Tegnap gondolkodtam elég sokat azon, hogy hogyan is érdemes összefoglalni életem első középtávú triatlon versenyét, de nem igazán jutottam dűlőre magammal. Ha csak arról írok, hogy hogyan éltem meg, akkor valahol a tényeket hallgatom el, ha meg csak leírom hogy hány km és mekkora watt, akkor meg azt nem mesélem el, hogy milyen volt ez belülről. Úgyhogy lesz most egy ilyen hibrid kétrészes poszt, aztán mindenki olvassa ami érdekli.

Nagyjából tavaly szeptember végén határoztam el, hogy megcsinálom a féltávot, és a tavaly októberi nyaralás alatt rohamtempóban neveztem be a lisszaboni hotel gépéről, mert telefonról nem tudtam. Akkor volt már a fejemben egy elképzelés, hogy hogyan szeretnék felkészülni, mik lehetnek a buktatók, mire kellene fókuszálni, de most a verseny után merem azt mondani, hogy nem biztos, hogy helyesen mértem fel a dolgokat ott és akkor.

A felkészülés legeleje még elsősorban futással kezdődött tavaly novemberben, majd fokozatosan kapcsolódott be a másik két sportág is, hogy aztán január közepétől elkezdődjön az a folyamat, ami június 15-én a versennyel ért (időlegesen véget). Ez volt az alapozás, ami közel 5 hónapig tartott, és mind mentálisan, mind pedig fizikálisan nagyon sokat kivett belőlem. Voltak napok amikor szó szerint a sírás kerülgetett edzés közben, volt amikor csak rezignáltan pörgettem a kilométereket, és persze voltak igazán jó napjai is a felkészülésnek, mikor ezt szívesen és jókedvűen csináltam. Ahogy egyébként haladt az alapozás, úgy fogyott az utóbbi, és lett egyre több a fogcsikorgatós rész.

A Balatonman körül már éreztem azért, hogy a befektetett edzésmunka megtérülni látszik, de az utána következő betegség erős kételyeket ébresztett bennem azzal kapcsolatban, hogy meg fogok-e gyógyulni időben, és képes leszek-e azt a teljesítményt leadni, amire az év eddigi részében készültem, illetve készültünk.

Fontos a többesszám, mert ez nem egyemberes meló volt! Feleségem Nóra a kezdetektől mellettem volt, és azt gondolom, hogy nélküle biztosan nem ment volna. Ő támogatott, bátorított, ha kellett leb.szott, de mindent megtett végig, hogy érezzem a támogatást. Lóri elképesztő munkát végzett a biciklizésemen; nélküle szerintem sosem sikerült volna ennyire egyben maradnom a 90km alatt, és biztosan nem tudtam volna ilyen teljesítményt kipréselni magamból. Nem lehet elmenni Csilla munkája mellett sem, aki heti egyszer egy órában próbálta a törzs izmaimat megerősíteni ahhoz, hogy bírjam a folyamatos terhelést. Plusz ki kell emelnem a barátaimat, akik (bár fix hülyének gondoltak) folyamatosan mantrázták, hogy meg tudom csinálni, amikor eljön a megfelelő pillanat.

Hogy a versenyt hogyan éltem meg lelkileg? Vegyesen. Előtte való nap mentünk le Keszthelyre, és végig nagyon feszült voltam amiatt, ami rám várt. Este a tésztaparti és a technikai értekezlet alatt kezdtem picit megnyugodni; érezte hogy oké, itt vagyok, el fogok indulni, és ha nem is tökéletesen, de fel vagyok készülve arra, ami rám vár (fyi: nem voltam :)). A hotelbe visszamenve meglepően jól aludtam, reggel 5-kor kipihenten ébredtem és tettre készen fogyasztottam el a meglepően bőséges reggelimet.

Reggel egyébként az első amit láttam az internetet böngészve, az Lippi facebook kiírása volt, amiben sok sikert kívánt nekem a versenyhez, a rá jellemző módon, azaz nagyobb hittel a sikeres teljesítés felé, mint ami bennem volt. Furcsa ezt leírni egy hozzám hasonlóan racionális embernek, de nagy lelki pluszt ad az, ha az ember tudja hogy a családja (Nóra felkelt reggel velem :)) és a barátai is mellette vannak és bíznak benne.

No így, ezzel a plusszal indultam neki a rajtközpont felé vezető útnak :). Folyt köv...