No kezdjük a jobb részével: UB trail!

Ahogy utoljára írtam, tartottam előzetesen ettől a versenytől; hiába vagyok elég rutinos félmaraton futó (ez volt a 25-ik két év alatt...) azért a tereptől tartottam egy picit. Ugyanakkor azt sem szeretném elhallgatni, hogy hosszú idő után éreztem azt újra, hogy igazán várok egy futóversenyt, és ez nagyon jó érzés volt.

Nóra mint jó turnémenedzser már előző estére szerzett nekünk szállást Balatonfüreden, úgyhogy pénteken lementünk, elköltöttünk egy kellemes vacsorát a Neked főztem-ben (zseni a hely, mindenképp próbáljátok ki), aztán egy pohár bor elfogyasztása után nyugovóra tértem, hogy reggelre kipihent legyek valamennyire.

A versenyközpontba érve három dolgot realizáltam: nincs parkolóhely, rettenetes hideg és köd van, mindenki nagyon profinak néz ki. Utóbbi kapcsán el is ment a kedvem az egésztől; megszoktam hogy a mezőny elejében futok, itt meg azt számolgattam hogy az utolsó hely elkerüléséért is vért kell majd pisálni. Rutinom semmi, a környéket nem ismerem, az idő is szar... szóval nem voltam éppen optimista hangulatban a rajt előtt. Mire eljött a 10 óra kicsit javult az időjárás, de még dzsekiben álltam kapu alatt, a dudaszót várva. Nosza elrajtoltunk, kb. 1 km-t mentem mire rájöttem hogy a kabát mehet a zsákba, és futottam tovább pólóban.

Utólag visszatekintve az volt az igazi nagy szerencsém, hogy az első 8-9 km-en méretes emelkedő csak egy volt, síkon meg láthatóan jobb vagyok a keményvonalas terepfutóknál, úgyhogy elég sok embert kikerülve igyekeztem annyi előnyt kifutni magamnak, amennyit csak lehet. Egy egész korrekt tempót diktáló trióhoz csatlakoztam, és egy rövid eltévedés után együtt vágtunk neki az utolsó 9 km-nek, ami a pálya legnehezebb részének ígérkezett. Az első meredek szakasz közepén ácsorgó versenybíró hölgy mondta is, hogy 9-10-ik helyen megyünk Székely Balázzsal, ami őszintén meglepett.

A két utána következő  meredekebb részen felküzdöttem magam a hatodik helyre, mert éltem a gyanúval hogy lefele a lejtőn lesznek gondjaim. Ez sajnos be is igazolódott, gyakorlatilag amit előztem felfele azt elveszítettem egy borzasztó köves és technikás ösvényen a völgybe lefelé menet. Ugye-ugye, a rutin hiánya megbosszulja magát! Az utolsó meredekebb szakaszon ráadásul reccsent egy óvatosat a tavalyi maratonon megsérült bokám, és itt elengedtem a dolgot, úgy voltam vele hogy az utolsó km. már kocogósban is meglehet, mindegy hogy 8-ik vagy 12-ik leszek.

Végül a 10ik helyen léptem át a célvonalat, ami mindenképpen az elvárásaim felett van.

A futás után vágtattunk aztán haza, és másnap megkezdtem idei (remélhetőleg) utolsó céges utamat Minszkbe, ami egyrészt újabb 3 edzés nélküli napot okozott nekem, másrészt végtelen fejfájást munka szempontból, de ez nyilván nem ennek a blognak a témája.

Ami egyébként az edzést illeti: Szlovénia után a betegség illetve egyéb elfoglaltságok miatt elég sok napot kihagytam, és nagyon rendszertelenné vált a készülésem. Sok extra már nem lesz idén szerencsére (Intersport, Siófok, Szentendre 10k és talán a Halloween run), semmi nem múlik azon ha a heti 8 edzésből heti 4-re váltok, de nem szeretnék úgy nekiállni majd januárban az alapozásnak, hogy le vagyok lakva mint egy állami üdülő. Más kérdés hogy szó szerint hullafáradt vagyok az egész éves hajtástól...

Kicsit elmaradoztam az írással, aminek az oka leginkább az volt, hogy leterített a Szlovéniában összeszedett megfázásos fülgyulladásos akármi. Egy hét antibiotikum és meglehetősen kevés edzés után a héten csaptam újra a lovak közé, merthogy bár a triatlon szezon véget ért, a futóversenyek hosszú sorban vannak még előttem.

