Az elmúlt pár hónapban sokszor és sokat panaszkodtam azon, hogy ez a szezon miért nehéz, hogy mennyire nem vagyok fejben ott és mennyire rosszul kezeltem a kihívásokat. Volt és van ennek végtelenül sok oka, amikről itt és most nem (sem) szeretnék megemlékezni (leginkább mert nem szeretném kiteregetni az életemet :)), de tény, hogy ez a 2020-as év nem azt hozza sok szempontból, mint amire vártam vagy számítottam.
Van ezen kívül egy olyan magyarázat is erre a fentire, hogy a 2020-as évben durván rápörögtem az időeredményekre, és szinte minden távon azt számoltam, hogy hol mennyit kell finomhangolni hogy még perceket és másodperceket faragjak le az eddigi eredményekből. Nagyon nagy nyomást helyeztem ezzel saját magamra, ami felöntve a relatíve kevés bizonyítási lehetőséggel eléggé túlfeszített idegileg.
A maraton volt egyébként ennek az egyik legnagyobb "elszenvedője", mert a két évvel ezelőtti 4 órás teljesítés után csak az járt a fejemben, hogy tudnom kell 3:30 körül futni, hiszen az "csak" 5 perces pace-t jelent, és ezt tudom kb. bármikor, bárhol. Vagy nem...
Idén márciusban a COVID előtti utolsó nagyobb BSI versenyen a BSZM-en lefutottam a 42 km-es távot 3:36:30 alatt, egy borzasztóan szeles és szintes pályán, és a végén azt éreztem hogy megint nem készültem fel jól, megint nem teljesítettem jól, és megint legyőzött a maraton. Már akkor azt mondtam, hogy oké, kivagyok mint a liba, de szeptemberben nekivágok újra a 3:30-nak mert mennie KELL. Akkor is mennie kell, ha most 34-nél teljesen megbaszódtam, és akkor is mennie kell ha most 36-tól már sétáltam elég sokat.
Az év aztán haladt, ment az edzés meg több kisebb-nagyobb verseny, és irgalmatlan mennyiségű km került a lábaimba, és mikor már láttam a naptárban hogy hamarosan itt a Budapest maraton akkor rájöttem hogy megint sikerült elbaltázni mind a felkészülést, mind pedig a formaidőzítést. Összetorlódtak a versenyek, nem futottam 30 fölötti távot egyszer sem, nem gyakoroltam össze a frissítést rendesen, ráadásul az utolsó edzéshetet sikerült úgy megnyomni, hogy a maraton hetének hétfőjén jártányi erőm sem volt. Klassz előjelek, mindehhez COVID, balhék a melóban, nehézségek otthon... szóval mondhatni tökéletes volt a csillagállás egy igazán szar maratonhoz.
Vasárnap reggel ültem a kanapén borzasztó hányingerrel, és nem tudtam eldönteni hogy a rosszullétem oka az előző este megivott rozé, a súlyos időjárásváltozás, vagy az a stressz amivel nyomasztottam magam folyamatosan. Gondolkodtam hogy visszafekszem, aztán végül úgy döntöttem hogy ha már beneveztem megpróbálom, aztán maximum nem sikerül. Bevettem egy algoflexet fejfájás ellen, lementem az akkor már csöpörgő esőben a kocsihoz és elindultam a verseny helyszínére.
Valami aztán elkezdett alakulni a versenyközpontban; egyrészt összefutottam állandó harcostársammal Arankával, másrészt meg kicsit javult a fejfájásom, és felcsillant a remény, hogy talán sikerülhet. Egy háromlépcsős tervet állítottam fel magamban: egyes cél hogy érjek célba, kettes cél hogy sikerüljön 4 órán belül teljesíteni, hármas cél a 3:30. A mesterterv az volt, hogy 30 km-ig megpróbálok 4:45 körüli pace-t futni, hogy az utolsó 12 km-re maradjon több mint egy óra, és elég legyen 5:05-5:10 körül haladni. A frissítést rendszeresen elszúrtam eddig, így a terv másik része az volt hogy nagyon szigorúan frissíteni fogok 12-22-32 km-nél, zselével és sótablettával, plusz persze annyi víz amit elbírok és nem leszek tőle rosszul de nem is száradok ki. Az fontos, hogy a 13 fokos időjárás azért mellettem szólt; legalább hőségre nem kellett számítani.
