Valamikor március körül mikor raktuk össze a versenynaptárat Lórival, akkor két fő versenyt tűztünk ki erre az évre célnak: Keszthely Triathlon volt az egyik, és az IronMan 70.3 Slovenia a másik. Most hogy az elsőn túl vagyok, a második meg még majdnem három hónapra van tőlünk, érdemes átnézni, hogy addig mi várható.

Kettő fontos gondolat volt a fejemben mikor a nyarat terveztem; egyrészt szerettem volna kevesebbet versenyezni mint tavaly, másrészt szerettem volna egy olyan nyarat tervezni ami a legjobban felkészít az őszi feszített tempóra. Tavaly ugye szeptember elejétől október közepéig 6 hét alatt 8 versenyt csináltam végig (közte a maratont is), ami azt hozta magával hogy a tényleges edzés elmaradozott, mert egyik hétről a másikra próbáltam magam legalább valamennyire kipihenni.

Ennek szellemében az eredeti terv az volt, hogy a keszthelyi verseny után három héttel Dunaújvárosban elindulok még egy középtávon, aztán nyaralok másfél hetet pihenés jelleggel, és júli végétől folytatom a készülést Szlovéniára. Némileg megzavarta a rendszert, hogy a dunaújvárosi verseny idén elmarad, így kellett egy kis újratervezés, merthogy mindenképpen szerettem volna két féltávot csinálni a szeptemberi megmérettetés előtt.

A folytatásban így legközelebb az Extrememan113 Kaposváron állok rajthoz klasszikus féltávon. A terv az, hogy addig edzek két erősebb hetet, egy közepeset és egy tapering-et, hátha az segít hogy bejöjjek 6:30 alá. A terep kedvezőbb mint Keszthelyen, meglátjuk.

Kaposvár után a Nightrun kötelező idén is; mióta futok (kicsit több mint két éve :D) ezen a versenyen mindig indulok, és általában jól is megy. Szóval Nightrun - félmaraton! Utána újabb erősebb edzés ciklus következik, majd augusztus 31-én visszatérek Tatára az OldLakeMan-re, ahol a tavalyi 2:57-es időmet megpróbálom megjavítani olimpiai távon. 2018-ban a szakadó eső nem kedvezett a biciklizésnek, hátha idén ez jobb lesz (és csak a meleggel kell megharcolni :)).

Tata után felgyorsulnak az események, és sorban a Wizzair félmaraton majd a Bridgestone Budaörs félmaraton következnek; mindkettő jó felvezető lesz a szlovén versenyre. Szeptember 22-én tehát IM70.3 Slovenia, majd rá egy hétre jönne a SPAR Maraton, amivel kapcsolatban még nem vagyok teljesen biztos magamban, hogy elindulok-e vagy sem. Jó lenne a tavalyi rettenetes élmények után idén egy JÓ maratont futni, de egy héttel az IM után nagy kérdés, hogy milyen formában leszek.

Októbertől pedig újabb kihívások következnek: terepre merészkedem! Erről, illetve a felkészülésem további haladásáról majd egy későbbi posztban emlékezem meg :)

Reggel negyed 7 körül értem a depóhoz, átnéztem mindent háromszor (és visszamentem még háromszor mert valami szarság mindig beugrott :)), aztán összeverődtünk Gáborral, akit instagramon követek már egy ideje, és leballagtunk a vízhez, hogy megnézzük mennyire hideg. Akkor már lehetett tudni, hogy neoprént nem lehet húzni (ezért annyira nem haragudtam), úgyhogy a kenesei mókánál azért jobb úszásra számítottam. Mint kiderült, tévesen.

Reggel fél hétre ugyanis erősen elkezdett fújni a szél, és a Balaton egyre jobban hullámzott. Egy órával később a bemelegítés alatt már kifejezetten aggasztóan nézett ki a víz; gyakorlatilag méter magas hullámok voltak a part közelében is, és kicsit beljebb is. A rajt előtt ahogy álltunk a vízben, arra gondoltam, hogy ez így baromi kalandos lesz... alapvetően nem vagyok egy kifejezetten gyors úszó, de ez még a hullámokkal megdobva nagyon úgy tűnt, hogy ki lesz centizve.

