Próbálok nem emlékezni arra, hogy azt írtam valamikor év elején, hogy idén kevesebbet fogok versenyezni, de nyilván újra és újra eszembe jut, főleg olyan hétvégék után mint a mostani is volt.

A Kishegy trailre akkor neveztünk be Nórával mikor már látni lehetett, hogy a COVID második hullám miatt a versenytörlés második hullám is következni fog, és azt számolgattuk, hogy talán a kisebbeket megtartják majd. Foglaltunk is szállást Lellére, és kitaláltuk, hogy szokás szerint összekötjük a futást némi gasztro-túrával és borozással, ha már úgyis a Konyári birtok környékén esz minket a fene egész hétvégén.

A szemesi Balatonparti futónap az később jött képbe, mondván ha már úgyis ott vagyunk, akkor egy lazább-rövidebb verseny pont belefér előző nap tapering jelleggel. Pár éve az ilyenekre még kacsintva mondtam volna hogy odabasszuk erőből, ehhez képest vasárnap este azon gondolkodtam, hogy rohadt öreg vagyok én már az ilyenekhez (a témában ajánlott: Murtaugh lista c. rész az Így jártam anyátokkal c. sorozatból). 

Szombat reggel így aztán kocsiba be, és irány a Balaton. Szemesen éreztük, hogy erősen múlóban a nyár, merthogy rettenetes hideg szél fújt, és elég fázósan csatoltuk fel a rajtszámokat, hogy nekivágjunk az előttünk álló 5 km-nek. A terv az volt, hogy nem rohanok nagyon, csak ami jól esik, hogy annyi erőt tartalékoljak a vasárnapi trail-re amennyit csak tudok. Ez nagyjából sikerült is, érzésre nem rohantam el, mégis 4:25-ös pace sikerült 5,5 km-en. Apropó: mi lenne ha végre egy verseny annyi km-re lenne hirdetve mint amennyi tényleg??? 

Nóra szegény elesett a verseny közben, de szerencsére komoly baj nem történt :).

Utána ebédeltünk, majd irány Lelle, ahol a szőlőhegyen volt a szállásunk. Pazar a környezet, mindig rájövök, hogy ilyen helyen kellene lakni, nem pedig a büdös belvárosban. No mindegy. Este még elmentünk a közeli Késa borbirtokra vacsorázni és megkóstolni pár jó bort, aztán nyugovóra tértünk hogy a vasárnapi megmérettetésre kipihenjük magunkat.

A Kishegy trail egy relatíve friss verseny, most másodszorra került megrendezésre, és egy kis létszámú, nagyon barátságos kis eseményt hoztak össze a szervezők. Mindezt úgy, hogy belekötni semmibe nem lehetett; a szervezés is remek volt, a frissítés is, és a célban a zsíroskenyér kifejezetten kedvemre való volt a ropogós kenyérrel és a friss hagymával :).

No ne rohanjunk előre, a befutó előtt volt még 21,3 borzasztó kemény km. Nem vagyok egy különösebben nagy terepfutó, de a tavalyi eredményeket böngészve úgy kalkuláltam, hogy nagyon jó csillagállás mellett akár a top3 is meglehet. Ehhez az kellett volna, hogy a második kör első emelkedőjén ne ragadjak be annyira mint amennyire megtettem, de őszintén szólva nem voltam túl jó passzban ott és akkor, és éreztem, hogy ezt a dobogót el kell engednem. Nem is biztos hogy az erő hiányzott hozzá amúgy (az is részben), mint inkább a technika, és erre minden trail versenyen rá kell döbbennem, hogy hiába vagyok relatíve jó erőben, ha a lejtőzésem katasztrófa, és emelkedőn sem edzek eleget.

Túl azon hogy az első másfél kör kegyetlenül megviselt, sikerült a verseny második felére mind fejben mind lábon összekapni magam, és végül egy 6-ik helyet összehozni. Ennél viszont fontosabb, hogy életemben először futottam trail versenyen 2 órán belüli félmaratont, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egyik titkos idei célomat sikerült megvalósítani.

Utána némileg fáradtan még tettünk egy kitérőt anyukámhoz, és vasárnap este hulladék állapotban értünk vissza Óbudára. 

Bár azzal kezdtem, hogy öreg vagyok én már ehhez, de most így felidézve a hétvégi eseményeket, örülök hogy ott voltunk :). A héten pedig egy főleg futással teli közepes hetet tartok, felkészülendő a jövő heti utolsó nagy futamra, a SPAR maratonra.