A kettes rajtzónába álltam be, lepacsiztam Izsó Lacival és Verával (nekik innen is gratula a teljesítéshez!), majd vártam a rajtot jelző dudaszót. A fülemben már ott zörgött az egyik kedvenc mixem és éreztem hogy lekerült rólam minden teher, és fejben teljesen komfortos vagyok azzal, hogy akár az is benne van a kalapban, hogy nem fogok beérni, meg az is benne van, hogy a 3:30-tól borzasztóan messze leszek. Ettől egyből jobban lettem, és ha nem is mosolyogva, de egy picit megnyugodva startoltam el a 3:30-as iramfutó csapatot követve.
Az első pár km-en elhagytam az iramfutókat, és a 4:45-ös tervezett pace-t próbáltam tartani, ahogy eredetileg is terveztem. 14 km volt az első kör, ezt elég stabil 4:40 körüli átlaggal teljesítettem, és az első nagyobb frissítést is sikerrel vettem. Vicces módon amikor ott jártam mondta a kommentátor, hogy ha még két ugyanilyen szakaszt futunk akkor összejön a 3:15. Aha, persze.
Innen vágtam bele a verseny második harmadába, ami nagyjából egyetlen hosszú egyenes volt a Kopaszi gát végétől a Hajógyári szigetig. Ez egyrészt egy nagyon demoralizáló szakasz tud lenni a hossza és monotonsága miatt, másrészt viszont ad egy nagyon jó viszonyítási alapot az embernek mert hídtól hídig fut. Féltávnál már volt az eredeti tervhez képest is jó két perc előnyöm, frissítettem terv szerint (zselé és sótabletták), és haladtam az időnként eleredő esőben azzal a gondolattal a fejemben, hogy nagyjából 8-9 km-t kell kibírni ezzel a tempóval, és utána lehet lassítani picit. Az egy picit aggasztott, hogy két nagyobb emelkedő is volt ebben a szakaszban (Szentendrei úti felüljáró, Árpád híd felhajtó), de végül mindkettőt meglepően simán vettem. Nórával találkoztam a 29-es táblánál, mondta hogy húzzam ki magam, de hogy okénak nézek ki. Egyébként annak is éreztem magam.
A Margitsziget közepén volt a 32-es km pont, itt betoltam az utolsó zselét meg két sótabit, és azon gondolkodtam, hogy akár 36 km-ig ki fogom bírni ezzel a tempóval. Ja igen a tempó! Az valahogy 21 km után már erősen inkább a 4:30-4:35 között mozgott, és nem lassult hanem gyorsult! A szigetről kikanyarodva az útvonal visszavitt a Pesti alsó rakpartra, ahol egyre jobb tempóban sikerült haladnom. A 36-os táblát elhagyva már azt számoltam hogy elég 5:30 körüli tempót menni onnantól hogy a 3:30 meglegyen, a 38-as km-nél meg már a 7 perces tempó is elég lett volna. Felsejlett, hogy ez akár 3:20 körüli idő is lehet HA ki tudok tartani a végéig megrogyás nélkül. Mindehhez váratlanul és érthetetlenül erősnek éreztem magam, és már azon gondolkodtam, hogy ez a verseny végigmehet belesétálás nélkül!
Az utolsó 4,5 km már csak azzal telt hogy nyomtam neki amit még lábon bírtam. 40-nél még megálltam inni egy pohár vizet (bár szomjas nem voltam), és ráfordultam a Szabadság hídra. Tudtam hogy ha nem kapok bokaficamot, vagy ér valami váratlan baleset akkor 3:20-on belül is leszek, úgyhogy egészen felszabadultam kanyarodtam rá a másfél km hosszú célegyenesre. Elszaladtam Dj Dominique mellett, ahol valami Queen szám ment éppen, de az sem zavart már meg (igazság szerint már a mixet se hallottam különösebben ami a fülemben szólt), csak raktam a lábaim egymás elé. Nem éreztem már hogy fáj a bokám vagy a térdem, hogy mennyire fáradtak a lábaim, és nem paráztam egyáltalán azon, hogy milyen időt fogok futni... csak azon drukkoltam hogy érjek végig és lépjem át a célvonalat.