8-kor rajt, megindult a tömeg a vízben, és úgy 100-150 méter úszás után már láttam, hogy komoly bajok lesznek. Az első 8-900 méter még határeset volt, mert addig balról vertek a hullámok, de az első forduló után nagyjából olyan volt a bója felé haladás, mintha az ember a Palatinuson a hullám medencében akarna előre úszni. A második fordító után olyan 1000-1100 méter körül ahogy félvakon küzdöttem, még az is megfordult a fejemben, hogy itt a vége, szedjenek ki ebből a borzalomból... aztán egyből azzal hűtöttem le magam, hogy nem ezért készültem fél évet, hogy még az úszást se fejezzem be! Innentől két cél lebegett a szemem előtt: kijutni a vízből, és szintidőn belül maradni. Végül az utolsó fordító után valamennyit tisztult a helyzet; egyrészt lement a pára a szemüvegemről és újra láttam, másrészt felsejlett az úszás célvonal. Végül 54 perc alatt teljesítettem a közel 2000 métert; irány a depó, bringára fel!

Gyors cipőcsere, mez fel, betömtem egy energiaszeletet és azzal a tervvel vágtam neki a 90 km-nek, hogy 3:30-as időt kell tekerni úgy, hogy folyamatosan eszem és iszom amit lehet, hogy a futásra ne éhezzek el. Két dolog maradt ki (aminek utóbb jelentősége lesz): a km óra időben elindítása, és a táskámban levő kaja kibontása. Ez az elején nem zavart, mert a közepesen üres úton 30 km/h körüli tempóban haladtam a kivezető szakaszon, és inkább azt néztem, hogy melyik kátyút kell kikerülni, nem azt, hogy a km óra pittyeg mint a veszedelem, hogy nem talál GPS jelet.

Innentől kezdve szívesen számolnék be bármiről, de meglepően eseménytelen volt a biciklizés szerencsére! A legnagyobb problémám abból fakadt, hogy 40km után jutott eszembe hogy sótablettát egyek, a másik pedig, hogy 80 km-nél nem tudtam kiharapni foggal az energiaszelet zacsiját, így az utolsó kajálási blokkot kihagytam. Egyébként végig koncentráltan, a tervezett wattot és fordulatot tartva haladtam, leküzdve az összes emelkedőt ami volt a pályán. Azt korábban már kitaláltam, hogy a nagyobb lejtőkön nem fogom erőltetni a tekerést, inkább pihentetem a lábaimat, és ez a terv is meglepően jól működött. A tervezett 3:30 helyett végül 3:23 alatt abszolváltam a távot, és bár fájt a lábam, úgy éreztem hogy készen állok a futásra, ami hagyományosan a legerősebb számom a háromból.

Depó, fél magnézium shot, sótabletta és cipő + póló csere közben váltottam pár szót Nórával, és biztosítottam róla, hogy teljesen rendben vagyok, már "csak" a félmaraton van hátra. Neki is vágtam a távnak egy rövid frissítés után, és az első 4-5 km meglepően gyorsan le is pörgött, bár éreztem, hogy kezd egyre kellemetlenebb meleg lenni. Ez nagyjából az 5-ik km végén bosszulta meg magát, méghozzá egészen kegyetlen módon. Ahogy kifordultam a parkos szakaszról az aszfaltra, éreztem hogy megcsap a közel 40 fok, és egyszerűen megszédültem. Nem kicsit ráadásul, hanem nagyon... gondolkodom, hogy melyik verseny volt valaha ahol ennyire megzúzott a hőség, de szerintem ennyire tré nem volt egyszer sem.

Szóval ott álltam 5 km után félholt állapotban a hőségben, és éreztem hogy folyik el az erő a lábamból, szédülök, hányingerem van, rosszul vagyok. Utólag élek a gyanúval, hogy az is gáz volt, hogy az utolsó 10km-en a biciklin már nem ettem semmit, de inkább a hőség volt a fő bűnös. Ez a krízis nagyjából 8 km-ig tartott, utána valahogy magamhoz tértem és csatlakoztam egy tempóban hozzám hasonlóan vergődő hölgyhöz, és egymást bátorítva és támogatva elmentünk a 16-ik km-ig. Neki ott vége volt a versenynek (egy kör előnyben volt), én pedig ráfordultam az utolsó körre. Itt már bőven belesétáltam párszor, de nem éreztem emiatt kellemetlenül magam; szerintem egy ilyen hosszú versenyen ez normális.

Végül túlélve a futás 22km-ét 6:41 alatt értem be a célba, és elmondhatatlanul örültem, hogy sikerült! Igaz nem lett meg 6:30 alatt, igaz nem sikerült jól futni... de a lényeg hogy meglett, és a célban egész embernek néztem ki.

Hogy mi a konklúzió, vagy levonható tanulság? Egyrészt az, hogy a melegre nagyon nehéz felkészülni. Másrészt, hogy lehet, hogy simán megy a három szám (és távolság) külön-külön, de egyben egészen más végigmenni. Harmadrészt, hogy a féltáv is olyan mint a maraton: elsőre nagyon fáj, de le kell vonni a megfelelő tapasztalatokat belőle és így lehet fejlődni tovább.

