelten figyelni versenyzés közben, de semmi gond, alkalmazkodás a kulcs.

Leértünk Tatára, ahol kegyetlen párás meleg idő fogadott, plusz nagyon felhős ég. A rajtig gyorsan elment a szokásos 2-3 óra a depózással, kajálással, ismerősökkel dumálással... így aztán pikkpakk realizáltam hogy indulni kell az úszás helyszínre. 

A víz nem volt hideg finoman szólva sem, viszont óriási tömegben indult a verseny. Igyekeztem jobban helyezkedni a szokásosnál, de mégis egy lassú bolyba keveredtem bele, és előzni kb. semmi esélyem nem volt. Ez az első 300 méteren nagyjából másfél perc lemaradást okozott, viszont az 500-as "gömb" után sikerült egy szellősebb csapatba felúszni, és velük utaztam végig a táv hátralevő részét. Egy picit lecsúsztam az ideális ívről, és mivel a táv alapból hosszabb a kiírásnál, így nagyjából 1650 méter úszása után 38 percnél jöttem ki a vízből. Gyors depó, irány a bringa.

Az a bringa, ami a tavalyi pályán ment, és ahol az útminőség nem javult semmit. A felmart részeken nagyon rossz volt menni (no comment hogy egy év alatt nem tudták megcsinálni...) és a "hullámos útszakasz" is kirázta a lelkemet. Ezzel együtt jól ment a tekerés; 32-es átlag felett hasítottam végig a 40 km-t. Kis színes hogy Futószakáll kollegának a biciklis fordítónál még közel 6 perces előnye volt hozzám képest. Kicsit el is szontyolodtam a dologtól, mert nem gondoltam hogy ennyire gyopár erőben vagyok a sérülés után, de úgy voltam vele, hogy ne másra fókuszáljak, csak saját magamra. A depóban a nagy gondolkodás közepette sikerült is eltévedni egy pöttyet, de aztán meglett a helyem, letettem a biciklit, felhúztam a cipőt és nekivágtam az utolsó 10 km-nek.

Na ha volt hányadék része a versenynek, az a futás volt... egyrészt addigra már éreztem erősen hogy fáj a derekam, másrészt meg a kényszermegoldásos futópálya borzasztóan szűk volt, rengeteg kanyarral, és folyamatosan változó burkolattal. Mindehhez bár eső nem volt, de a meleg és a párás levegő őserdei klímát eredményezett, amiben két dolgot nem lehetett: izzadni és levegőt venni. Az első 5 km egészen jól ment, aztán 6 km körül elkezdtem szétesni fejben és lábon is, és kb a 8-ik km-ig nagyon nyomorultul éreztem magam. Utána viszont érthetetlen módon erőre kaptam, és relatíve jó tempóban mentem végig a tóparton. 1 km-el a cél előtt pedig felbukkant előttem egy GYTSE mez; mondom ez biztos nem Szakáll, mert ő már a célban issza a Hell-t, de ahogy közelebb értem, láttam hogy beértem. Ezzel a nyomorék futással, béna derékkal ledolgoztam 6 percet, és ha már ennyi sikerült, akkor úgy döntöttem, hogy meg is előzöm. 

Végül 2:52-es idővel sikerült célba érni, ami több mint 7 perccel rosszabb mint tavaly, és ennek a legnagyobb része a futáson jött össze.

Lehet kérdezni persze hogy elégedett vagyok-e vagy sem... én azt gondolom, hogy az állapotomhoz képest ezen a pályán ennyi volt a maximum amit össze lehetett hozni, és bár szerettem volna jobb időt menni, ez nem jött össze.