Tavaly már sikerült abszolválni egyszer a nagymarosi Panorámafutás félmaratont, és mivel akkor is jó élményekkel jöttünk haza, gondoltuk hogy idén sem maradhat ki a versenynaptárból! Így aztán a szombati jövős-menős (+edzős) nap után vasárnap reggel 7-kor autóba pattantunk, és nekivágtunk a Dunakanyarnak.

A versenyről érdemes egy pár dolgot elmondani, mert tényleg egészen kivételesen jól van megoldva minden. Az útvonal egyrészt gyönyörű; végig a Duna partján lehet futni, ahol pedig felkanyarodik a hegyre, ott talán még szebb látvány tárul az ember szeme elé. Másrészt a szervezés... az egészen profi! A ruhatár zökkenőmentes, a klotyók száma elégséges, az öltöző jó méretű, az útvonalbiztosítás perfekt, és a frissítőpontok száma is gyakori. Az érem pedig idén is a legszebbek egyike; a tartón egészen előre is tettem :).

Kezdők vagy sprinterek választhatnak rövidebb távokból, a mazochistákat pedig várja a félmaraton, közepén egy rövid de igen velős emelkedővel.

Mi a szokásos trióban (Nóra, Lippi, én) álltunk rajthoz; a többiek 12 km-n, én a hosszún. A rajtnál nagy örömmel tapasztaltam hogy jelen van az egyik kollegám, illetve sikerült egykori edzőmbe is belebotlani, bár ő most az 5K-n tette próbára a képességeit (és lett második, amihez itt is gratulálok!).

A félmaratonról mint távról szeretem azt mondani, hogy nagy rutin mellett is képes megviccelni az embert, és ez most ismét bebizonyosodott. Az első 8-9 km-en sikerült 4:25-4:28 körüli km-eket futni, jól is ment, nem is voltam fáradt. A hegy aztán viszont indokolatlan sokat kivett belőlem, pedig felfele inkább gyors gyaloglásra váltottam, és nem erőltettem a futást (ezzel is kettőt előztem...). Lefele nehezebb volt jönni, mert addigra ért oda a tömeg nagyobbik része, meg csúszott is az út, úgyhogy a tervezett 4:00 körüli lejtőzés végül 4:20 lett. Utána újra síkra váltva volt egy kisebb megrogyásom, majd a frissítés után a kör Nagymarosra visszavezető részén beértem a 12K mezőnyt. Innentől a kerülgetés, bocsi-bocsi, füvön futás és más hasonlók is ellenem voltak, de különösebb megrogyás nélkül 20-ik helyen befutottam a célba.

Normál esetben itt vége lenne a beszámolónak, de most még egy kis utózönge van. A célban olyan 10 perc után éreztem, hogy kerülget a hányinger és nagyon szúr a hasam. Alig bírtam a kocsiba visszaülni, és hazavezetni, ahol tovább tartott a vesszőfutás, ráadásul elkezdett rázni a hideg. Zuhany és társai után összekaptam magam annyira hogy elmentünk enni, és csak utána lettem jobban, azaz IGEN, ismét sikerült eléhezni. Ezért mondom, hogy bár a 21km mint távolság lehet egy rutinszerű valami, de bármikor be tud ütni bármi hülyeség, vagy leginkább egy elbaltázott frissítés...

A befutóidőm ezzel együtt 1:36:08 ami az egyik legjobb amit valaha futottam, és ha nincs az emelkedő akkor talán az 1:35 alatti mágikus eredmény is összejöhetett volna. De aggodalomra semmi ok, vasárnap Vivicitta!