Bevallom őszintén, hogy a SPAR maraton után volt egy komolyabb megzuhanásom, ami miatt öt teljes napot kihagytam futásban (inkább úsztam, de leginkább pihentem)... hiába voltam mentálisan nagyon feltöltött a PB után; fizikálisan annyit kivett belőlem a 42 km, hogy azt éreztem, hogy kb. gumiból vannak a lábaim. Biciklin se szívesen ültem, de az úszás sem esett jól. Konkrétan volt olyan reggel, hogy 200m után azt éreztem hogy ki kell másznom a medencéből és extra oxigén kell.
Az év utolsó versenyének eredetileg a BSI siófoki versenyét szemeltem ki, de úgy alakult, hogy újra megrendezték az egyik kedvenc félmaratonomat Nagymaroson, így jó ötletnek tűnt felkészülési és ráhangolódási szempontból, hogy ott legyek. Arra kellett előzetesen nagyon trenírozni magam, hogy bármi is lesz, nem szabad nagyon erősen futni. Így érkeztünk meg tehát Nagymarosra.
Szeretem egyébként ennek a csapatnak a versenyeit, mert mindig nagyon jó a hangulat, és a szervezés is alapvetően rendben szokott lenni. Mivel elég nagy szél volt idén, így végül a lányok nem jöttek velem, hanem egyedül mentem. Aggódtam is, hogy magányos leszek, de a rajtközpontban összefutottam Attilával, illetve egy Noémi nevű lánnyal, ami alapvetően befolyásolta a teljesítést utána.
Történt ugyanis, hogy Noémi mondta, hogy ő igaziból futna a győzelemért, de nem tudja, hogy bírni fogja-e... mondom oké, milyen időt akarsz futni? Hát 1:38 körül. Jó, ez nekem egy kellemes nem gyors tempónak számít, neki meg talán meglehet a győzelem, úgyhogy akkor mondtam, hogy futok iramot neki.
Beálltunk a rajthoz, és konkrétan az első két km-en oda is vertünk a női mezőnynek elég keményen. A 10km-es futók közül volt néhány előttünk rohanó hölgy, de féltávnál láttuk, hogy lecsatlakoznak, és onnantól csak arra kellett koncentrálni, hogy tartsuk az előnyünket. Azt az előnyt, ami 15 km körül már több mint 5 perces volt. Kellett is egyébként, mert Noéminek már kezdett fájni a csípője (khm, egy cipő cserét javasolnék neki innen is, de úgysem fog hallgatni rám). Az utolsó pár km-t már nem toltuk túl, és 100 méterre a céltól én le is lassítottam, hogy egyedül tudja átlépni a célvonalat és jól mutasson a képeken.
Többen kérdezték utólag, hogy mennyire éltem meg rosszul, hogy nem tudtam a saját tempómat futni, és nem azt az eredményt hoztam amit szoktam (1:39 - gyakorlatilag szerintem 4 éve nem futottam ennyire lassú fm-et). Én erre azt válaszoltam, hogy nemhogy nem éltem meg rosszul, de kifejezetten klassz élmény volt a részvétel és a teljesítés is. Hogy miért?
Aki ismer engem az tudja, hogy borzasztó teljesítmény kényszerrel csinálok az életben mindent. Nem csak a futást, de tényleg kb. mindent, mert engem arra neveltek, hogy mindig a maximumon kell teljesíteni, alatta nem. Persze ha az időre ránézünk, akkor felmerülhet, hogy hol van ebben a maximum? Nos szerintem ott, hogy nekem az is szuper teljesítés volt ott, hogy valakit hozzásegítettem a győzelemhez. Furán (és biztos nagyképűen, de nem annak szánom) fog hangzani, de nekem az kb. mindegy volt, hogy ezen a sokadik félmaratonon milyen időt futok, hányadik leszek, miután a férfi győzelemre nem volt esélyem (itt széljegy: a 10,5-öt meg tudtam volna nyerni :D). Az pedig tényleg egy elképesztő felemelő élmény volt, hogy láttam sírni a győztes lányt a célban, és bár szerintem nélkülem is megnyerte volna, de csak segítettem neki. Az sem mellékes egyébként, hogy így legalább tényleg nem futottam el a versenyt, és relatíve jó felkészülés után érkeztem meg a szezon utolsó versenyéhez.
Ha van olyan hogy baljós előjelek, és hisz ebben bárki, az lehet, hogy a helyemben nem is indult volna el pénteken Budapestről Siófokra. Rettenetes viharos szél volt már a hét utolsó munkanapján, és a versenyre ennél sokkal durvábbat jósoltak. Mindehhez jött, hogy fejünk felett lebegett az, hogy Gréta oltásának utóhatása a hétvégén fog tudni kiteljesedni. Gondolom nem nagy spoiler, hogy így is lett.
Leértünk, a hotelben lepakoltunk és sétáltunk egyet a viharos szélben, de nem hosszan, hogy a fél hetes asztal foglalásunkra oda tudjunk érni. Negyed hétkor Gréta elkezdett keservesen sírni, és ahogy megfogtam éreztem, hogy a láza brutálisan magas. Belediktáltunk egy kis gyógyszert, amitől kb. beájult, de ez időszakos megoldás volt. Innentől kezdve ugyanis nagyjából az egész éjszaka úgy telt, hogy egy óra zokogás, két óra kábult alvás.
