Az elmúlt pár hónapban sokszor és sokat panaszkodtam azon, hogy ez a szezon miért nehéz, hogy mennyire nem vagyok fejben ott és mennyire rosszul kezeltem a kihívásokat. Volt és van ennek végtelenül sok oka, amikről itt és most nem (sem) szeretnék megemlékezni (leginkább mert nem szeretném kiteregetni az életemet :)), de tény, hogy ez a 2020-as év nem azt hozza sok szempontból, mint amire vártam vagy számítottam.

Van ezen kívül egy olyan magyarázat is erre a fentire, hogy a 2020-as évben durván rápörögtem az időeredményekre, és szinte minden távon azt számoltam, hogy hol mennyit kell finomhangolni hogy még perceket és másodperceket faragjak le az eddigi eredményekből. Nagyon nagy nyomást helyeztem ezzel saját magamra, ami felöntve a relatíve kevés bizonyítási lehetőséggel eléggé túlfeszített idegileg.

A maraton volt egyébként ennek az egyik legnagyobb "elszenvedője", mert a két évvel ezelőtti 4 órás teljesítés után csak az járt a fejemben, hogy tudnom kell 3:30 körül futni, hiszen az "csak" 5 perces pace-t jelent, és ezt tudom kb. bármikor, bárhol. Vagy nem...

Idén márciusban a COVID előtti utolsó nagyobb BSI versenyen a BSZM-en lefutottam a 42 km-es távot 3:36:30 alatt, egy borzasztóan szeles és szintes pályán, és a végén azt éreztem hogy megint nem készültem fel jól, megint nem teljesítettem jól, és megint legyőzött a maraton. Már akkor azt mondtam, hogy oké, kivagyok mint a liba, de szeptemberben nekivágok újra a 3:30-nak mert mennie KELL. Akkor is mennie kell, ha most 34-nél teljesen megbaszódtam, és akkor is mennie kell ha most 36-tól már sétáltam elég sokat. 

Az év aztán haladt, ment az edzés meg több kisebb-nagyobb verseny, és irgalmatlan mennyiségű km került a lábaimba, és mikor már láttam a naptárban hogy hamarosan itt a Budapest maraton akkor rájöttem hogy megint sikerült elbaltázni mind a felkészülést, mind pedig a formaidőzítést. Összetorlódtak a versenyek, nem futottam 30 fölötti távot egyszer sem, nem gyakoroltam össze a frissítést rendesen, ráadásul az utolsó edzéshetet sikerült úgy megnyomni, hogy a maraton hetének hétfőjén jártányi erőm sem volt. Klassz előjelek, mindehhez COVID, balhék a melóban, nehézségek otthon... szóval mondhatni tökéletes volt a csillagállás egy igazán szar maratonhoz.

Vasárnap reggel ültem a kanapén borzasztó hányingerrel, és nem tudtam eldönteni hogy a rosszullétem oka az előző este megivott rozé, a súlyos időjárásváltozás, vagy az a stressz amivel nyomasztottam magam folyamatosan. Gondolkodtam hogy visszafekszem, aztán végül úgy döntöttem hogy ha már beneveztem megpróbálom, aztán maximum nem sikerül. Bevettem egy algoflexet fejfájás ellen, lementem az akkor már csöpörgő esőben a kocsihoz és elindultam a verseny helyszínére. 

Valami aztán elkezdett alakulni a versenyközpontban; egyrészt összefutottam állandó harcostársammal Arankával, másrészt meg kicsit javult a fejfájásom, és felcsillant a remény, hogy talán sikerülhet. Egy háromlépcsős tervet állítottam fel magamban: egyes cél hogy érjek célba, kettes cél hogy sikerüljön 4 órán belül teljesíteni, hármas cél a 3:30. A mesterterv az volt, hogy 30 km-ig megpróbálok 4:45 körüli pace-t futni, hogy az utolsó 12 km-re maradjon több mint egy óra, és elég legyen 5:05-5:10 körül haladni. A frissítést rendszeresen elszúrtam eddig, így a terv másik része az volt hogy nagyon szigorúan frissíteni fogok 12-22-32 km-nél, zselével és sótablettával, plusz persze annyi víz amit elbírok és nem leszek tőle rosszul de nem is száradok ki. Az fontos, hogy a 13 fokos időjárás azért mellettem szólt; legalább hőségre nem kellett számítani.

A kettes rajtzónába álltam be, lepacsiztam Izsó Lacival és Verával (nekik innen is gratula a teljesítéshez!), majd vártam a rajtot jelző dudaszót. A fülemben már ott zörgött az egyik kedvenc mixem és éreztem hogy lekerült rólam minden teher, és fejben teljesen komfortos vagyok azzal, hogy akár az is benne van a kalapban, hogy nem fogok beérni, meg az is benne van, hogy a 3:30-tól borzasztóan messze leszek. Ettől egyből jobban lettem, és ha nem is mosolyogva, de egy picit megnyugodva startoltam el a 3:30-as iramfutó csapatot követve.

Az első pár km-en elhagytam az iramfutókat, és a 4:45-ös tervezett pace-t próbáltam tartani, ahogy eredetileg is terveztem. 14 km volt az első kör, ezt elég stabil 4:40 körüli átlaggal teljesítettem, és az első nagyobb frissítést is sikerrel vettem. Vicces módon amikor ott jártam mondta a kommentátor, hogy ha még két ugyanilyen szakaszt futunk akkor összejön a 3:15. Aha, persze.

Innen vágtam bele a verseny második harmadába, ami nagyjából egyetlen hosszú egyenes volt a Kopaszi gát végétől a Hajógyári szigetig. Ez egyrészt egy nagyon demoralizáló szakasz tud lenni a hossza és monotonsága miatt, másrészt viszont ad egy nagyon jó viszonyítási alapot az embernek mert hídtól hídig fut. Féltávnál már volt az eredeti tervhez képest is jó két perc előnyöm, frissítettem terv szerint (zselé és sótabletták), és haladtam az időnként eleredő esőben azzal a gondolattal a fejemben, hogy nagyjából 8-9 km-t kell kibírni ezzel a tempóval, és utána lehet lassítani picit. Az egy picit aggasztott, hogy két nagyobb emelkedő is volt ebben a szakaszban (Szentendrei úti felüljáró, Árpád híd felhajtó), de végül mindkettőt meglepően simán vettem. Nórával találkoztam a 29-es táblánál, mondta hogy húzzam ki magam, de hogy okénak nézek ki. Egyébként annak is éreztem magam.

A Margitsziget közepén volt a 32-es km pont, itt betoltam az utolsó zselét meg két sótabit, és azon gondolkodtam, hogy akár 36 km-ig ki fogom bírni ezzel a tempóval. Ja igen a tempó! Az valahogy 21 km után már erősen inkább a 4:30-4:35 között mozgott, és nem lassult hanem gyorsult! A szigetről kikanyarodva az útvonal visszavitt a Pesti alsó rakpartra, ahol egyre jobb tempóban sikerült haladnom. A 36-os táblát elhagyva már azt számoltam hogy elég 5:30 körüli tempót menni onnantól hogy a 3:30 meglegyen, a 38-as km-nél meg már a 7 perces tempó is elég lett volna. Felsejlett, hogy ez akár 3:20 körüli idő is lehet HA ki tudok tartani a végéig megrogyás nélkül. Mindehhez váratlanul és érthetetlenül erősnek éreztem magam, és már azon gondolkodtam, hogy ez a verseny végigmehet belesétálás nélkül! 