A legfontosabb pedig: az elhatározás kevés... kell a támogatás, a biztos hátország otthonról, és persze nem lehet a felkészülést link módon venni.

No ennyit Keszthelyről, két részben, bő lére eresztve :). Jó buli volt, az már egyszer biztos...

Tegnap gondolkodtam elég sokat azon, hogy hogyan is érdemes összefoglalni életem első középtávú triatlon versenyét, de nem igazán jutottam dűlőre magammal. Ha csak arról írok, hogy hogyan éltem meg, akkor valahol a tényeket hallgatom el, ha meg csak leírom hogy hány km és mekkora watt, akkor meg azt nem mesélem el, hogy milyen volt ez belülről. Úgyhogy lesz most egy ilyen hibrid kétrészes poszt, aztán mindenki olvassa ami érdekli.

Nagyjából tavaly szeptember végén határoztam el, hogy megcsinálom a féltávot, és a tavaly októberi nyaralás alatt rohamtempóban neveztem be a lisszaboni hotel gépéről, mert telefonról nem tudtam. Akkor volt már a fejemben egy elképzelés, hogy hogyan szeretnék felkészülni, mik lehetnek a buktatók, mire kellene fókuszálni, de most a verseny után merem azt mondani, hogy nem biztos, hogy helyesen mértem fel a dolgokat ott és akkor.

A felkészülés legeleje még elsősorban futással kezdődött tavaly novemberben, majd fokozatosan kapcsolódott be a másik két sportág is, hogy aztán január közepétől elkezdődjön az a folyamat, ami június 15-én a versennyel ért (időlegesen véget). Ez volt az alapozás, ami közel 5 hónapig tartott, és mind mentálisan, mind pedig fizikálisan nagyon sokat kivett belőlem. Voltak napok amikor szó szerint a sírás kerülgetett edzés közben, volt amikor csak rezignáltan pörgettem a kilométereket, és persze voltak igazán jó napjai is a felkészülésnek, mikor ezt szívesen és jókedvűen csináltam. Ahogy egyébként haladt az alapozás, úgy fogyott az utóbbi, és lett egyre több a fogcsikorgatós rész.

A Balatonman körül már éreztem azért, hogy a befektetett edzésmunka megtérülni látszik, de az utána következő betegség erős kételyeket ébresztett bennem azzal kapcsolatban, hogy meg fogok-e gyógyulni időben, és képes leszek-e azt a teljesítményt leadni, amire az év eddigi részében készültem, illetve készültünk.

Fontos a többesszám, mert ez nem egyemberes meló volt! Feleségem Nóra a kezdetektől mellettem volt, és azt gondolom, hogy nélküle biztosan nem ment volna. Ő támogatott, bátorított, ha kellett leb.szott, de mindent megtett végig, hogy érezzem a támogatást. Lóri elképesztő munkát végzett a biciklizésemen; nélküle szerintem sosem sikerült volna ennyire egyben maradnom a 90km alatt, és biztosan nem tudtam volna ilyen teljesítményt kipréselni magamból. Nem lehet elmenni Csilla munkája mellett sem, aki heti egyszer egy órában próbálta a törzs izmaimat megerősíteni ahhoz, hogy bírjam a folyamatos terhelést. Plusz ki kell emelnem a barátaimat, akik (bár fix hülyének gondoltak) folyamatosan mantrázták, hogy meg tudom csinálni, amikor eljön a megfelelő pillanat.

Hogy a versenyt hogyan éltem meg lelkileg? Vegyesen. Előtte való nap mentünk le Keszthelyre, és végig nagyon feszült voltam amiatt, ami rám várt. Este a tésztaparti és a technikai értekezlet alatt kezdtem picit megnyugodni; érezte hogy oké, itt vagyok, el fogok indulni, és ha nem is tökéletesen, de fel vagyok készülve arra, ami rám vár (fyi: nem voltam :)). A hotelbe visszamenve meglepően jól aludtam, reggel 5-kor kipihenten ébredtem és tettre készen fogyasztottam el a meglepően bőséges reggelimet.

Reggel egyébként az első amit láttam az internetet böngészve, az Lippi facebook kiírása volt, amiben sok sikert kívánt nekem a versenyhez, a rá jellemző módon, azaz nagyobb hittel a sikeres teljesítés felé, mint ami bennem volt. Furcsa ezt leírni egy hozzám hasonlóan racionális embernek, de nagy lelki pluszt ad az, ha az ember tudja hogy a családja (Nóra felkelt reggel velem :)) és a barátai is mellette vannak és bíznak benne.