Szombat reggelre Nóra teljesen kidőlt az éjszakázástól, úgyhogy ő a 14 km-t nem is futotta le, én meg hajnalban átparkoltam a kocsit a versenypályán túlra, hogy haza tudjunk jönni. Fél 12 körül Gréta picit jobban volt, és Nóra mondta, hogy gyorsan menjek le futni egy félmaratont (ez így hangzott el ténylegesen), de nagyon siessek és aztán irány haza amilyen hamar tudunk.
Lementem a versenyközpontba, és realizáltam hogy olyan kegyetlen a szél, amit még nem pipáltam. Mindehhez a hőérzet volt vagy 2 fok, és a rajtnál mondogatták többen, hogy a partmenti részen a víz kicsap és beterít mindenkit. Mondom ez frankó előjel; alig aludtam, nem ettem rendesen, rémes az idő... hát PB-re fel! A rajt előtt beszélgettem Szilvási Petivel, aki mondta hogy ilyen körülmények között nagyjából 1:30 amit futni tervez, ha gondolom ahhoz csatlakozzak. Én még hittem magamban, úgyhogy Petit előre engedtem (futott is egy jó 1:26-ot), én meg beálltam az egyes zóna végére, hogy majd a tömegben kiszúrok valakit aki tempóban jó, és töri nekem a szelet.
Az első néhány km 4 perc alatt ment, de erre készültem is; ahogy arra is, hogy ez 4-5 km körül moderálódni fog, a nyílt részen, ahol leginkább erős szembeszelet vártam. Ott végül egész vállalható volt a dolog, így 7 km-ig nagyon jól ment minden. Ott viszont kivitt a pálya a partra, ahol egyrészt erős volt a légmozgás, másrészt meg rettenet csúszós lett a járta a kicsapó víztől. Ezt így egy Hoka Carbon X3-ban (abban futottam) kihordani lábon igen kemény volt, merthogy az a cipő nagyon csúszik.
Az első kör végén jól álltam időben nagyon (43perc), úgyhogy számoltam hogy egy lassabb második kör is elég lesz a PB körüli időhöz. Kellett is a tartalék, mert az első kör brutális hajtása nagyon durván kezdte megbosszulni magát. Előfordul, hogy elszámolom magam erőben, de úgy 16-17 km körül éreztem, hogy megy el az erő a lábaimból, és kihagyok fejben is. A frissítéseknél mindig megálltam és sétáltam pár métert, de ahogy kifutottam a 18-ik km-re a partra a szélbe, ott teljesen meg kellett állnom, mert azt éreztem hogy elhányom magam.
Két éve szerintem itt összeestem volna fejben, de azért a tapasztalat átsegített itt a nehézségeken, és ha nem is a verseny elején futott tempóban, de sikerült újra erőre kapni. A 20-as táblánál már láttam, hogy 4:30-as tempóban is meglesz az új rekord, úgyhogy nem is pakoltam már nagy erőt bele, csak ami még értelmezhetően ment. Ahogy a célegyenesre fordultam még 1:27-en belülit mutatott a rajtkapu, úgyhogy egy közepes sprintet még toltam, de ahogy átléptem a chipszőnyeget éreztem, hogy ebben ma ilyen körülmények között sokkal több nem volt.
Érem átvétel, pacsi pár ismerőssel, aztán rohanás a hotelbe... ahol Gréta szerencsére jobban volt, úgyhogy végül lent is maradtunk a hétvégére, és csak vasárnap délután jöttünk végül vissza. A mókás, hogy vasárnap reggel természetesen tökéletes szélcsendre, és kellemes 6-7 fokra ébredtünk... érdekes kérdés, hogy ilyen körülmények között mire lettem volna képes.
Viktor szokta mondani, hogy a futás és a triatlon outdoor sportok, és tudni kell ezt kezelni fejben és fizikálisan is. Nyilván ennyire durva szélben és hidegben (egy idő után átázott cipőben) nagyon nehéz jól teljesíteni, de azért nem lehetetlen. A kérdés az persze bennem volt a célban, hogy egy ideálisabb időjárásban (szél nélkül) vajon mi sikerült volna, és azt kell hogy mondjam, hogy szerintem az 1:27:25 időnél ment volna jobb. Nem mondom hogy 1:26 vége sikerült volna, de nem kizárt az sem.
A szezon utolsó két versenye ezzel lement, és mikor ezeket a sorokat írom akkor már a kéthetes pihenő időszakon is túl vagyok, és elkezdtem a lassú felkészülést a következő évre. Hogy milyen volt a 2023-as szezon arra majd külön tervezek egy posztot, de egy szóban azt tudom mondani előre, hogy nehéz. Fizikálisan és mentálisan is kimerítő év volt, és hogy merre megyek tovább az nyilván majd egy másik sztori, amivel most még nem is akarok foglalkozni.
A lényeg hogy egészség legyen, más nem számít :)!