Az utolsó 4,5 km már csak azzal telt hogy nyomtam neki amit még lábon bírtam. 40-nél még megálltam inni egy pohár vizet (bár szomjas nem voltam), és ráfordultam a Szabadság hídra. Tudtam hogy ha nem kapok bokaficamot, vagy ér valami váratlan baleset akkor 3:20-on belül is leszek, úgyhogy egészen felszabadultam kanyarodtam rá a másfél km hosszú célegyenesre. Elszaladtam Dj Dominique mellett, ahol valami Queen szám ment éppen, de az sem zavart már meg (igazság szerint már a mixet se hallottam különösebben ami a fülemben szólt), csak raktam a lábaim egymás elé. Nem éreztem már hogy fáj a bokám vagy a térdem, hogy mennyire fáradtak a lábaim, és nem paráztam egyáltalán azon, hogy milyen időt fogok futni... csak azon drukkoltam hogy érjek végig és lépjem át a célvonalat. 

A kordonokhoz érve Judit kollegám kiabált hogy hajrá, én meg visszakiabáltam neki, hogy "Judit, ez 3:15-ös idő lesz!!!", merthogy akkor már láttam, hogy ez nem 3:30, nem is 3:20, ez bizony 3:15-ös befutó lesz. A lábam meg csak vitt és vitt, és ahogy átfutottam az utolsó chipszőnyegen és leállítottam az órámat az 3:15:20-at mutatott, és tudtam hogy ez 4-5 mp-vel rosszabb, mint a hivatalos. A vége így tényleg 3:15:16 lett, ami hihetetlen még most is.

Az érmet átvéve megálltam a korlátnál és ahogy támaszkodtam azt éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Az egész év minden frusztráltsága, nehézsége, fejben összeesése egyben jött ki rajtam; azt éreztem, hogy talán nem volt hiába az a befektetett idő és energiamennyiség ami 2020-ban belement a futásba és a többi sportágba. Nem tudtam ott sem, és nem tudom most sem, hogy ez hogyan sikerült, mi fordult át, mi változott meg, vagy úgy egyáltalán mi történt.

A célban aztán befutó csomag átvétel, Nórával találkozás és mikor kérdezte hogy hogy vagyok meg milyen volt akkor csak annyit tudtam neki mondani hogy örülök annak ami sikerült, és nem azért mert jó időt futottam, hanem mert jól esett, fejben összeszedett maradtam és a célban sem érzem, hogy meg akarok halni. Mondanám hogy giccsesen a naplementébe elsétáltunk, de mivel esett az eső, így egyszerűen csak elmentünk a ruhatárba a cuccokért, aztán hazaindultunk.

Végszónak még pár gondolat azért maradt. Az egyik, hogy bár marhaság hogy minden fejben dől el, de látszik a fentiekből, hogy baromi komoly szerepe van a mentális készülésnek, és állapotnak a teljesítésben. Ezt nem lehet szerintem kikerülni. A másik egy azóta végtelenszer nekem szegezett kérdés: merre tovább? Erre jelenleg nem tudok, és nem is szeretnék válaszolni, mert nem tudom. Sem távban sem időben nem gondolkodom most a jövőre nézve, és szerintem januárig nem is nagyon fogok. Lippivel beszéltünk erről, hogy nem hagyunk időt magunknak hogy megünnepeljük a sikereinket mert egyik versenyről esünk a másikra, és nem szeretnék ebbe a hibába most megint belecsúszni, és azon agyalni hogy hú, ha a 34-ik km-nél nem veszel fel vizet, és más íven futom a bármit... szóval nem akarok most ezen gondolkodni. 

A vége pedig szokás szerint nem más, mint a köszönet rovat, mert ez most kiemelten ide kívánkozik. Nem ment volna sem a verseny sem a felkészülés Nóra nélkül, mert ő a legnagyobb támaszom/kritizálóm/bíztatóm egyben.  A családom többi tagja, Tesóm, anyukám, unokaöcséim mind-mind mellettem állnak és támogatnak, ami baromi sokat jelent. Lippinek szintén komoly szerepe van a teljesítésben, mert vele beszélem át rendszeresen az edzéseket, plusz a megrogyások alatt mindig segít mentálisan talpra állnom. Egész évben így vagy úgy de támogattak az edzésben Csilla és Nóri, akik nélkül az erőnlétem nem lenne olyan amilyen, és persze nem lehet kihagyni Szádvári Jucit sem, aki bár nem edzőm, de időnként egy-egy hasznos tanáccsal el szokott látni, hogy mit hogyan érdemes csinálni. 

Szeretném ezen kívül megköszönni a nagy mennyiségű facebookos, instagramos és egyéb socialmedia felületeken küldött üzenetet és bíztató szót mindenkinek, tényleg nagyon hálás vagyok.

Hát ennyi, ez volt a maraton októberben.

Jöttem ma felfele az irodában a liftben és azon gondolkodtam, hogy már október eleje van, hogy elrohant ez az év úgy, hogy igaziból versenyzésben szinte minden borult, ami borulhatott a vírus miatt. Aztán rájöttem, hogy érdemes magamnak (meg az olvasóközönségnek is persze) összepakolni, hogy mi várható még idén verseny fronton.

Ami egyelőre biztosnak tűnik az a vasárnapi SPAR maraton. Nem tudom hogy mekkora kockázatot vállal a BSI a szervezéssel (legyen ez az ő gondjuk...), de ez a verseny egyelőre erősen a csőben van, és amit várok tőle az egy nehéz teljesítés, és a szokásosnál jóval kisebb tömeg. Utóbbit szerintem nem kell magyarázni, az előbbit viszont igen, merthogy ez elég erősen a rossz formaidőzítéssel van összefüggésben. Valahol elszámoltam útközben az edzésidőt meg a távokat, és miközben a szombati hosszút gyűrtem múlt hétvégén, rájöttem, hogy pont egy hét pihenés hiányozna ahhoz, hogy optimális állapotba kerüljek a maratonra. 

Így marad sajnos a szokásos: fáj a bokám és a térdem, fejben és lábon is fáradt vagyok, megint nem edzettem 30km fölött... szóval sanszos hogy nem lesz sokkal jobb ez a maraton mint a tavaszi volt. A 3:30-as terv helyett így a tisztes helytállás és célbaérkezés lett az új cél.

A SPAR után nekem jelenleg kettő nevezésem van: Lupa beach run (váltóban Nórával) és BBU Kolonics emlékfutás (váltóban Évivel). Egyik versenyen sem volt eredetileg terv a váltó, de a Lupa a pihenés miatt lett végül rövidebbre szabva, a Kolonics pedig a vegyesváltó miatt; itt Évivel megpróbáljuk a lehetetlent, hogy dobogóra kerüljünk. Érdekes vállalkozás lesz.

Ami az október többi részét illeti: törölték a Borvidék futóversenyt és az Intersport terep félmaratont, amit borzasztóan sajnálok, mert mindkét versenyt nagyon szeretem. Novemberre még homályosabb a kép; az már biztosnak mondható hogy a szentendrei 10k elmarad (ill. virtuális teljesítésbe megy át), míg a siófoki K&H nagy kérdőjellel virít a versenynaptár közepén. HA megtartják akkor szokás szerint azzal a félmaratonnal zárom a szezon lényegi részét.

December erős passz; egyelőre kétlem hogy akár a Nyúlcipő Budai Trail, akár a Velencei tókör versenyt megtartják.

Nade mivel is készülök a várhatóan szellősebb őszi-koratéli időszakra?

Elsősorban pihenéssel! Az elmúlt 3,5 évet végigversenyeztem és végigedzettem nagyjából pihenő nélkül, így a terv az  hogy az esetleges K&H után két-három hetet pihenek. Ez nem nulla edzést jelent, csupán annyit, hogy nem módszeresen készülök, nem edzésterv alapján, hanem amihez kedvem van és amennyihez kedvem van. Lehet ebből kétórás kinti bringázás ugyanúgy, mint teljes semmittevés napokig. Szükségem van erre a fajta pihenős időszakra, mert borzasztó fáradt vagyok fejben, és kell egy kis feltöltődés. 