Kezdésnek az UB trail következik ezen a hétvégén, és ha őszinte akarok lenni, elég komoly aggodalmakkal vágok neki a Balatonfelvidéknek. Az aggodalom elsősorban két dologból táplálkozik:

1. Megint fáj a sarkam, méghozzá nagyon. Remélem hogy az antibiotikum miatti kihagyás segít rajta valamit, és abban a két hétben egész jó is volt, most viszont újra, kb. kétszeres erővel tombol a dolog. Hétfőn futottam 12,5 km-t, és kedd reggel igen komoly fájdalmak árán tudtam kimászni az ágyból. A trail verseny ráadásul nem az mint egy aszfaltos dolog, hogy egyszerűen kiállok és hazabuszozom...

2. Életem első trail versenyére megyek, ami teljesen új lesz nekem. A terepre való cipőmben sosem futottam hosszabban, és úgy nagyjából 17 éves korom óta elég keveset túráztam és futottam terepen (konkrétan kb. semennyit). Abszolút új élmény lesz újra vinni magammal a teljes felszerelést, és fel-le menni hegyen-völgyön keresztül.

Egyébként azért várom a versenyt, főleg mert két héttel utána pedig az Intersport terep félmaratonon folytatom a szezont :).

Tudom, hogy még csak október 1 van, de miután a triatlon szezon nekem már érdemben véget ért, úgy vagyok vele, hogy érdemes egy picit megnézni, hogy mit is terveztem, abból mi (és hogyan) sikerült, illetve mi lehet reális cél majd a következő időszakra. Hosszasan keresgéltem amúgy, hogy hol örökítettem meg az idei célokat, és most meg is találtam, úgyhogy picit annak mentén is megyek majd a kiértékelésben.

A 2019-es évnek alapvetően azzal a szándékkal vágtam neki, hogy a 2018-as rövid távú szárnypróbálgatás után megnézzem, hogy vajon képes vagyok-e a középtáv legyőzésére, vagy hagyjam ezt az egész triatlon dolgot az úri hóbort és költséges szórakozás kategóriában. Ennek szellemében minimum célként azt tűztem ki magam elé, hogy legalább egy középtávot teljesítsek.

Az év elején már egyértelmű volt, hogy egy versenyben nem fog megállni a "szezon", úgyhogy némi hezitálás után abban maradtam magammal, hogy 2-2 olimpiai és középtávot szeretnék teljesíteni. Ebből az egyik a Balatonman-Keszthely páros, a másik pedig a Tatai OB - Koperi IM70.3 lett, be is fizettem iziben amit lehetett, hogy még nagyobb nyomást érezzek saját magamon. A négy verseny mellé ötödiknek április-május körül még a dunaújvárosi középtávot terveztem, aztán mivel az elmaradt, a kaposvári ExtremeMan 113 lett az amolyan késői befutó. Adja magát a kérdés, hogy ha egy középtávot terveztem csak 2019-ben akkor miért neveztem háromra... nos abban az év elején (és a nevezések befizetésekor) még nem voltam biztos, hogy ténylegesen sikerülni fog-e elsőre, vagy akár másodikra a középtáv.

Mivel a fél ironman már nem az olcsó poén kategória, januárban az Ensport (képviseletében Pausz Tamás), majd februártól Lóri kollegám irányítása mellett kezdtem meg a felkészülést. Egy 16 hetes nagyon intenzív alapozást tűztünk ki első célnak azzal a kiegészítéssel, hogy a futóversenyek mehetnek mellette, de csak ésszel. A 2018-as minden versenyen indulást így leváltotta egy sokkal szellősebb versenynaptár, és egy sokkal feszítettebb heti beosztás, amiben legalább 2 bicikli és 2 úszás mindig helyet kapott. A bringás felkészüléshez a görgő és a wattmérő beszerzése volt az első komolyabb segítség, majd innentől kezdve Lóri segítségével kb. újra megtanultam kerékpározni. Ez viccesnek hangozhat de nem az; gyakorlatilag az alapoktól kellett mindent kezdeni, hogy az alkatomhoz és az anyagcserémhez leginkább passzoló "stílust" alakítsunk ki nekem.