A kordonokhoz érve Judit kollegám kiabált hogy hajrá, én meg visszakiabáltam neki, hogy "Judit, ez 3:15-ös idő lesz!!!", merthogy akkor már láttam, hogy ez nem 3:30, nem is 3:20, ez bizony 3:15-ös befutó lesz. A lábam meg csak vitt és vitt, és ahogy átfutottam az utolsó chipszőnyegen és leállítottam az órámat az 3:15:20-at mutatott, és tudtam hogy ez 4-5 mp-vel rosszabb, mint a hivatalos. A vége így tényleg 3:15:16 lett, ami hihetetlen még most is.
Az érmet átvéve megálltam a korlátnál és ahogy támaszkodtam azt éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Az egész év minden frusztráltsága, nehézsége, fejben összeesése egyben jött ki rajtam; azt éreztem, hogy talán nem volt hiába az a befektetett idő és energiamennyiség ami 2020-ban belement a futásba és a többi sportágba. Nem tudtam ott sem, és nem tudom most sem, hogy ez hogyan sikerült, mi fordult át, mi változott meg, vagy úgy egyáltalán mi történt.
A célban aztán befutó csomag átvétel, Nórával találkozás és mikor kérdezte hogy hogy vagyok meg milyen volt akkor csak annyit tudtam neki mondani hogy örülök annak ami sikerült, és nem azért mert jó időt futottam, hanem mert jól esett, fejben összeszedett maradtam és a célban sem érzem, hogy meg akarok halni. Mondanám hogy giccsesen a naplementébe elsétáltunk, de mivel esett az eső, így egyszerűen csak elmentünk a ruhatárba a cuccokért, aztán hazaindultunk.
Végszónak még pár gondolat azért maradt. Az egyik, hogy bár marhaság hogy minden fejben dől el, de látszik a fentiekből, hogy baromi komoly szerepe van a mentális készülésnek, és állapotnak a teljesítésben. Ezt nem lehet szerintem kikerülni. A másik egy azóta végtelenszer nekem szegezett kérdés: merre tovább? Erre jelenleg nem tudok, és nem is szeretnék válaszolni, mert nem tudom. Sem távban sem időben nem gondolkodom most a jövőre nézve, és szerintem januárig nem is nagyon fogok. Lippivel beszéltünk erről, hogy nem hagyunk időt magunknak hogy megünnepeljük a sikereinket mert egyik versenyről esünk a másikra, és nem szeretnék ebbe a hibába most megint belecsúszni, és azon agyalni hogy hú, ha a 34-ik km-nél nem veszel fel vizet, és más íven futom a bármit... szóval nem akarok most ezen gondolkodni.
A vége pedig szokás szerint nem más, mint a köszönet rovat, mert ez most kiemelten ide kívánkozik. Nem ment volna sem a verseny sem a felkészülés Nóra nélkül, mert ő a legnagyobb támaszom/kritizálóm/bíztatóm egyben. A családom többi tagja, Tesóm, anyukám, unokaöcséim mind-mind mellettem állnak és támogatnak, ami baromi sokat jelent. Lippinek szintén komoly szerepe van a teljesítésben, mert vele beszélem át rendszeresen az edzéseket, plusz a megrogyások alatt mindig segít mentálisan talpra állnom. Egész évben így vagy úgy de támogattak az edzésben Csilla és Nóri, akik nélkül az erőnlétem nem lenne olyan amilyen, és persze nem lehet kihagyni Szádvári Jucit sem, aki bár nem edzőm, de időnként egy-egy hasznos tanáccsal el szokott látni, hogy mit hogyan érdemes csinálni.
Szeretném ezen kívül megköszönni a nagy mennyiségű facebookos, instagramos és egyéb socialmedia felületeken küldött üzenetet és bíztató szót mindenkinek, tényleg nagyon hálás vagyok.
Hát ennyi, ez volt a maraton októberben.