A második amivel készülök az az új görgő, ami reményeim szerint októberben megérkezik. A régi jó Decathlonos inride elköltözik Hajnihoz, hogy az ő felkészülését segítse, míg én egy TacX flow smart-ra váltok, és nekiállok Zwift-el készülni. Érdekes lesz ez is; a korábbi erősen watt alapú egyórás görgőzések várhatóan hosszabbak lesznek és jobban "országút" jellegűek. A felkészülés egy jó részét ráadásul időfutam biciklin szeretném majd csinálni, hogy ebben fejlődjek leginkább a következő szezonra.

Egyelőre viszont a vasárnapi versenyre fókuszálok; minden más majd utána...

Próbálok nem emlékezni arra, hogy azt írtam valamikor év elején, hogy idén kevesebbet fogok versenyezni, de nyilván újra és újra eszembe jut, főleg olyan hétvégék után mint a mostani is volt.

A Kishegy trailre akkor neveztünk be Nórával mikor már látni lehetett, hogy a COVID második hullám miatt a versenytörlés második hullám is következni fog, és azt számolgattuk, hogy talán a kisebbeket megtartják majd. Foglaltunk is szállást Lellére, és kitaláltuk, hogy szokás szerint összekötjük a futást némi gasztro-túrával és borozással, ha már úgyis a Konyári birtok környékén esz minket a fene egész hétvégén.

A szemesi Balatonparti futónap az később jött képbe, mondván ha már úgyis ott vagyunk, akkor egy lazább-rövidebb verseny pont belefér előző nap tapering jelleggel. Pár éve az ilyenekre még kacsintva mondtam volna hogy odabasszuk erőből, ehhez képest vasárnap este azon gondolkodtam, hogy rohadt öreg vagyok én már az ilyenekhez (a témában ajánlott: Murtaugh lista c. rész az Így jártam anyátokkal c. sorozatból). 

Szombat reggel így aztán kocsiba be, és irány a Balaton. Szemesen éreztük, hogy erősen múlóban a nyár, merthogy rettenetes hideg szél fújt, és elég fázósan csatoltuk fel a rajtszámokat, hogy nekivágjunk az előttünk álló 5 km-nek. A terv az volt, hogy nem rohanok nagyon, csak ami jól esik, hogy annyi erőt tartalékoljak a vasárnapi trail-re amennyit csak tudok. Ez nagyjából sikerült is, érzésre nem rohantam el, mégis 4:25-ös pace sikerült 5,5 km-en. Apropó: mi lenne ha végre egy verseny annyi km-re lenne hirdetve mint amennyi tényleg??? 

Nóra szegény elesett a verseny közben, de szerencsére komoly baj nem történt :).

Utána ebédeltünk, majd irány Lelle, ahol a szőlőhegyen volt a szállásunk. Pazar a környezet, mindig rájövök, hogy ilyen helyen kellene lakni, nem pedig a büdös belvárosban. No mindegy. Este még elmentünk a közeli Késa borbirtokra vacsorázni és megkóstolni pár jó bort, aztán nyugovóra tértünk hogy a vasárnapi megmérettetésre kipihenjük magunkat.

A Kishegy trail egy relatíve friss verseny, most másodszorra került megrendezésre, és egy kis létszámú, nagyon barátságos kis eseményt hoztak össze a szervezők. Mindezt úgy, hogy belekötni semmibe nem lehetett; a szervezés is remek volt, a frissítés is, és a célban a zsíroskenyér kifejezetten kedvemre való volt a ropogós kenyérrel és a friss hagymával :).

No ne rohanjunk előre, a befutó előtt volt még 21,3 borzasztó kemény km. Nem vagyok egy különösebben nagy terepfutó, de a tavalyi eredményeket böngészve úgy kalkuláltam, hogy nagyon jó csillagállás mellett akár a top3 is meglehet. Ehhez az kellett volna, hogy a második kör első emelkedőjén ne ragadjak be annyira mint amennyire megtettem, de őszintén szólva nem voltam túl jó passzban ott és akkor, és éreztem, hogy ezt a dobogót el kell engednem. Nem is biztos hogy az erő hiányzott hozzá amúgy (az is részben), mint inkább a technika, és erre minden trail versenyen rá kell döbbennem, hogy hiába vagyok relatíve jó erőben, ha a lejtőzésem katasztrófa, és emelkedőn sem edzek eleget.

Túl azon hogy az első másfél kör kegyetlenül megviselt, sikerült a verseny második felére mind fejben mind lábon összekapni magam, és végül egy 6-ik helyet összehozni. Ennél viszont fontosabb, hogy életemben először futottam trail versenyen 2 órán belüli félmaratont, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egyik titkos idei célomat sikerült megvalósítani.

Utána némileg fáradtan még tettünk egy kitérőt anyukámhoz, és vasárnap este hulladék állapotban értünk vissza Óbudára. 

Bár azzal kezdtem, hogy öreg vagyok én már ehhez, de most így felidézve a hétvégi eseményeket, örülök hogy ott voltunk :). A héten pedig egy főleg futással teli közepes hetet tartok, felkészülendő a jövő heti utolsó nagy futamra, a SPAR maratonra. 

Gondolkodom hogy lehet szét kéne ezt a posztot bontani többfelé, de igaziból egy szakasz ebben az évben lezárult a Balatonman-el, és bár csak két napja volt a verseny, nagyon sok dolgon gondolkodtam közben és azóta is... na ezeket szeretném sorban leírni. 

Szóval Balatonman... hát ez egy érdekes sztori volt megint, minden szempontból. Egyrészt volt többszöri átszervezés, variálás, időpont mozgatás, és még pár olyan dolog, amivel én itt nem szeretnék foglalkozni. Szerintem a szervezőknek idén bármilyen rendezvény tető alá hozása heroikus munka, és bár lehet azon vitatkozni hogy az időpont egy héttel odébb tétele mennyire volt korrekt, számomra a lényeg hogy volt egyáltalán verseny. Másrészt az alapterv az volt hogy én csak a triatlonon indulok, Nóra pedig szombaton a Polar Kenese futamon élete első 14 km-es távját teljesíti majd.

Ember tervez, ahogy a mondás tartja, így aztán ebből lett az, hogy szombaton a 7 km-es távon én is rajthoz álltam, mint 5:00-ás iramfutó. Régi vágyam volt már, hogy kipróbáljam magam ebben a műfajban is, és most adódott a lehetőség, hát éltem vele. Gondoltam hogy egy könnyed 7 km-es ráhangolás a vasárnapi mókára még akár jó is lehet (nem úgy mint az előtte csütörtöki laza tekerés Szádvári Jucival, ami max neki volt laza :)), kell a tapering, és az ötperces pace nem egy aszfaltszaggató tempó lesz.

Bár relatíve kevés ember futott velünk, mégis baromi jó móka volt ez. Egyrészt a két iramfutó társammal nagyon jót beszélgettünk, másrészt igazi jó kihívás volt tartani egy fix tempót. Egy hölgyet végül én húztam be PB-re a 7 km-es távon, és innen is csak remélni tudom, hogy jól érezte magát velünk, és hogy hozzá tudtunk valamit tenni ahhoz, hogy ilyen jót fusson. A másik ami klassz volt az a társaság; a verseny relatíve kis mérete ellenére is rengeteg ismerős volt lent, jó volt találkozni. Nóra pedig szenzációs futással teljesítette a távot; borzasztóan büszke vagyok Rá, hogy ennyire ügyes :)!