No így, ezzel a plusszal indultam neki a rajtközpont felé vezető útnak :). Folyt köv...

Kicsit eltűntem, aminek több oka is volt. Az egyik az előző posztban említett lerobbanás... maradjunk abban, hogy másfél hét alatt hellyel-közzel összeszedtem magam, de még mindig elég sokat fújom az orromat, és köhögök is. A másik jelentősebb ok az volt, hogy a múlt hetet egy nap kivételével külföldön töltöttem részben munka, részben pedig magánügyek miatt.

Node mi is történt a Balatonman után? Egyrészt két nap alatt belázasodtam és teljesen kikészültem, másrészt azért egy héttel a Polar futam után csak sikerült elkeveredni a törökbálinti 0602 Félmaratonra. Nem szeretnék rosszat írni a versenyről, mert láthatóan a szervezők apait-anyait beletettek, hogy minden flottul menjen, de nehezen hiszem el, hogy 2019-ben egy nem elsőre szervezett verseny esetében a ruhatár megoldhatatlan házi feladatot jelent. Az útvonal kijelölése is okozott némi homlokráncolást (a futás az autóút mentén úgy, hogy mellettünk a kocsik száguldottak azért elég kalandosnak tekinthető), de itt ugye érthető módon a helyi adottságokat és lehetőségeket figyelembe kell venni a szervezőknek. Mindezekkel szemben ott volt a kiváló frissítés, a szép póló és érem, szóval alapvetően 50-50-es verseny volt ez szervezési oldalról.

Ami a teljesítményemet illeti... ha figyelembe veszem hogy beteg voltam előtte, akkor a 22km-es távon futott 1:44 nem olyan rossz idő. Az hogy mennyire készültem ki, az megint egy másik történet, és lehet majd egyszer egy külön posztban felsorolom hogy hányszor akadtam ki féltáv környékén... ott majd igyekszem erre a versenyre is emlékezni :). Maradjunk annyiban, hogy nem esett jól a dolog, de kipipáltam.

Ahogy írtam fent, utána elutaztam előbb Ukrajnába, majd egy félnapos itthoni kitérő (= koffer átpakolás) után Svájcba. Ebből utóbbi volt tisztán magánjellegű út, jól is esett egy kis pihenő és feltöltődés.

Leginkább azért, mert szombaton Keszthelyen jön életem első középtávú triatlon versenye. Kicsit most még elveszve érzem magam, ráadásul szerintem a forma időzítés sem lett tökéletes a betegség miatt, de azért bízom abban, hogy valahogy megoldom majd. Az úszást kell kicsit jobban tolni a szokásosnál, aztán ha már két keréken leszek onnan valahogy megoldom remélhetőleg.

Szurkolni ér :)

Szeretem ezt a benyújtja a számlát kifejezést, mert tényleg ez szokott időnként történni velem, és szerintem mindenki mással is...

Szóval az történt, hogy a hétvégi 14,5 fokos vízben úszás, az erőltetett tempóban versenyzés, a vasárnapi futás és minden más ami utána jött még, az némileg felőrölte a tartalékaimat, és annak rendje és módja szerint tegnap estére kidőltem teljesen. A jó hír hogy lázam nincsen, a rossz hogy ettől még k.va szarul vagyok, és nyilván edzeni sem tudok.

Éjjel ahogy forgolódtam azon gondolkodtam, hogy hol van az a pont, ahol az ember azt mondja, hogy elég volt egy kicsit ebből, és kell(ene) egy kis pihenő?

Amikor fáj valami? - Biztosan nem, mert a sérülés a felkészülés és a verseny természetes velejárója, és egy kis térd vagy bokafájdalom nem lassíthat le...

Amikor dögfáradt vagyok? - Talán már közelebb az igazsághoz, de heti 8 edzés mellett az ember biztosan sokszor fáradt, tehát még talán ez sem!

Amikor beteg leszek? - Na ez már ténylegesen leállítja a rendszert, bár olvastam valahol, hogy ha csak nyakon felül van gond (azaz takonykór) akkor lehet edzeni nyugodtan... mondjuk a szövődményekkel nem árthat foglalkozni!

Amikor összerogyok valahol? - Ezt meg így már nem várnám meg...

Most éppen a hármas stáció van; próbálok a hagyományos módszerekkel (tea, pihenés, lightabb gyógyszerek) túlélni és gyógyulni, és kerülni az antibiotikumokat.

Szóval hogy mikor elég? Láthatóan csak akkor amikor már muszáj megállni...

Úgy vagyok ezzel az idei Balatonman-el, mint a karácsonnyal szoktam lenni... először inkább ideges vagyok tőle mint izgatott, aztán várom, aztán aznap reggel a fejemet csóválom, utána meg azt mondom, hogy tök jó volt. És egyébként tényleg!