Első versenynek a Balatonman volt tehát kitűzve, és magát a felkészülési programot úgy ütemeztük be, hogy a kenesei szezonnyitóra nagyjából összeálljon az a tempó és terhelés, amit majd a középtávon is tolni kellene. A Balatonman részletes összefoglalója elolvasható ha valakit érdekel, de az szerintem fontosabb, hogy addigra már túl voltam az első komolyabb mentális megzuhanásomon, és lelkesen vágtam neki a versenyzésnek. Az eredmény hozta amit vártam magamtól; sokkal jobb voltam biciklin és futva is, az úszás pedig tempóban nagyjából maradt a 2018-as, viszont sokkal kevesebb energiabefektetéssel (megjegyzés: a víz kegyetlen hideg volt!!!).

Kenese után jött az emlékezetes keszthelyi verseny, ami első középtáv volt, és nagyon nagy küzdelmek árán sikerült a teljesítés. A tényszerű dolgokat vissza lehet keresni az eredménylistákon, ugyanakkor utólag azt mondom, hogy ennél jobb nem történhetett volna, minthogy a legkeményebb körülmények között kelljen végigmenni. A hullámok reggel, a kegyetlen meleg a nap további részében mind-mind olyan dolgok voltak, amik a későbbi versenyek idézőjelesen könnyebb teljesítését megalapozták. A tervezett idő persze bőven elmaradt attól amit vártam magamtól, de utólag már látom, hogy hol kalkuláltam el magam.

Dunaújváros helyett Kaposváron folytattam a szezont, és utólag azt mondom, hogy az egyik legjobb pontja volt eddig az évnek az Extrememan 113. A hangulata valami pazar volt, és bár az időjárással itt is meg kellett küzdeni (pusztulat meleg ismét...), de jóval könnyebben ment már, és így sikerülhetett az eddigi legjobb idő, a 6 órás teljesítés.

Bár a versenyek jól, a terveknek megfelelően mentek, a szezon közepére Lóri "elhagyott" egyre sokasodó munkája miatt, és a felkészülést egyedül folytattam. Tata felé közeledve ezt meg tudtam fejelni egy bicikli vásárlással; beruháztam életem első (és Nóra szerint remélhetőleg utolsó :D) időfutam biciklijébe is, ami üde színfoltja az évnek, és elég komoly potenciált rejt magában a következő évre.

Augusztus végére volt tervben a tatai OB, de addig sikerrel átestem a második komolyabb krízis időszakomon is. A hónap közepén ugyanis már se edzeni nem volt kedvem, se versenyezni. Iszonyú rossz időszak volt, ami leginkább a Nightrun környékén csúcsosodott ki. Ott hazafele Lippivel azt beszélgettük, hogy talán abba kellene hagyni az egészet.

Így keveredtem el Augusztus utolsó napján a tatai OB-re, ahol több fontos tapasztalattal is gazdagodtam. Az első az volt, hogy bár az országos bajnoki mezőny jóval jobb és gyorsabb mint én, futásban a korosztályomban a jobbak közé tartozom. A másik, hogy az időfutam bicikli sík pályán elég komoly előnyt tud adni. A harmadik pedig hogy egyre kevésbé érdekelnek a mostoha időjárási körülmények, mint pl. a szakadó eső a futás alatt. Az életkedvem pedig visszaadta az, hogy több olyan embert is megelőztem a versenyen, akik addig mindig előrébb végeztek mint én.

Szezonzárásnak az IM70.3 koperi állomása volt már csak, amit inkább tekintettem egy nyaralással egybekötött jutalomfutamnak, mint tényleges versenynek. Hogy aztán mégis az év talán legkeményebb próbatétele lett, arról az általam rosszul felmért terep (értem én hogy hegyek vannak, nade ennyi???), és a már-már szokásossá váló vacak idő tehetett. Hazajövet után természetesen beteg lettem terv szerint, de erre számítottam is.

Így végigfutva az éven azért látszik, hogy a kitűzött célok meglettek; sikerült a középtáv (nem is egyszer), javultam olimpiai távon, és ami a legfontosabb, hogy két nagyobb megrogyás ellenére is sikerült végigtolni egy olyan 9 hónapos időszakot, ami testet-lelket egyaránt nagyon erősen megviselt.

Fontos tapasztalatokkal gazdagodtam a középtávot érintően, nagyon sokat tanultam arról, hogy hogyan kell frissítenem ha nem akarok eléhezni/kiszáradni, ezen felül egy fokkal jobban tudok már felszerelést csomagolni és szelektálni, hogy mi az amire szükségem lehet a versenyek alatt és mi az amire nem. Az egész felkészülésem sokkal tudatosabb lett, és ez talán a legnagyobb hozadéka az egész szezonnak.

