Reggel negyed 7 körül értem a depóhoz, átnéztem mindent háromszor (és visszamentem még háromszor mert valami szarság mindig beugrott :)), aztán összeverődtünk Gáborral, akit instagramon követek már egy ideje, és leballagtunk a vízhez, hogy megnézzük mennyire hideg. Akkor már lehetett tudni, hogy neoprént nem lehet húzni (ezért annyira nem haragudtam), úgyhogy a kenesei mókánál azért jobb úszásra számítottam. Mint kiderült, tévesen.

Reggel fél hétre ugyanis erősen elkezdett fújni a szél, és a Balaton egyre jobban hullámzott. Egy órával később a bemelegítés alatt már kifejezetten aggasztóan nézett ki a víz; gyakorlatilag méter magas hullámok voltak a part közelében is, és kicsit beljebb is. A rajt előtt ahogy álltunk a vízben, arra gondoltam, hogy ez így baromi kalandos lesz... alapvetően nem vagyok egy kifejezetten gyors úszó, de ez még a hullámokkal megdobva nagyon úgy tűnt, hogy ki lesz centizve.

8-kor rajt, megindult a tömeg a vízben, és úgy 100-150 méter úszás után már láttam, hogy komoly bajok lesznek. Az első 8-900 méter még határeset volt, mert addig balról vertek a hullámok, de az első forduló után nagyjából olyan volt a bója felé haladás, mintha az ember a Palatinuson a hullám medencében akarna előre úszni. A második fordító után olyan 1000-1100 méter körül ahogy félvakon küzdöttem, még az is megfordult a fejemben, hogy itt a vége, szedjenek ki ebből a borzalomból... aztán egyből azzal hűtöttem le magam, hogy nem ezért készültem fél évet, hogy még az úszást se fejezzem be! Innentől két cél lebegett a szemem előtt: kijutni a vízből, és szintidőn belül maradni. Végül az utolsó fordító után valamennyit tisztult a helyzet; egyrészt lement a pára a szemüvegemről és újra láttam, másrészt felsejlett az úszás célvonal. Végül 54 perc alatt teljesítettem a közel 2000 métert; irány a depó, bringára fel!

Gyors cipőcsere, mez fel, betömtem egy energiaszeletet és azzal a tervvel vágtam neki a 90 km-nek, hogy 3:30-as időt kell tekerni úgy, hogy folyamatosan eszem és iszom amit lehet, hogy a futásra ne éhezzek el. Két dolog maradt ki (aminek utóbb jelentősége lesz): a km óra időben elindítása, és a táskámban levő kaja kibontása. Ez az elején nem zavart, mert a közepesen üres úton 30 km/h körüli tempóban haladtam a kivezető szakaszon, és inkább azt néztem, hogy melyik kátyút kell kikerülni, nem azt, hogy a km óra pittyeg mint a veszedelem, hogy nem talál GPS jelet.

Innentől kezdve szívesen számolnék be bármiről, de meglepően eseménytelen volt a biciklizés szerencsére! A legnagyobb problémám abból fakadt, hogy 40km után jutott eszembe hogy sótablettát egyek, a másik pedig, hogy 80 km-nél nem tudtam kiharapni foggal az energiaszelet zacsiját, így az utolsó kajálási blokkot kihagytam. Egyébként végig koncentráltan, a tervezett wattot és fordulatot tartva haladtam, leküzdve az összes emelkedőt ami volt a pályán. Azt korábban már kitaláltam, hogy a nagyobb lejtőkön nem fogom erőltetni a tekerést, inkább pihentetem a lábaimat, és ez a terv is meglepően jól működött. A tervezett 3:30 helyett végül 3:23 alatt abszolváltam a távot, és bár fájt a lábam, úgy éreztem hogy készen állok a futásra, ami hagyományosan a legerősebb számom a háromból.

Depó, fél magnézium shot, sótabletta és cipő + póló csere közben váltottam pár szót Nórával, és biztosítottam róla, hogy teljesen rendben vagyok, már "csak" a félmaraton van hátra. Neki is vágtam a távnak egy rövid frissítés után, és az első 4-5 km meglepően gyorsan le is pörgött, bár éreztem, hogy kezd egyre kellemetlenebb meleg lenni. Ez nagyjából az 5-ik km végén bosszulta meg magát, méghozzá egészen kegyetlen módon. Ahogy kifordultam a parkos szakaszról az aszfaltra, éreztem hogy megcsap a közel 40 fok, és egyszerűen megszédültem. Nem kicsit ráadásul, hanem nagyon... gondolkodom, hogy melyik verseny volt valaha ahol ennyire megzúzott a hőség, de szerintem ennyire tré nem volt egyszer sem.

Szóval ott álltam 5 km után félholt állapotban a hőségben, és éreztem hogy folyik el az erő a lábamból, szédülök, hányingerem van, rosszul vagyok. Utólag élek a gyanúval, hogy az is gáz volt, hogy az utolsó 10km-en a biciklin már nem ettem semmit, de inkább a hőség volt a fő bűnös. Ez a krízis nagyjából 8 km-ig tartott, utána valahogy magamhoz tértem és csatlakoztam egy tempóban hozzám hasonlóan vergődő hölgyhöz, és egymást bátorítva és támogatva elmentünk a 16-ik km-ig. Neki ott vége volt a versenynek (egy kör előnyben volt), én pedig ráfordultam az utolsó körre. Itt már bőven belesétáltam párszor, de nem éreztem emiatt kellemetlenül magam; szerintem egy ilyen hosszú versenyen ez normális.

Végül túlélve a futás 22km-ét 6:41 alatt értem be a célba, és elmondhatatlanul örültem, hogy sikerült! Igaz nem lett meg 6:30 alatt, igaz nem sikerült jól futni... de a lényeg hogy meglett, és a célban egész embernek néztem ki.

Hogy mi a konklúzió, vagy levonható tanulság? Egyrészt az, hogy a melegre nagyon nehéz felkészülni. Másrészt, hogy lehet, hogy simán megy a három szám (és távolság) külön-külön, de egyben egészen más végigmenni. Harmadrészt, hogy a féltáv is olyan mint a maraton: elsőre nagyon fáj, de le kell vonni a megfelelő tapasztalatokat belőle és így lehet fejlődni tovább.

A legfontosabb pedig: az elhatározás kevés... kell a támogatás, a biztos hátország otthonról, és persze nem lehet a felkészülést link módon venni.

No ennyit Keszthelyről, két részben, bő lére eresztve :). Jó buli volt, az már egyszer biztos...