A szombati verseny tehát feltöltött szellemileg, és így is vágtam neki a vasárnapi nagyobbik megmérettetésnek. Előzetesen azt számolgattam, hogy nagyjából 5:50 körüli idő lehet reális, vagy talán 5:45, ha sikerül egy jót futni a végén. Ez az elmélete úgy reggel 10 körül kezdett kicsit dőlni, mikor kiértünk depózni, és már brutális meleg volt. Sejtettem, hogy a biciklin lehetnek kellemetlen perceim a Napsütés miatt, és a futás sem ígérkezett egy könnyed menetnek. Az úszás volt az egyetlen ami miatt nem aggódtam annyira mint szoktam, merthogy a 22 fokos víz kifejezetten kellemes volt.

Délben aztán dudaszó, és nekiálltunk a versenynek. A Balaton a kenesei öbölben brutális iszapos volt, úgyhogy megküzdöttünk nagyon az elejével az úszásnak, de aztán sikerült beállni egy egész jó tempót menő csapatba, és ők az első körön végig is húztak. Ott csak arra figyeltem, hogy ne maradjak le a kiszemelt jó tempót úszó embertől, és ez sikerült is. Végül összesen 43 percet úsztam, utána irány a depó, öltözés és biciklire fel!

Őszintén szólva harmadszorra mentem ezen a pályán, és valahogy mindeddig nem tűnt fel, hogy mennyi alattomos emelkedő van benne. Ezzel együtt nem ment rosszul a dolog, mert igyekeztem egyenletes fordulaton tekerni, és nem erőből tolni a felfele vezető szakaszokat. A bicikli most is tette a dolgát hiba nélkül, amiért megint nem tudok eléggé hálás lenni. A második kör végefelé volt egy pici megingásom, merthogy bár éhes nem voltam, megpróbáltam egy energiaszeletet leerőltetni a torkomon. Vizem már nem volt, így kb. két falatot tudtam érdemben elfogyasztani, a maradékot meg hagytam a francba, annyit nem ért. Gondoltam majd inkább egy zselé később. A depóba vezető résznél természetesen elcsíptem a vonatot, de már nem változtatott semmin, begurultam a helyemre, bringa le, cipő-baseballsapka fel, és közepes lendülettel nekivágtam a futópályának.

Szintén a tavalyi pálya volt itt is; 5,25 közel sík km (egy kisebb emelkedő csak), zömében szerencsére már árnyékban. Az első 10-11 km az lement 5:00 körüli ezrekkel, és utóbb azért elgondolkodtató hogy vagy a tempó volt erős, vagy a fejben felsávozott tervhez való ragaszkodás volt-e a gond, merthogy 11 km körül belesétáltam, és ez ismét a halála lett a dolognak. Talán kihúzhattam volna úgy tovább, hogy csak a frissítésnél sétálok, de picit fájt már a gyomrom, és bátortalanná váltam kicsit. Evés-ivást már erőltettem, úgyhogy végül a két zselével a zsebemben futottam le a maradékot. Nem bántam a dolgot, egyszerűen így alakult :). Úgyhogy egy picit elrohant első 11 km után egy lassabb 10 jött, de végül lendületesen értem célba 5:44:05-ös idővel.

Véget ért hát az erősre tervezett, de meglepően rövid triatlon szezon erre az évre, és tartogatott néhány tanulságot. Az egyik az, hogy ha nincs annyi verseny mint amit tervezünk, akkor azokra kell ráfókuszálni amit megtartanak - ez gyakorlatilag ahhoz vezetett, hogy a két féltáv amin indultam, mindkettő PB lett. A másik, hogy edző nélkül, önerőből is megy a felkészülés, ha az ember elég elhivatott/lelkes/őrült (vagy a három kombinációja). A fejlődés üteme valószínűleg lassabb, de látható jelei vannak. A harmadik, hogy még mindig van min dolgozni, mindhárom versenyszámban (főleg az úszáson). 

Ami a kevésbé vidám dolgokat illeti: ahogy ballagtunk vissza a verseny után a hotelbe, azt éreztem, hogy borzasztóan fáradt vagyok. Nem a versenyen megtett kb. 110 km miatt, hanem úgy globálisan, és nem is fizikálisan, hanem fejben.

Sokszor írtam erről idén, hogy mentálisan nem vagyok abban az állapotban, amiben lenni szeretnék, és érdekes módon egy jól sikerült verseny után éreztem ezt legjobban. Nem azért mert hiányérzetem lenne az eredmény tekintetében, hanem mert hiányérzetem van a flow élmény hiánya miatt. Egyszerűen már csak azt vártam, hogy legyek túl rajta, és a célban azon agyaltam hogy nincsen kedvem a 20-i Panorámafutáshoz (időközben le is mondták), de leginkább se az edzéshez, se a versenyzéshez. 

Rohadt szomorú eljutni ebbe a stádiumba, és nem tudom azt eldönteni hogy ez az elmúlt három év feszített tempója miatt van-e, vagy amiatt hogy az egész 2020-as év tele van folyamatos magánéleti kihívásokkal és konstans újra és újratervezéssel, de frusztrált és elkeseredett vagyok, hogy itt tartok ahol.

Nem akartam ennyire vacaknak kihozni a végkicsengést, mert tényleg egy eredményes szezonon vagyok túl triatlonban és futásban is, de most itt tartok éppen. Elvileg van még idén három fix verseny (Kishegy Trail, SPAR maraton és K&H Siófok) amiből a fene tudja mennyi lesz meg, aztán tényleg tartok pár hét pihenőt és átgondolom, hogy a 2021-es évben mit is szeretnék.

Amikor az első országútimat vettem három éve, akkor a boltban az eladó arra a kérdésemre hogy mi kerül egy szett keréken 300 000 forintba, csak nevetett és azt mondta, hogy higgyem el hogy ha megvan a jó kerék akkor előbb cserélem a biciklit mint azt. A fejemet csóválva toltam ki a biciklit az ajtón, aztán két évvel később mindent megértettem.

Sokáig nem értettem ezt a mizériát; úgy voltam vele hogy csak két kerék, és a lényeg hogy bírja a magyar utakat meg ne kapjak vele defektet. Aztán valahogy az élet úgy hozta, hogy egy fél évvel később cseréltem bringát, és mivel elég viseltes kerekek voltak rajta, elkezdtem utánajárni, hogy mi lehet jó bele, mi az aminek jó az ár-érték aránya, mi az ami az igényeimnek a legjobban megfelelhet. Amikor aztán már komolyabban gondolkodtam abban hogy a sima országúti mellé legyen egy időfutam biciklim akkor még jobban beleástam magam a témába, és kiderült hogy magyar nyelven sok infó nincsen arról, hogy mit és hogyan érdemes kiválasztani.

Kis kereséssel a Bikemag online-on lehet találni egy cikksorozatot ami a technológiákkal foglalkozik (küllőszám, agyak típusa, stb.), így ebbe én most semmiképpen nem mennék bele. Ami nálam dominált a választáskor az nem is annyira ez volt, mint inkább a felni anyaga és a perem magassága.  EZ a cikk talán a legjobb a témában, mert nagyon strukturáltan foglalja össze mindazt amit tudni érdemes magáról a triatlonos bringáról, és persze a hozzá tartozó kerékszettről is, illetve ajánlott a témában még EZ a blogbejegyzés is, ami pedig az aero kerekekkel foglalkozik mélyebben.

Ahogy a futócipőnél is, úgy itt is érdemes a választásnál szerintem azt végiggondolni, hogy mire és mennyit fogjuk használni a kereket, azaz mennyit megyünk lezárt úton versenyen, mennyit kell majd gyötörni a hazai utakon, mennyit lesz majd görgőn, stb-stb. Azzal tisztában vagyok, hogy nagy luxus több szettet tartani otthon, így a választást a fentiek tükrében úgy kell meghozni, hogy a pénztárcát se terheljük agyon, és ha úgy alakul akkor a javítás-karbantartás párosára is legyen elégséges forrásunk (csapágy csere vagy centirozás bármikor kellhet sajnos).