Emlékezetes pillanata is akadt ennek az öt versenynek bőven; a kenesei jeges víz önmagában poén volt, de az óriási keszthelyi szenvedés, a vidám kaposvári úszás, a tatai szakadó eső, és a koperi bitangerős futás is feliratkozhat a best moments listára bőven. Kenesén ehhez jött még a kollegákkal való közös hétvége, Szlovéniában a szuper portorozi nyaralás, Kaposváron a helyi szurkolók hihetetlen lelkesedése... tényleg nem lehet ezt így listázni, mert annyi érzelem volt benne, hogy az döbbenetes.

A végére adja magát a kérdés, hogy elégedett vagyok-e azzal amit elértem idén? A válasz az, hogy részben igen, részben nem. Az boldoggá tesz, hogy a középtáv sikerült! Ez önmagában az egész évet pluszosra hozza ki triatlon szempontjából. Javultam persze rövid távon is, de ha valamiben van hiányérzetem az mégis az, hogy olimpiai távon egyszerűen nem fejlődtem annyit, mint azt vártam volna magamtól. Biztos, hogy ezen is, és a középtávú felkészülésen is kell változtatnom a következő időszakban, ha 2020-ban eredményesebb szeretnék lenni. Persze mi az eredmény nekem... elmozdulni a középmezőny első része felé :).

A jövő év sajnos egyelőre elég képlékeny; több olyan rajtam kívül álló faktor van ami befolyásolja majd, hogy végül hol és milyen távon indulok. Egyelőre halk terv, hogy jövőre szeretnék legalább 5 féltávot teljesíteni, de lássuk meg előbb, hogy hogyan alakulnak a dolgok otthon, mert még mindig az a legfontosabb nekem, nem pedig az, hogy hány km és hány watt az annyi...

Tavaly év végén mikor kitaláltam hogy mik lesznek az idei évi céljaim, az egyik az volt, hogy fussak egy jó maratont, vagy legalábbis jobbat mint tavaly. Na ez dőlt meg így hétvégén, és hogy miért, annak több oka is van.

Ott indult a dolog, hogy kedd körül már érezhetően leterített a lábamról a megfázás és a fenyegető fülgyulladás. Volt némi rossz érzésem már a koperi hétvégén is, hogy előbb vagy utóbb kijön a betegség teljes egészében (már Budaörsön is betegen futottam), de ez természetesen a maraton hetére időzítette magát. Így a hét közepén még az is kérdés volt, hogy a váltóban fogok-e indulni vagy sem.

Mindehhez jött az, hogy valami adminisztratív malőr miatt a cég nem nevezett be egyénibe, amit ott és akkor még Isteni közbeavatkozásnak éreztem, majd pénteken mikor már jobban voltam, egyre jobban bosszantott. Szombaton a lehetőségekhez mérten egész sokat pihentem, és arra készültem, hogy váltóban azért csak futok egy jó közepes félmaratont majd.

Vasárnap reggel kelés 5:50... én olyan sz.rul voltam, hogy az valami döbbenetes! Alig bírtam reggelizni is, úgyhogy megint az járt a fejemben, hogy jó ez, hogy nem futok teljes távot. Rajtszámot felvettem, átöltöztem, miegymás, és mire jött a 9-es indulás, addigra meg pont az ellenkezője volt bennem, hogy igenis meg tudnám futni a teljes maratont is.

Nem akarom hosszan ecsetelni, de végül 22,4 km-t futottam a váltóban (4:46-os ezrekkel, nem sietve), és azt gondolom, hogy ment volna a maradék is.

A lényeg a lényeg: egyrészt tényleg igyekszem most már időt hagyni magamnak arra hogy meggyógyuljak rendesen, másrészt pedig jövőre TÉNYLEG futok már egy rendes maratont! :)

Az idei évre alapvetően kettő féltávot terveztem, a keszthelyi versenyt, és az IM70.3 szlovén "futamát"; nagyjából ez volt a két fő célpont, és ezzel a másodikkal gyakorlatilag a triatlon szezon véget is ért számomra. Hogy milyen volt egy az egyben azt majd egy másik posztban kifejtem, egyelőre igyekszem magára a szlovén túrára fókuszálni a következő néhány bekezdésben.

Nóra mint a világ legjobb turné menedzsere, már csütörtökre lefoglalt szállást Kopertől 11 km-re Portoroz-ban, és az volt a terv, hogy a verseny előtti napokat kihasználjuk pihenésre, városnézésre meg arra, hogy alkalmazkodjunk a helyi viszonyokhoz. Ez jól is sikerült; egyrészt tényleg mindent percre be tudtunk célozni hogy hol és mikor kell lennünk, másrészt belefért pl. a trieszti városnézés (és pizzázás is).