Pénteken még a munkaügyek és más egyebek miatt némileg kalandosan sikerült összepakolni és elindulni Kenesére, hogy aztán természetesen ismét kb. utolsónak essek be a technikai értekezletre. A bringás pályabejárás így elmaradt, de bíztam benne, hogy elég lesz majd a többieket követni a ki és bevezető szakaszokon, a többit meg ismerem tavalyról. Ami klassz volt, hogy ismét sikerült összefutni tavalyi ismerősömmel Gyulával, aki ezúttal féltávon mérette meg magát, méghozzá sikerrel! Gyula, innen is jár a gratuláció! :)

Az értekezlet után még szénhidrát töltés jeligével bevertünk pár palacsintát meg lángost a parton az időközben csatlakozó kollégákkal, aztán mi Nórával visszamentünk a szállodába, hogy tudjak kicsit pihenni a verseny előtt. Ez egyébként egész jól sikerült is; a tavalyi hidegrázós-lázas éjszakához képest mindenképpen jobb állapotban voltam, és úgy is keltem, hogy az úszást leszámítva vártam magát az eseményt.

A reggeli depózás rutinosan ment már, a neoprén felvétele után (köszi Hajni a segítséget!) lementem a Balatonhoz melegíteni... mondanám hogy jól esett a 14,5 fokos víz, de nem szeretnék hazudni; piszok hideg volt. Pár tempó után gondoltam, hogy nem lesz ez egy vidám karnevál, de aztán mire jött a rajt elmúlt minden para belőlem, és végül 17:45 alatt le is úsztam a 750 métert. Nagyjából erre számítottam, úgyhogy ez a rész pipa. Gyorsnak nem nevezhető depózás után aztán felpattantam a karbonparipára és nekivágtam a 47 km-es kerékpáros etapnak. Tavaly 26,2 km/h átlagot tekertem ezen a pályán, idén ez 28,1-re kúszott fel, ami mindenképpen jó visszajelzés arról, hogy a befektetett edzésmunka megtérült. Főleg az első felén a távnak jelentős a javulás (30,1 tavaly, 35,6 idén); ennek örülök.

A futásra úgy értem oda, hogy egyrészt rettentően kellett pisilni, másrészt éreztem hogy egyre éhesebb vagyok, amit egy kutyafuttában betolt zselével próbáltam enyhíteni, elég kis sikerrel. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem ettem valami konkrétabbat (pl. müzli szeletet), de azt számoltam hogy kb. értelmetlen lenne, merthogy volt előttem 10 km futás még, ami alatt a kaja kb. nem ér le a gyomromig, cserébe folyamatos hányingerem lenne. Maradt tehát a zselé meg az elképzelés hogy a frissítő ponton iszom egy kis iso-t, és rendben leszek.

Az eléhezést meg is úsztam, a pisiszünetet sajnos nem :), de nem múlt ezen semmi végül, mert így is sikerült egy korosztályos 7-ik helyet futni. Tavaly 5:12 pace-t futottam, idén 4:43-at; maradjunk abban hogy ez az igazi szignifikáns javulás. A legnagyobb plusz végül mégsem ez lett, hanem hogy a célba mosolyogva tudtam befutni, és nem estem össze, mint tavaly Tatán.

Összességében minimálisan voltam a magamtól elvárt szint alatt (bringán 29 fölötti átlagot terveztem), úgyhogy mondhatni elértem azt a célt amit szerettem volna.

A verseny után az addigra már egyre népesebb céges szurkolótáborral átvonultunk a helyi kocsmába, majd később a szállásra, ahol némi sör és whisky elfogyasztásával lazítottunk a vasárnapi futás előtt.

Lippi barátom örökzöldje járt vasárnap a fejemben; a "nagyon nem érzem" az egyfajta szállóige nálunk, és ahogy ültem a rajt 14km rajt előtt, azon gondolkodtam, hogy baromira nem hiányzik ez nekem a szombati triatlon után.

A mezőny közepéről rajtoltam, úgyhogy elment az első 2-3 km azzal, hogy megkerüljek mindenkit, aki önkritikát nem gyakorolva beállt az első sorokba úgy, hogy nem képes azt a tempót megfutni. Valahol az első kör fordítója előtt az 5 perces iramfutókat is sikerült beérni, és onnantól az volt a terv, hogy 4:50 körüli ezrekkel menjek el a célig.