Node ennyi bevezető után nézzük, hogy mi az ami megfordult nálam!

Alap alu kerekek - Fulcrum racing 7, Vision Team 35

Két klasszikus belépőszintű aluminium kerék, relatíve alacsony peremmel. Mindkettő vitathatatlan előnye az ára mellett az, hogy a magyar utakra kellően stabilak, merevek és erősek. A nagy kátyú és a többi persze ugyanúgy árt neki mint a többinek, de az nagyon nem mindegy, hogy egy 50-70e értékű kerékbe tesz az ember egy nagy nyolcast valahol Páty határában, vagy egy 200e-s karbonba.

Az első országútimban Fulcrum volt és szerettem annak ellenére is hogy a rotor nekem értelmezhetetlenül hangos volt. Mindenféle szar úton elment, jól bírta a strapát és a fékezés is elég sima volt vele. Az továbbra is meglep amúgy, hogy meglepően magas kategóriájú új biciklikben is ez a kerék található.

Amikor a Bianchi-t eladtam és az Orbea-t vettem akkor került hozzám az első szett Vision Team35. Kicsit viseltes volt úgyhogy fél év használat után vettem egy szett újat belőle, és sok-sok km-t mentem vele. Az előnyei hasonlóak a Fulcrum-hoz, viszont nagyobb a perem magassága, és emiatt nagy szélben a hozzám hasonló pehelysúlyú versenyzőket meg tudja egyszer egyszer viccelni. A hangja jóval fülbarátabb mint a Fulcrum-nak, és görgőzni is kiváló. Esőben stabil, jól tart, a fékhatása is rendben, szóval szerintem klassz kis szett a Vision-től. Én ilyen 70e környékén vettem újonnan, és ami érdekes hogy bár rengeteg biciklibe szerelik, a használt fórumokon alig bukkan fel egy-egy darab... vajon miért? :)

Nagy(obb) peremes, karbon kerekek - HED Stinger 60, Xentis Squad 4.2, Zipp 808

Nagyjából egy éve vettem meg életem első (és feleségem szerint remélhetőleg egyetlen) időfutam biciklijét egy Cervelo P2 képében. A biciklin akkor egy szett Shimano RS100-as kerék volt, amiről csak azért nem írtam a belépő kerekeknél egyetlen sort sem, mert mindössze kb. 200 km-t mentem vele, mielőtt egy defekt miatt kiszedtem a bicikliből. Nem is nagyon gondolkodtam abban hogy hosszan használjam a Shimano-t, hanem elkezdtem nézni egy "menő" nagyperemes kereket. Sanszos hogy előbb el kellett volna hinnem a fent linkelt cikkekben írtakat, és akkor kikerülök néhányszázezer forint kiadást, de a hülye ember a saját kárán tanul, és így tettem én is.

Elkezdtem keresgélni itthon új aztán használt kerekek között, és rájöttem hogy vagy rászánok 300e-t egy Campagnolo Bora-ra, vagy nézek valamilyen low budget jellegű megoldást arra, hogy kiteszteljem a karbon-aero csodák valós hatását. Hosszas túrás után végül az angol ebay-ről sikerült fakasztani az első szett ilyen kereket; egy szett HED Stingert.

Klasszul néz ki mi? Nekem is ez járt a fejemben mikor megérkezett. Pillekönnyű, dizájnos, csodálatos darab, be is applikáltam a bicajba és kimentem vele az útra. Aki ezen a ponton már az ebay-t billentyűzné az olvassa el újra a Halálos iramban című cikket és nézzen magába és magára :). Szélcsendben perfekt volt a cucc, viszont ahogy elkezdett fújni (ami Óbudán elég gyakori), vért izzadtam hogy az úton tartsam a biciklit. Halmazati cselekményként egyszer kimentem vele a szerb pusztába is tekerni, és három km után rájöttem hogy jobb hazamenni, mint küzdeni az úton maradással.

Egyébként amikor éppen nem fúj veszettül a szél (vagy valaki nem olyan pillesúlyú mint én) akkor ez a kerékszett zseniális! A hangja csodálatos, és úgy hasítja a levegőt mint Hattori Hanzo csodás kardja a rosszarcokat a filmben :).

A következő mérhető parám ezzel a kerékkel amúgy az volt, hogy szingós kerékkel ha defektet kapok mégis mihez kezdek? Versenyt fel kell adni, ha meg lerohadok valahol a világ végén edzés közben akkor hogy megyek haza; szóval bármelyik opció is történik az kellemetlen. Tudom-tudom, van erre több megoldási módszer is (szingótöltő folyadék, stb.), de az ideg azért csak bennem volt.

Így aztán némi hezitálás után váltottam egy Xentis Squad 4.2-es szettre.

Ennek a keréknek két előnyös tulajdonsága van; peremes karbon felni és csak 42 mm magas. Eredetileg a TT biciklibe szántam, de végül a simába került, és mentem is vele egészen sokat és hosszúkat. A biztonságérzet mellett a nagy előnye az volt (és mindjárt kiderül miért múltidőben), hogy a szél nem fújta ki alólam. A súlya az botrány volt, a hangja közepes rettenetes, de az igazi gond az volt vele, hogy még alattam is eltört. Nem tudom, hogy ez anyaghiba, fáradás, túlméretes kátyú vagy mi miatt történt, de egy kisebb gödrön való áthaladás után lett benne egy nyolcas, amiről kiderült hogy együtt járt a felni repedésével. Javítani nyilván lehetne, de végül megváltam tőle (az első kerék rendben volt)... és újra ott tartottam, hogy mehet a keresgélés, hogy mivel menjek tovább.

Mindenki mondja hogy ha karbon kerék és nagy perem akkor a Zipp az egyik legjobb választás, és akaratomon némileg kívül én is Zipp tulaj lettem, mikor lecseréltem a biciklimet. Amit vettem az ugyanis egy 808 firecrest peremes kerékkel van szerelve... igen-igen tudom, fentebb írtam hogy a 60-ast is kifújja alólam a szél, úgyhogy sanszos hogy ez a kerék hamarosan zsákba kerül (vagy távozik), mert nem fogom tudni kihasználni. Bitang drága egyébként; magamtól tuti nem venném meg, de így a biciklivel együtt egész vállalható volt.

Sokat egyelőre nem tudok róla írni azon túl hogy nagyon vagányul néz ki, mert eddig teljes 61 km-t mentem vele :). De tényleg szép, ilyen:

High-end alu kerék (Fulcrum Racing Zero Nite):

Oké-oké, mindenféle kerekem volt, de mivel megyek tulajdonképpen? Hát erre a válaszom az, hogy talán a valaha volt legjobb alumínium kerékszettet használom legtöbbször, a Fulcrum Racing Zero Nite-ot. Áll-leejtős az új ára; szerintem a legtöbben mikor meglátják arra gondolnak hogy kis túlzással egy Campagnolo Bora is kijön belőle, viszont hogy megéri (nekem legalábbis) az biztos. 

A kissé gebe küllemét ellensúlyozza a brutális masszivitása (és ezzel járó súlya) és kegyetlen külseje. Egy haverom mondta, hogy ebbe a kerékbe kb. lehetetlen nyolcast rakni, olyan drabális cucc. Emellett a kis perem segít abban, hogy ne fújja el a szél a bringát, és a benne levő kerámia csapágy biztosítja hogy a nagy súly ellenére is smooth érzés legyen vele a haladás. Én Pirelli P zero gumikkal használom, 8,5 bar nyomásra fújva elég jó tempóban lehet vele haladni. 

