Úgy vagyok ezzel az idei Balatonman-el, mint a karácsonnyal szoktam lenni... először inkább ideges vagyok tőle mint izgatott, aztán várom, aztán aznap reggel a fejemet csóválom, utána meg azt mondom, hogy tök jó volt. És egyébként tényleg!

Pénteken még a munkaügyek és más egyebek miatt némileg kalandosan sikerült összepakolni és elindulni Kenesére, hogy aztán természetesen ismét kb. utolsónak essek be a technikai értekezletre. A bringás pályabejárás így elmaradt, de bíztam benne, hogy elég lesz majd a többieket követni a ki és bevezető szakaszokon, a többit meg ismerem tavalyról. Ami klassz volt, hogy ismét sikerült összefutni tavalyi ismerősömmel Gyulával, aki ezúttal féltávon mérette meg magát, méghozzá sikerrel! Gyula, innen is jár a gratuláció! :)

Az értekezlet után még szénhidrát töltés jeligével bevertünk pár palacsintát meg lángost a parton az időközben csatlakozó kollégákkal, aztán mi Nórával visszamentünk a szállodába, hogy tudjak kicsit pihenni a verseny előtt. Ez egyébként egész jól sikerült is; a tavalyi hidegrázós-lázas éjszakához képest mindenképpen jobb állapotban voltam, és úgy is keltem, hogy az úszást leszámítva vártam magát az eseményt.

A reggeli depózás rutinosan ment már, a neoprén felvétele után (köszi Hajni a segítséget!) lementem a Balatonhoz melegíteni... mondanám hogy jól esett a 14,5 fokos víz, de nem szeretnék hazudni; piszok hideg volt. Pár tempó után gondoltam, hogy nem lesz ez egy vidám karnevál, de aztán mire jött a rajt elmúlt minden para belőlem, és végül 17:45 alatt le is úsztam a 750 métert. Nagyjából erre számítottam, úgyhogy ez a rész pipa. Gyorsnak nem nevezhető depózás után aztán felpattantam a karbonparipára és nekivágtam a 47 km-es kerékpáros etapnak. Tavaly 26,2 km/h átlagot tekertem ezen a pályán, idén ez 28,1-re kúszott fel, ami mindenképpen jó visszajelzés arról, hogy a befektetett edzésmunka megtérült. Főleg az első felén a távnak jelentős a javulás (30,1 tavaly, 35,6 idén); ennek örülök.

A futásra úgy értem oda, hogy egyrészt rettentően kellett pisilni, másrészt éreztem hogy egyre éhesebb vagyok, amit egy kutyafuttában betolt zselével próbáltam enyhíteni, elég kis sikerrel. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem ettem valami konkrétabbat (pl. müzli szeletet), de azt számoltam hogy kb. értelmetlen lenne, merthogy volt előttem 10 km futás még, ami alatt a kaja kb. nem ér le a gyomromig, cserébe folyamatos hányingerem lenne. Maradt tehát a zselé meg az elképzelés hogy a frissítő ponton iszom egy kis iso-t, és rendben leszek.

Az eléhezést meg is úsztam, a pisiszünetet sajnos nem :), de nem múlt ezen semmi végül, mert így is sikerült egy korosztályos 7-ik helyet futni. Tavaly 5:12 pace-t futottam, idén 4:43-at; maradjunk abban hogy ez az igazi szignifikáns javulás. A legnagyobb plusz végül mégsem ez lett, hanem hogy a célba mosolyogva tudtam befutni, és nem estem össze, mint tavaly Tatán.

Összességében minimálisan voltam a magamtól elvárt szint alatt (bringán 29 fölötti átlagot terveztem), úgyhogy mondhatni elértem azt a célt amit szerettem volna.

A verseny után az addigra már egyre népesebb céges szurkolótáborral átvonultunk a helyi kocsmába, majd később a szállásra, ahol némi sör és whisky elfogyasztásával lazítottunk a vasárnapi futás előtt.

Lippi barátom örökzöldje járt vasárnap a fejemben; a "nagyon nem érzem" az egyfajta szállóige nálunk, és ahogy ültem a rajt 14km rajt előtt, azon gondolkodtam, hogy baromira nem hiányzik ez nekem a szombati triatlon után.

A mezőny közepéről rajtoltam, úgyhogy elment az első 2-3 km azzal, hogy megkerüljek mindenkit, aki önkritikát nem gyakorolva beállt az első sorokba úgy, hogy nem képes azt a tempót megfutni. Valahol az első kör fordítója előtt az 5 perces iramfutókat is sikerült beérni, és onnantól az volt a terv, hogy 4:50 körüli ezrekkel menjek el a célig.

Az első 7km-es kör meglepően jól ment, aztán a másodikban már éreztem, hogy fáradok erősen, plusz a hirtelen jött meleg még annál is rosszabbul esik, mint amennyire szokott... végül ez a rosszul beosztott erő arra volt elég, hogy összesítésben a 10-ik helyen érjek célba, ami annyira nem is rossz, viszont annyira nem is jó (normál esetben kb. a 6-ik helyre elégséges időt tudok kipréselni magamból).

A hosszúra nyúlt versenyhétvége után még belefért egy szavazás, aztán este fél 10-kor jelzett a testem hogy elég volt a kizsákmányolásból, és egy hosszú alvással tudnám némileg kompenzálni azt amit elvettem tőle.

A héten még rendes edzés plusz a törökbálinti félmaraton vár rám, aztán fulltime fókusz Keszthelyre...