Az első 7km-es kör meglepően jól ment, aztán a másodikban már éreztem, hogy fáradok erősen, plusz a hirtelen jött meleg még annál is rosszabbul esik, mint amennyire szokott... végül ez a rosszul beosztott erő arra volt elég, hogy összesítésben a 10-ik helyen érjek célba, ami annyira nem is rossz, viszont annyira nem is jó (normál esetben kb. a 6-ik helyre elégséges időt tudok kipréselni magamból).

A hosszúra nyúlt versenyhétvége után még belefért egy szavazás, aztán este fél 10-kor jelzett a testem hogy elég volt a kizsákmányolásból, és egy hosszú alvással tudnám némileg kompenzálni azt amit elvettem tőle.

A héten még rendes edzés plusz a törökbálinti félmaraton vár rám, aztán fulltime fókusz Keszthelyre...

No úgy alakult, hogy múlt héten csináltam egy egészen light hetet. Összesen 8km futás, 55km bringa és 3km úszás sikerült, de ennek megvolt az oka. Egyrészt döbbenetesen fáradt voltam már, másrészt meg azt éreztem, hogy fejben is eléggé szét vagyok esve (ez sajnos kezd egyre gyakoribb lenni...), és képtelen vagyok már edzeni.

Rövid hezitálás után így aztán abban maradtam magammal, hogy az a 2-3 nap kihagyás már nem megy a felkészülés rovására, sőt. Azért csütörtökön még leúsztam egyben újra az 1900 métert, hogy lássam mennyit javultam (semennyit :)), aztán pénteken elvonultam a barátokkal Alsótoldra bográcsozni meg kártyázni. Összesen kemény 7 km kirándulást teljesítettem így péntek-szombat viszonylatban, és csak vasárnap nyomtam egy kör görgőzést.

A héten pedig duplázás lesz verseny fronton; jön a Balatonman (a hideg víz miatt rövidített úszással) és a Polar Kenese (ezúttal 14 km), úgyhogy kiderül, hogy mire volt elég az elmúlt sok hét végtelensok edzése.

És hogy mennyi volt a végtelensok? Ennyi:

Összesen kb. 130 óra edzést hajtottam végre 16 hét alatt. Ennyi idő elég volt kb. 45 km úszásra (év eleje óta 51,5 km), 1400 km bicajra (év eleje óta 1650km) és nagyjából 500km futásra (év eleje óta 651,5 km). Hogy ez elég lesz-e, illetve hogy mire lesz elég, arról érdemben hétfőn fogok tudni nyilatkozni.

Őszintén szólva rettenetesen tartok a nagyon hideg víztől, a neopréntől, az átfagyott lábakkal való bicajozástól, úgyhogy kellemetlenül nehéz versenyre számítok. Cserébe ha ez megy, akkor talán jobb esélyekkel indulok a középtávon is majd.

Ja igen, attól még jobban be vagyok szarva...

Azt az első postban leírtam, hogy nem fogok terméket tukmálni vagy reklámozni, és ezt nagyon komolyan igyekszem betartani. Az ok amiért írok a cipőkről az az, hogy heti 3-4-x kérdést kapok azzal kapcsolatban, hogy milyen cipőt érdemes venni. Szerintem aki komolyabban fut (vagy triatlonozik) az sűrűn találkozik ezzel a jelenséggel, de érdemes egy picit körüljárni. Megpróbálom egy etapban, de lehet több lesz belőle...

Szóval cipőkről, szubjektíven!

Amikor elkezdtem futni akkor fogalmam sem volt olyan dolgokról mint a lábállás vagy a hab-zselé különbségek. Vettem egy jó Nike-t, aztán futottam, és nem foglalkoztam semmivel. A váltás akkor következett be, mikor az első félmaratonomon a 11-ik km-től igen komoly bokafájdalmakkal kellett megküzdenem. A célban még az aszfaltot hibáztattam, aztán elkezdtem utánaolvasni, hogy mi lehet a gond, és a cipő mint faktor felbukkant többször is. Nosza elmentem lábállás vizsgálatra, ahol kiderült, hogy pronáló lábam van, és stabil cipő kell.

Azt gondolom ennek a tapasztalatnak a birtokában, hogy az első lépés ha valaki KOMOLYAN szeretne futni (= nem heti egyszer 3km a játszótér körül), heti rendszerességgel 10-20 vagy még több km-t, akkor ezzel kell(ene) kezdeni, hogy megnézeti a lábát. A rosszul választott cipő ugyanis nem csak nagy fájdalmakat tud okozni edzés (és verseny) közben, de igen rossz hatással tud lenni a bokára és a térdre hosszabb távon.

Ha megvan az infó, hogy milyen cipőtípus kell (neutrális, pronáló, szupináló), onnantól SZERINTEM három faktor fog dominálni: kényelem, kinézet (nem vicc), és az általam "hitéleti kérdésnek" nevezett valami.