Nyilván nem annyira menő külsőleg mint egy szép nagy peremes valami, de a magyar utakra egy fokkal jobb választásnak érzem mint a fentieket. Egyébként szerintem nem csúnya:

Így a végén szívesen mondanám hogy megvan a győztes szett és nincs értelme tovább variálni, de ismerem magam: előbb-utóbb visszatérek a közepes magas szingós kerékhez, vagy kipróbálok egy magas alut, vagy bármi hasonló :).

A kerék fontos alkatrész, a nyereg és a váz mellett a harmadik olyan, amire nem szabad sajnálni a forrást, mert alapvetően fogja meghatározni a biciklink menettulajdonságait. Hogy kell-e ennyit baszakodni vele mint én tettem? Szerintem nem, és remélem hogy egy picit tudok abban segíteni, hogy ne kelljen ennyi lépésen átmenni :)

Még mindig kuncogok magamban, mikor kiszámolom, hogy három évvel ezelőtt ezzel  a versennyel kezdődött a félmaratonista karrierem... ennek megfelelően mindig kiemelt helyen van a szívemben, és ténylegesen nagyon örülök annak, hogy idén is sikerült eljutni rá.

Eleinte ugye úgy tűnt hogy a Balatonman miatt ebben az évben kimarad a Wizz, aztán a kenesei verseny halasztása miatt végül mégis belefért. A terv pont a közelgő triatlon miatt az volt, hogy nem csapom szét magam egy erőteljes tempóval, hanem 1:35-1:40 közötti, relatíve kényelmes pulzussal (= 160 alatti). Közben Nóra kitalálta hogy fussunk váltót, mert ő meg a 14K-ra készül, és előtte egy 8-9 közötti verseny neki jó lenne. 

Péntek-szombat bringáztunk Évivel és Lippivel (illetve én volt hogy egyedül is), úgyhogy ideálisnak éreztem a terhelést arra, hogy ezt a fentit tartani is tudjam.

Vasárnap 6:10-kor indulás a helyszínre, céges fotózás, és a többi szokásos kör, majd pikk-pakk a rajtzónában találtam magam. Nem vagyok egy covid parás ember, de azért az utólag is érdekel hogy mi a manónak kell a maszk a rajtnál állva, ha aztán a startvonal átlépése után le lehet venni úgy, hogy nagyjából ugyanakkora tömegben és ugyanolyan távolságra futunk egymástól. No mindegy, ezen nem gondolkodtam túl sokat, mert jött a dudaszó és irány a rakpart! :)

Eleinte 4:30 körüli tempóval mentem, és döbbenetes módon nagyjából ezt is tartottam szinte végig, egy-egy 4:40 körüli km-el, ami zömében a frissítésekkel volt összefüggésben. Mindenhol megálltam, ittam, nyugodtan sétáltam pár métert, majd futottam tovább. Végig erőlködés és különösebb krízis nélkül elfutottam a célvonalig, ahol 1:36:10-es időeredményt csippantott az óra. 

Hogy van-e bennem hiányérzet? Nincsen. Sőt, inkább örülök, hogy a tervezett időt meg tudtam futni, még akkor is, ha bőven lehetett volna ennél jobbat menni. Nem volt rá viszont szükség, és örülök, hogy fegyelmezett tudtam maradni. 

Az előző hét történéseihez egyébként még annyi tartozik, hogy fájó szívvel de megváltam az Orbea bringámtól és vettem egy S-works-t, de erről majd lesz egy hosszabb lélegzetvételű értekezésem (hogy miért tettem, milyen az új gép, és mit várok tőle illetve magamtól). 

A mostani héten pedig Balatonman... na az lesz a valami...

Vannak olyan versenyek/versenysorozatok amik ilyen-olyan okok miatt (jellemzően mert rálógnak más versenyekre) mindig kimaradnak nekem, és tavaly ilyen volt a WTF (Way To Forest) sorozat is, ami egyszerre igyekszik mindkét futótábornak (terep és aszfalt) biztosítani az élményt. Gondoltam ebbe idén én is becsatlakozom, ha már sikerült a szentendrei futamot egy olyan vasárnapra tenni, amikor éppen ráértem. Be is neveztem hát szokásomhoz híven a leghosszabb-legnehezebb távra (terep L), mondván ez a felkészülésemet remekül szolgálja majd.

Vasárnap reggel meglehetősen korán értem ki a versenyközpontba (konkrétan még építették a sátrakat), úgyhogy egy kis olvasással csaptam el az időt a 8 órás rajtszámfelvételig. Rajtszám fel, átnéztem újra a felszerelést, meg közben befutottak az ismerősök is igen nagy számban, úgyhogy együtt vártuk a 10 órás rajtot. A Terep L táv indult elsőnek, úgyhogy neki is vágtunk a hegyoldalnak buzgón rohanva.

Valahol 2-2,5 km körül lehettem mikor nagyon éles fájdalmat éreztem a futózsák jobb oldali pántja alatt, és hogy valami mozog a pólóm alatt... igen, megcsípett valami. Akkor még azt gondoltam hogy valami sima kis erdei bogár volt, de néhány km-el később a frissítőponton többen is mondták, hogy lódarazsak vannak az erdőben. A gond amúgy nem is a csípés volt, hanem az hogy a futózsák minden méteren dörzsölte a csípés helyét, és ettől kegyetlen fájdalmaim voltak.

Nagyjából 7-8 km körül már erősen foglalkoztatott a gondolat hogy feladom az egészet, lesétálok a célba és nekem ennyi volt mára, de azt mantráztam, hogy ennél szarabb helyzetekből is kijöttem már versenyen, és menni fog, mert mennie KELL. 12-13 km körül lehettem mikor az utolsó nagyon meredek emelkedőt meg kellett mászni; ott már csak azt mondogattam, hogy mindjárt féltáv, és onnan már csak vissza kell csorogni Szentendre felé.

A 14-es fordítónál ittam, kicsit lemostam magam, és elkezdtem visszafele kutyagolni; szerencsémre sikerült kifogni egy egész jó iramot futó emberkét (értsd: ugyanúgy vergődött mint én), akivel lejutottunk kb. 20-ig, ahol az utolsó frissítő volt. Ott ittam egy kólát, majd folytattam a séta-futás kombót a célvonal felé.

26-nál aztán belebotlottam két M távos emberkében akik az ösvény teljes szélességét elállták. Mondtam nekik hogy haladnék, mire közölték hogy vigyázzak mert darazsak vannak előttünk... ne vicceljetek baszki, egyel már találkoztam! Sajnos mire átfutottam közöttük, addigra már kettővel találkoztam, megint megcsípett egy.

Az utolsó 2,5 km-en már csak szitkozódtam, aztán a célba beérve éreztem hogy a csípések és a hőség megtették a hatásukat... ittam kettő redbullt hogy annyira magamhoz térjek egyáltalán hogy értelmesen tudjak beszélni. A többiek hasonlóan szar állapotban voltak; gyakorlatilag ültünk a fűben hullafehér arccal és próbáltunk kicsit "jobban lenni".

Vannak azok a versenyek amik után azt szoktam mondani, hogy itt soha többet nem indulok el. Tegnap azon gondolkodtam, hogy ez is feliratkozott a listára, de igazság szerint csak a terep L táv az, amin nem tervezek többször részt venni. Reálisan nézve a körülmények nyírtak ki nagyrészt, plusz nagy terepfutó sem vagyok, de ritkán jövök el valahonnan ennyire rossz élményekkel. Mielőtt még felmerülne: nem, a szervezők erről nem tehetnek, ők nagyon jó szervezéssel hoztak össze egy kiváló rendezvényt! Egyszerűen én fogtam ki rossz napot, vagy vagyok szar formában, vagy a fene tudja... a lényeg hogy ez most nem úgy ment, ahogy.

