Miután a tavalyi szezonban szinte minden versenyen elindultam ami elérhető közelben volt, idén úgy döntöttem, hogy inkább szelektálok, és azokra nevezek be, amik vagy jónak tűnnek, vagy kellően nagy kihívást rejtenek magukban. Így alakult, hogy a jelentkezés meghirdetése után nem sokkal már be voltam nevezve a legendás szekszárdi harmincasra; ennek története jöjjön most!

Miután Lippi ezen a hétvégén inkább a zsámbéki sárdagasztást választotta, ezúttal kollegámmal Petivel bővültünk trióra, és vettük az útirányt az M6 felé, hogy időben leérjünk Szekszárdra. Útközben ment az aggódás, hogy mi lesz ha esni fog/sár lesz/hideg lesz/szél lesz/akármi lesz; szerencsére mire aztán odaértünk elállt az eső is.

Már a rajtszám átvételnél éreztem, hogy itt valami egészen különleges eseménybe sikerült csöppenni! Egyrészt a verseny méretéhez képest minden nagyon flottul ment, másrészt pedig végtelen kedvesség és lelkesedés fogadott minket, bárhova is mentünk a városba.

A rajt előtt még a biztonság kedvéért leszakadt az ég, de aztán 14:00-kor terv szerint elindultunk. A többiek 11 km-en tették próbára magukat, én meg valamilyen hülye ötlettől vezérelve a 30-ra neveztem, és őszintén szólva aggódtam is az induláskor, hogy hogyan fogom majd bírni. December óta nem futottam ilyen hosszú távot egyben, pláne nem ilyen terepviszonyok között.

Merthogy ezzel riogatott mindenki, hogy Szekszárdon aztán elválik, hogy ki az igazi legény a gáton, mert kell felfelé menni bőven. Én alapvetően jó hegyi menőnek tartom magamat, de azért ez tényleg nagyon durva volt. Gyakorlatilag 2 km lehetett a 30-ból ami síkon ment, a többi az vagy felfele, vagy lefele; néhol ráadásul olyan meredekséggel, amire nem számítottam.

Az első 20km relatív problémamentesen lement, aztán olyan 24 km körül éreztem, hogy kezdek fáradni, annak ellenére is, hogy rendesen frissítettem útközben. Másoknál is az lehetett a fordulópont, mert egy Mogyi-575 mezbe öltözött kollega igen komoly görcsöt kapott előttem, így neki odaadtam a magnéziumom felét. Az utolsó 5km aztán igazán kemény volt, két olyan emelkedővel, ami már cifra káromkodásokra késztetett :).

Ami viszont mindenért kárpótolt, az egy zseniális momentum volt a versenyen. Féltáv környékén az egyik emelkedőre fordulva egy parkolóban büfékocsi, mellette zenekar tolta a pattogós zenét, emberek sorfala pedig kiabálva biztatta a futókat... zseniális volt! Ez egyébként a verseny nagy részére jellemző volt, hogy a helyiek óriási lelkesedéssel buzdították a versenyzőket, ami óriási lökést adott a táv teljesítéséhez Ugyanez a lelkesedés ráadásul tetten érhető volt a frissítő pontokon állókra, és úgy általában minden szervezőre.

Nem a 30km lefutása tette emlékezetessé ezt a szombatot, hanem az, hogy újra azt éreztem verseny közben, hogy ez az, ezért kezdtem el két éve az egészet, mert egy ilyen hangulat övezi ezt a sportot és ezeket az eseményeket.

A célban zsíros kenyér és némi víz elfogyasztása után vállalható állapotra hoztam magam, és a szokásos fotózkodás után elindultunk haza. Hátul a zsákban az érem, a póló, a bor... de a legfontosabb az élmény, amit szereztünk!

Jövőre visszatérünk!