A versenyre hangolódást pénteken délután a rajtcsomag felvételével kezdtük, illetve bejártuk az IM merchandise store-t, ahol mindent (értsd tényleg kb. MINDENT) lehet venni IM logóval, rettenetes pénzekért. Egy emlék pólót azért beszereztem én is, csak a biztonság kedvéért.

Állítólag minden versenyre kell egy Murphy-effektus, ami nekem szombat délelőtt meg is lett azzal, hogy rettenetes fejfájással és hányingerrel keltem. A mai napig nem tudom, hogy ez a pénteki pasta-party utóhatása volt-e (nem volt túl finom a vacsora, ha őszinte akarok lenni), vagy a trieszti pizza, vagy bármi más, de nagyon komolyan gondolkodtam azon, hogy vajon képes leszek-e vasárnap reggel elvergődni a rajthoz vagy sem. Szombat délutánra egy fokkal jobban lettem, úgyhogy összecsomagoltam a motyót, és leadtam mindent a depóban (értsd: egy nappal előbb kell depózni mint a verseny), bízva abban hogy az állapotom folyamatosan javulni fog. Ami aggodalomra adott okot az a víz állapota volt (hullámzott mint állat), illetve hogy vasárnap délutánra esőt ígértek.

Vasárnap reggel ébredés, pakolás, és irány a rajt helyszíne, ahol addigra már az 1700 egyéni és kb. 30-40 csapat összes versenyzője felvonult. A depót így el lehet képzelni; egyrészt szó szerint hatalmas területen feküdt, másrészt a biciklim úgy nézett ki a milliós csodák között, mint mikor a szegény rokon megérkezik a 20 éves Dacia-val vendégségbe, és leparkol az Audik közé. A víz hőfokát 21,5 celsius-ra mondta a helyi műsorközlő, úgyhogy némi hezitálás után az addigra már felhúzott neoprén ruhámat levettem, és a többi versenyző általános megdöbbenésére egy szál triatlonos rövidnadrágban álltam oda a rajthoz.

IM eseményről van szó, tehát nem tömeges rajt van, hanem szakaszos, ami mindenképpen jobb mint bármi amit itthon eddig tapasztaltam. Egyrészt az embert nem rúgják agyon a nála gyorsabbak, másrészt nettó időmérés van, tehát azzal nem veszítek értékes időt, hogy megvárom, míg elmegy a gyorsabb része a mezőnynek. Kényelmesen a 45-50 perces úszók csapatából indultam, és a közepesen hűs vízben 1 km-ig egészen jó tempóban haladtam. Ott kezdett fura lenni a fordítónál a dolog, hogy azt éreztem, mintha valami kocsonyában túrnék... igen, megjöttek a medúzák. Egy pár csípést beszedtem tőlük (igen-igen, a neoprén megvédett volna), de az jobban zavart hogy belerúgtam valakibe a fordítónál, és eléggé megfájdult a lábujjam. Mindenesetre ha nem is könnyen és simán de 49 perc alatt kivergődtem a vízből, ami a terveknek megfelelt.

A depó végtelen távolságait leküzdve gyorsan felsőt húztam, ettem egy energiaszeletet, és felpattantam a bicajra, hogy nekivágjak a 90 km-es távnak. Mivel előre lehetett tudni hogy 1300 méternyi szintet kell leküzdeni, nem az időfutam biciklit vittem magammal, hanem a sima országútit, ráadásul indulás előtti nap kicseréltem a hátsó gumit, mert a régi elég kopott volt a görgőzéstől... hogy ezt milyen jól tettem, az csak később derült ki. Szóval bringára fel, és közel 30-as tempóban teljesítettem az első 20 km-t, Muggia-ig. Ott még volt pár könnyebb szakasz, majd elkezdett emelkedni, és gyakorlatilag 74-75 km-ig vagy felfele vagy lefele kellett menni, sík rész nem volt. Alapvetően jó hegyi bringásnak tartom magam, de volt néhány emelkedő, ahol kiállva kellett mennem nekem is.Felfelé volt aki halszálkázva ment egy-egy helyen, ez azért jól mutatja a nehézségeket.