Ami különösen aggasztó, hogy megint fejben estem össze, és nem kezeltem jól a körülményeket. Bármikor jöhet egy szitu mint ez a csípés, bármikor  lehet ilyen hőség, és valahogy idén sem ezeket, sem mást nem kezelek jól. Benne van ebben az, hogy három éve gyakorlatilag minimálisat pihentem csak, de az a versenyrutin ami nekem van, az át kellene hogy hidalja az ilyen szitukat.

A célban azon gondolkodtam, hogy lesz verseny amit el kell engedni idén, és nem kizárt az sem, hogy januárban a Zúzmara után (ha lesz...) tartok egy hónap pihenőt, hogy rendezzem a soraimat. Nyilván lehetne előbb is, de még a törlések után is van egy kis feszítettsége a versenynaptárnak.

Mit is mondhatnék a végére? Nehéz verseny volt, sok nehézséggel, és igyekszem azzal nyugtatgatni magam utólag, hogy ha ez ment akkor a maraton is menni fog októberben. A célba végül 23-ik helyen futottam be a 155-ből, 3:10:16-os idővel, ami elég gyatra, de ilyen körülmények között ennyi sikerült. 

Szóval vannak olyan versenyek... így jövőre max az aszfalt távok közül választok és viszek rovarriasztót :).

Ahogy nézem érdemben utoljára a Nightrun után jelentkeztem, ami egy jól sikerült verseny volt, fel is dobott egy picit, kedvem is volt edzeni és versenyezni is, tehát minden frankó volt. 

Innen mentünk tovább arra, hogy akkor nevezzünk a Moonlight run-ra, mert tök jó buli lesz éjjel futni a Duna partján fent Zebegénynél. Tényleg az volt, főleg hogy elég sok ismerőssel sikerült találkozni végre. Azon röhögtünk a rajt előtt hogy Évinek futok iramot és behozom a női dobogóra.

A nevetés vége az lett hogy tényleg futottam neki iramot egy darabig (saját bevallása szerint kb. a negyedik km-ig látott), és be is jött így harmadiknak, én meg futottam egy egészen szuper 8,3 km-t 4:11-es átlag pace-el. Nem mondom, hogy nem fáradtam el a végére, de tök jó kis verseny volt (egyébként férfi 8-ik helyre volt elég a dolog). Végig azt hittem hogy a női második helyezettet üldözöm, aztán kiderült a célban hogy az elsőt, de Évit még lehagyta valaki az utolsó párszáz méteren.

A gondok az augusztus 10-i héten kezdődtek viszont. A keddi úszás után elég durván megáztam hazafele az esőben, és ez percek alatt ráment a fülemre és az arcomra, aminek köszönhetően előbb köhögni kezdtem majd durván be is lázasodtam. Volt már ilyen persze máskor is, de a Balatonman-hez közelítve 5 teljes edzésnap kiesésével azért nem kalkuláltam. A lényeg, hogy aug 18-ra már jobban voltam, és sikerült egy egész vállalható edzéshetet produkálni, sok úszással és hosszú biciklis edzéssel megtöltve, illetve lefutottam a Ring Run-on a 12 km-es (ami a valóságban 13...) távot is.

Ami pedig a folytatást illeti: jön az ősz, és ha a COVID helyzet is úgy akarja akkor elég komoly mennyiségű versenyen fogunk részt venni. Kezdésnek a hétvégén a WTF Szentendre terepfutás, majd jön sorban a Wizzair félmaraton, majd a Balatonman középtáv. Elvileg azzal zárom is az idei triatlon szezont, viszont a szeptembert nem, hiszen 20-án a Panorámafutás nagymarosi félmaratonja következik, majd 27-én a Kishegy Trail-en folytatódik a sorozat. 

Van tehát mire készülni :), a beszámolókkal pedig jelentkezem természetesen!

Tavaly a Nightrun után ültem le elég durván fejben, úgyhogy kicsit félve neveztem be az idei félmaratonra, mondván hogy a legrosszabb ami történhet hogy anyázva futok egyet és másnap morgok hogy a faszért dőltem már be megint a reklámszövegnek. Végül majdnem így lett, de ne rohanjunk annyira előre!

Nóra a 9 km-t választotta távnak én meg a szokásos "annyiért át sem öltözöm" mondattal váltottam meg a jegyem a 21 km-es klasszikusra, és fél szemmel nézve a térképet konstatáltam hogy idén is lesz a Várba felmászás, ami szuper, mert azt az emelkedőt amúgy kifejezetten szeretem megfutni.

Évivel kiegészülve érkeztünk meg jó korán a Várkert bazárba, mert akartunk átvenni olimpiai ötpróba cuccokat (ez sikerült is :)), meg fel akartam próbálni pár kiállított cipőt, többek közt az Endorphin pro-t, meg a Salomon-nak pár új lábbelijét. Ez utóbbiak végül a giga sor miatt elmaradtak, de a rajtig hátralevő közel két óra hamar elment azzal hogy örültünk a sok ismerősnek meg végignéztük a kiállítói standokat.

A 6 km rajtot még megnéztük együtt, aztán Nórával szétváltunk mert ő ment a 9 km rajtzónába, én meg a sajátomba. Mivel nem volt 4:30-5:00 rajtsáv így beálltam a 4:00-ás negyedik sorába, hogy az majd nekem jó lesz. Laza 7-8 perc csúszással megtörtént a rajt, és a mezőny valami brutális tempóban lőtt ki a dudaszó után. A terv az volt, hogy 1:40-en belüli félmaratont kellene futni, amihez 4:45-ön belüli ezrek kellenek. Hétközben próbálgattam a 4:35-4:38 közötti tempót, és ebben is gondolkodtam. Annyi volt a fejemben, hogy a síkon a 4:45-höz képest megnyert minden másodperc ad egy kis tartalékot az emelkedőre, így az első síkabb szakaszon kell kihajtani a rendszerből amit lehet.

Az első 8 km ennek megfelelően bőven 4:45-ön belül volt, olyannyira bőven, hogy tulajdonképpen a 4:31 volt a leglassabb ezer méter belőle. Valahol a fejemben csilingelt a vészcsengő hogy ez a tempó sokkal beljebb van a tervezettnél, de élveztem hogy visznek a lábaim, és csak azon gondolkodtam, hogy addig kell minden másodpercet megszerezni ameddig bírom.

8 km-nél az első Várba futásnál 4:56-os km sikerült, de nem aggódtam, mert tudtam hogy a lejtőn a nagyját vissza tudom szedni. Így is lett; 4:18-as km ment lefele, ahol beértem Dorinát is. Az első kör végén 12,5 km-nél jártam és őszintén elkezdtem aggódni hogy ebből van mégegy; az 25 lesz a végére.

Második kör picit megvágott verziója volt az elsőnek, viszont csak nem akartam fáradni valamiért. Ahogy a Margit híd alatti fordítónál megálltam inni azt számoltam hogy akár 1:35 körüli idő is kijöhet ebből. Na akkor hajrá-hajrá, és újra száguldásba kezdtem, hogy továbbra is annyira toljam a síkot amennyire az emelkedőt nem fogom.

A holtpont a második felfutás volt; ott bele kellett sétáljak vagy 10 métert; ittam egyet a nálam levő vízből és vettem egy utolsó lendületet, ami nagyjából az emelkedő tetejéig tartott. Ott éreztem hogy gyengülök, de egy mellettem futó srác rámkiabált hogy kapjam össze magam, és én így is tettem! Olyannyira, hogy a Vár sík részén újra mellékerültem, a lejtőn pedig úgy leléptem ahogy volt.

Az Alagúton átfutva már azt néztem hogy nem nagyon tud ez 21 km lenni, csak picit kevesebb, de kit érdekel, pakoljuk oda neki ami még maradt bennem. A célvonalat nekem végül 20,85 km-re hozta az óra, de érdekes módon mindenki arra panaszkodott, hogy nem mérte az alagútban jól a GPS a jelet, és lespórolt párszáz métert az órája. 