A kényelemmel kapcsolatos rossz hír, hogy ami elsőre kényelmes az lehet hogy 100km után borzalmassá változik, és ez a felpróbálásnál nem fog kiderülni. Amire én figyelni szoktam, hogy olyan cipőt vegyek amiben rendesen elfér a lábam, nem nyírja sehol már első felvételnél a belső rész lábfejemet, merthogy ez nem olyan utcai cipő, ami "majd betörik". Mire betörne addigra véresre zúzza a lábadat és hetekre kivesz az edzésből! Sose felejtem el hogy a 2018-as Vivicittán ültem a célban egy padon, és mellettem egy lány vette le a cipőjét, aminek a teljes felsőrésze vöröslött a vértől... szerintem ezt érdemes elkerülni.

Ami még fontos a kényelem kapcsán (és sokszor az Asics cipők kapcsán kerül elő) az a béleltség vagy anyagvastagság kérdése. A versenyek nagy része tavasztól őszig megy, és egy jó meleg cipő a 40 fokos hőségben elég sokat tud tenni a komfortérzet ellen. Teszem hozzá ismét: ez sem fog feltétlen a boltban felpróbáláskor kiderülni.

Vicces de mégis fontos faktor a fűző, amit én akkor tanultam meg, mikor 21 km alatt négyszer álltam meg cipőt kötni. Van erre egyébként jó megoldás (duplán kötés pl.), de a jó fűző a cipőben az elengedhetetlen szerintem :).

Kinézet: totál szubjektív tényező, erről inkább a divat blogokban kellene olvasgatni :).

Hitéleti dolgok: ez a kedvencem, mert ezen röhögök mindig a legjobbat. Nagy klasszik kérdés az "Akkor Asics-t vegyek, mert az a legjobb?". Nem, nincsen univerzális legjobb! Nekem pl. a Saucony a legjobb, Nórának az Asics Dynaflyte a legjobb, megint másnak a Hoka OneOne a legjobb... szóval mindenkinek más a legjobb. Ráadásul kicsit olyan ez mint az iPhone vs Android vita; mindenki tud érvelni a saját márkája mellett (és a másik ellen), és egy részük még jó érv is... ugyanakkor azt be kell látni, hogy mások vagyunk, mást keresünk egy cipőben, és nem kell (szabad) ráhúzni a másikra azt, ami nekünk bevált. Itt már ráadásul bejönnek olyan szempontok is, hogy nem feltétlenül lesz jó egy nagyobb súlyú embernek egy olyan cipő, ami mondjuk az én 63 kilós tömegem mellett szuperál jól.

Szokták tőlem kérdezni, hogy miben futok én? Jelenleg öt pár cipőm van, és aszerint szoktam választani, hogy milyen távot és milyen tempót szeretnék futni. Mióta a triatlon versenyre készülök és hosszabb (10km vagy több), kevésbé tempós (4:45 körüli ezrek) futóedzéseket végzek, azóta egyértelműen Saucony-t hordok, mert szélesebb a felső része mint a többinek, és amikor dagad a lábam akkor sem szorít. Rövidebb távokon vagy hidegben jobban szeretem az Asics-t (van Kayano és GT1000 is), mert általában jobb tempóra vagyok benne képes. A Hokán gondolkodom mostanában, de még nem tudtam magam meggyőzni; ez még a jövő feladata.

Összességében: ha tudod hogy mennyit szeretnél futni és heti hányszor, és ezekre a kérdésekre a válasz hogy többet és hosszabban, akkor irány a futóboltok egyike, lábállás vizsgálat és indulhat a válogatás! A boltban levő eladók képzettek, tudnak segíteni, és garantáltan nem fognak megsértődni, ha felpróbálsz 8-10 pár cipőt. Ezt a döntést ugyanis nem szabad elsietni! A rossz hír, hogy még így is mellé lehet fogni, a jó, hogy választék van bőven, csak bírjuk pénztárcával...

Úgy elvitt az alapozás ebben az évben, hogy május közepén azt számolgatom, hogy egyrészt jóval kevesebbet versenyeztem mint tavaly, másrészt pedig már csak 11 nap van a kenesei triatlon szezonnyitóig (mármint nekem nyitó, mások már túl vannak pár külföldi versenyen :)).

Tavaly ez volt az első triatlon verseny amin egyáltalán életemben indultam, és rettenetesen izgultam akkor, ami miatt elég sok olyan "hibát" elkövettem, amit már idén nem szeretnék. Azért tettem idézőjelbe, mert nem volt egyik sem igazán nagy hiba, inkább azt mondanám, hogy a tapasztalatlanság okán elkövetett csacsiságok voltak.