Én mindenesetre 1:33:24-es idővel léptem át a célkaput, ami ha teljes távnak számítjuk az idei Nightrunt akkor életem második legjobb ideje. Ha elhiszem az órámnak a lemért távot akkor 21,1 km-re számolva valahol 1:34:30 körül lenne az idő, ami pedig a 3-ik legjobb lenne amit valaha futottam. Szóval a táv hosszát leszámítva magamhoz képest top időt futottam, és sokkal-sokkal jobbat, mint amit eredetileg vártam magamtól.

Az örömön túl azért eléggé haragszom magamra, merthogy az ilyen versenyek évközi teljesítése csak arra jó, hogy utána napokig mozdulni is alig tudjak, és nagyon minőségen aluli edzésmunka sikerüljön. Így lett ez most is; vasárnap még kierőszakoltam magamból egy órányi bringázást, de hétfőn teljesen készen voltam, és csak a masszőrnek köszönhető, hogy újra tudok menni.

Node ne legyünk szomorúak; a futott idő tényleg nagyon jó, és ami fontos hogy érzésre is szuper volt, nem csak a számokat tekintve. 5-8 fokkal hűvösebb időben és kevesebb emelkedővel ez egy nagyon PB közeli idő lett volna, ami nem rossz visszaigazolása annak, hogy egész jó úton járok idén a felkészülésben.

A héten Moonlight run 8 km-es versenyén indulok csak Nórával; kényelmesen és nyugodtan tervezek futni, aztán meglátjuk mi sikerül :). Egyébként pedig edzés edzés hátán a Balatonmanig; feltett szándékom hogy ott egy kifejezetten jó időt menjek!

Visszanéztem az előző postot, és azt írtam, hogy nem tervezek vadító időt menni... hát hogy mennyire vadító amit mentem azon lehet lamentálni, de tény, hogy jobban sikerült mint a tavalyi, és érzésre még annál is jobb lett, mint amit menni szerettem volna.

Az előjelek közepesen vacakok voltak, merthogy csütörtök este kollegák búcsúbulija volt, amin sikerült a kelleténél picit többet inni. Pénteken így heveny másnapossággal végeztem el az utolsó félórás átmozgató biciklis edzésemet a rettenetes forgalomban (kéne valami lezárt 10 km-es pálya BP-n belül...), és valahogy azt éreztem, hogy bár fáj a fejem, de ott vagyok a toppon mentálisan és fizikálisan is. Kifejezetten jó érzéssel tettem le a bringát, aztán némileg aggódó tekintettel néztem, hogy szakad az eső egész délután. Sebaj, Tata nem az igazi szar időjárás nélkül - nyugtattam magamat ezen a ponton!

Szombat reggel kelés, szokásos teendők, pakolás, miegymás, majd az M1-esen a dugóban állva heveny anyázás, hogy mégis mi a manóért van az, hogy a pálya felújítását és a terelések megszüntetését nyáron (!), szombaton (!!) és leginkább délelőtt (!!!) kell csinálni.

Azért sikerrel leértünk Tatára, ahol előbb lepacsiztam az ismerősökkel (Gyula, Viktor, Szakáll, István), aztán megettem az utolsó adag tésztát, depóztam, és átsétáltam a rajthelyre. A pénteki hurráoptimizmus itt átadta a helyét valami furcsa aggódásnak, hogy nem vagyok jól felkészülve, nem vagyok összerakva, nem fog menni rendesen. Nem tudom, hogy ez a mentális hullámzás miért volt, de tény, hogy kifejezetten aggódva álltam a vízparton a rajt előtti percekben.

Innentől aztán kürtszó, és a szokásos tömegben elindult a pancsolás. Az új pályarajz kifejezetten jó lett, merthogy így elmaradt a fordítónál a bunyó, és relatíve izgalommentes 1500 métert lehetett teljesíteni. Annyi zavaró volt, hogy az elején beszorultam egy kifejezetten lassú bolyba, és mire kiúsztam közülük, legalább fél percet vesztettem. Ezzel együtt 36:30-as úszóidőt sikerült teljesíteni, ami kifejezetten jónak számít nálam; Gyulával együtt másztunk ki a stégre és indultunk neki a depónak.

Magamhoz képest gyors öltözés, majd bringára fel és irány az úttest ahol a szintrajz alapján kifejezetten nehéz pillanatokra számítottam. Emelkedő volt is bőven, de szerencsére nem a súlyos fajtákból; gyakorlatilag a kaposvári pálya tömörített változatát kaptuk, ahol nagyon jó tempót lehetett menni. Amikor a fordítónál láttam hogy 37 percet mutat az óra akkor kalkuláltam, hogy egy jó vissza-szakasszal akár az 1:15-ös határ is meglehet a tervezett 1:20 helyett; na akkor nincsen pihi, nyomás ami belefér! Ennek megfelelően nem is pihentem el a végét és 1:16:04-nél tettem le a biciklit. Az érdekes egyébként (legalábbis nekem :)), hogy a második 20 km-t végül mégis lassabbnak mérte az EvoChip, méghozzá 1 km/h átlagtempóval. Fura.

Az újabb magamhoz képest gyors depózás (egy perccel jobb mint tavaly!!!) után már csak a futás várt rám. Jó lendülettel kezdtem neki, 4:35 körüli km-ek mentek sorban, és ez nagyjából az ötödikig így is ment, ott viszont rondán beszúrt az oldalam... mondom baszki, ebből baj lesz, meg kell állni vagy le kell lassítani, vagy a Jóég tudja. Utálom az ilyen szitukat egyébként, mert ez az ami fejben szét tudja zilálni az egészet, amit addig felépített az ember.

Szerencsére 50 méter séta után jobban lettem és tudtam futni tovább, aztán amikor kiértem újra a tó partjára már éreztem hogy rendben vagyok, és az eredeti tempóval haladtam a cél felé. Végül a tavalyi időmhöz képest 2 perccel jobbat futva 45:50 alatt értem be, ami összidőben 2:44:23-as teljesítést jelentett. Ez 7,5 perccel jobb a tavalyinál, és egész közel van ahhoz amit elképzeltem erre a távra a felkészülésem alapján.

Pár dolog így a végére azért maradt:

Az egyik, hogy szerintem soha ennyire ideális időjárási körülmények között nem versenyeztem és esélyes, hogy nem is fogok. 21 fok, felhős ég, szélcsend és ideális 23,5 fokos víz. Aki ennél jobbat tud mutatni az szerintem csal :). 10 fokkal melegebb időben ez így nem sikerült volna.

A másik a bicikli, meg a bringás készülés. Elég sok meló ment bele abba, hogy idén gyorsabb legyek, és bár elsőre rohadtul bosszantott, hogy összesen 3 perc körül javultam, aztán átszámoltam és ez 4% javulás egy év alatt. Lóri szerint az 5% az a realitás ami sikerülhet maximum, tehát nem annyira rossz eredmény ez, mint aminek elsőre tűnik.

Végül csak a szokásos, hogy elégedett vagyok-e a versenyen nyújtott teljesítményemmel? A válaszom az, hogy érzésre ez jó volt, a szokásos kikészülés elmaradt, és az időm is jobb volt, tehát alapvetően igen, hoztam az elvárt szintet. A futásban szerintem maradt egy pici, és az úszásban való továbbfejlődést mindenképpen meg kell oldani valahogy, mert ez így katasztrófa.

Szóval fel van adva a lecke; egy hét pihenőt a nyaralás miatt tartottam, de most jön egy újabb nagyon aktív 5 hét, hogy a Balatonman-re újra "féltáv-kompatibilis" formába kerüljek :).