2018-ban 950m úszás, 43 km bringa és 7 km futás volt a penzum, idén klasszik olimpiai távot ígérnek a szervezők, azaz hosszabb úszás és futás vár majd ránk. A futást tavaly a 20 fokos vízben sima úszónadrágban teljesítettem, majd utána a bringán egy végtelenül megúszós 26 km/h-s átlagot tekertem. Futva 5:21-es pace-el csináltam meg a 7  km-t. Az egyes számok között pedig sikerült összesen kb. 15 percet depózni... hát igen, ilyen mikor az ember kb. teljesen átöltözik minden versenyszám után.

Ezzel együtt egyébként nagyon jó emlékeim vannak a tavalyi versenyről, mert nagyon jó idő volt, és végig nagyon élveztem az egészet. Még úgy is, hogy sok volt a depó, meg hogy nagyon fájt a bal vádlim, meg még biztos volt egy csomó minden, amire már nem is emlékszem... de a lényeg hogy nagyon bírtam!

Idén a Balatonman messze nem "főverseny", inkább csak a felkészülés egyik utolsó igen komoly erőpróbája. Az 1500m úszás neoprénesnek ígérkezik (13 fokos a víz), ami mindenképpen újdonság lesz, viszont pont ezért biztosan jó felkészítő lesz a későbbi versenyekre. A bringás útvonal a tavalyival megegyező 43 km, itt elsősorban azt várom magamtól, hogy a tavalyi átlag fölött tekerjek legalább 2 km/h-val, de akár többel is. Nem fogom nyilván 200+ watton végignyomni, de annyira visszafogottan sem szeretném, mint 2018-ban.

A futástól nem tartok, de jobban be kell osztanom az erőmet mint tettem azt tavaly Tatán az Oldalakemen-en. Ott azért erősen elkészültem 7-8 km körül, amit most elkerülnék.

Depózásban is máshogy készülök: fixen tri nadrágban megyek már úszni is, így az átöltözés a zoknihúzás és felső felvétel kombóban kimerül majd (plusz egy energiaszelet, fél magnézium és fél kulacs iso), futás előtt pedig egy zselés frissítőt tervezek a cipőcserén kívül.

Nem akarok irreális célokat kitűzni magam elé, de egy 2:55 körüli idővel elégedett tudnék lenni :).

Úgy esett, hogy míg tesóm és a barátaim egy része az UB-n fogyasztotta a kilométereket (időnként szakadó esőben), én a biciklit a kocsiba pakolva a Vajdaság felé vettem az irányt Nórával, hogy családot látogassunk, illetve letudjam az alapozás végét. Nem mellesleg az UB-n indulóknak giga respect innen is, fantasztikusak vagytok!!!

Visszatérve a hétvégéhez: a terv az volt, hogy szombaton bringázok úgy 70-80 km-t, vasárnap pedig egy 10 km körüli futással zárom a hetet. Elég hisztis voltam szerda-csütörtök körül, plusz fájt már mindenem, úgyhogy közepes lelkesedéssel szereltem fel a bicajt szombat reggel, hogy nekiinduljak a 13-as számú szerb főútnak Zentáról Djala felé.

Aztán vagy a napsütés, vagy a néptelen utak, vagy ezek (és mások) kombinációjának köszönhetően olyan 15-20 km körül éreztem, hogy tök jól esik az egész, így visszafele nem Zenta felé kanyarodtam, hanem egészen Padej-ig elmentem, és összességében 90,7 km-t gyűjtöttem az edzésnaplóba. Plusz egy kurvanagy leégést; tiszta vörös a bőröm, de titcar barátom szerint nem igazi triatlonos aki nem ég pólósra legalább egyszer a szezon elején. Úgyhogy ez is pipa.

Ami fontosabb: a 90 km-t 3:08:07 alatt hoztam le síkon, ami azt jelenti, hogy reális lehet Keszthelyen a 3:30 körüli idő majd!

Vasárnapra már csak egy órányi futás maradt, amit félig terepen teljesítettem. 13,1 km ment le, és ezzel zártam is a felkészülési szakaszt.

Jó kérdés, hogy mi vár rám most? Az biztos, hogy a következő közel két hétben a legfontosabb az lesz, hogy ne sérüljek meg sehol. 12 nap múlva Balatonman, indul a szezon, és bármilyen fáradt és demotivált is voltam az elmúlt kb. 2-3 hétben, most már várom hogy kezdjünk!

Hogy mit várok az idei Balatonmantől, és milyen volt a tavalyi, arról a soron következő postban írok majd...