75 km körül elkezdett esni, és a vizes aszfalton nagyon óvatosban lehetett csak haladni. Előttem valaki esett is egy hatalmasat az egyik kanyarban, de hála az új guminak, én nagy nehezen meg tudtam fogni a biciklit, és nem estem át rajta. A hatodik érzék ugye :). Fent a hegyek között ráadásul borzasztó hideg volt és nagyon erősen fújt a szél, úgyhogy volt hogy lejtőn is tekerni kellett. A bringa vége aztán a kikötőn keresztül vitt vissza Koperbe; közel 89 igen kimerítő km után, nagyjából 4:30-as nettó időnél őszinte megkönnyebbüléssel szálltam le a nyeregből és indultam neki a futásnak.

A depó kijáratban ott állt Nóra, és mondta hogy úgy készüljek hogy a futás hosszabb lesz, mert 21,6 km a hivatalos táv. Remek hírnek hangzott ez ott és akkor, de aztán úgy voltam vele hogy az a plusz 500 méter már igazán nem fog számítani semmit, úgyhogy benyomtam egy zselét és nekivágtam. Apropó zselé: ezt általában a 10-ik km körül szoktam elfogyasztani, de a bicikli hosszabb időtartama miatt már nem tudtam tekerés közben annyit enni mint szoktam, így előre kellett ezt hozni egy órával. Két dologban bíztam, az egyik hogy nem fosok be tőle, a másik pedig hogy útközben valamelyik frissítő ponton majd lesz vagy zselé vagy banán vagy valami, és tudok majd egy kis energiát pluszban bevinni. A terv a futásra az volt, hogy belesétálás nélkül jussak el 10 km-ig, és onnan "majd meglátom". Az első óra a helyi gyártelepen telt el, majd utána leértünk a tengerpartra, amit a verseny prospektus "sunny and amazing" jelzőkkel illetett... gondolom az pont olyan amikor éppen nem esik az eső és nincsen köd, de mire Izolába értem már túl voltam azon hogy erre gondoljak. 10km-ig simán futottam, és éreztem hogy rendben vannak a lábaim, így a következő terv az volt hogy 15-ig séta nélkül jussak el! Ettem még egy zselét, hogy kalóriában oké legyek, aztán nyomtam neki tovább. Mikor a 15-ös táblát is elhagytam már úgy voltam vele, hogy innen befutok a célig! Szépen pörögtek az 5perc körüli km-ek, és végül 1:48:01-es időt sikerült futni, ami bőven jobb lett mint az előzetes várakozások.

Végül 6:23 alatt teljesítettem életem harmadik középtávú versenyét, ami egyben az első IM braded túrám volt. Természetesen baromira elfáradtam, de a célban arra gondoltam, hogy akármilyen nehéz is volt, ez egy nagyon jó kis verseny volt, és úgy fogok rá még sokáig emlékezni, mint életem legnagyobb kihívása. A bicikli mindenképpen embert próbáló volt, de ezt és az esőt is feledteti az, amikor az ember a rajtnál hallja a zenét és ott áll 1700 másik ember között, vagy mikor az út mellett hosszú sorokban tapsolnak a szurkolók... és persze a befutó pillanata bőven kárpótolt minden szenvedésért aznap. A rendezvény szervezése nyilván szuper profi volt, erre egyetlen rossz szót sem lehet szólni.

A végére a tanulság nekem annyi, hogy Major Józsinak igaza volt mikor azt mondta az előadásán, hogy tudni kell útközben stratégiát váltani. Ez járt a fejemben mikor láttam hogy előbb elfogy a kaja mint terveztem, és mikor éreztem hogy a bicikli lassabb lesz a vártnál.

Természetesen ezúttal sem maradhat ki a köszönetnyilvánítás! Így KÖSZÖNÖM Nórának aki ott volt velem ismét az elejétől a végéig (és szuper live közvetítést csinált Facebookon, fotókkal és videókkal :)), Lórinak aki felkészített a biciklizésre, Lippinek aki kölcsön adta a Polar óráját és távolról is végigszurkolta a versenyt, az Atomic Non-Blondes triónak a folyamatos egészségügyi ellátásért, a munkahelyemnek amiért lehetővé teszi hogy elmehessek versenyezni (és elég fizetést ad hogy ezt finanszírozni tudjam :)) és még egyszer Nórának aki kitart mellettem ebben az őrültségben nap mint nap. Nélküle ez biztosan nem menne.

Szóval a triatlon szezon 2019-re véget ért, mostantól csak futóversenyek szép hosszú sorban, aztán januártól újraindul a felkészülés a 2020-as versenyekre. De erről picit később, most inkább örülök annak, hogy az IM70.3 a zsebben :)!

A szokottnál nehezebben kezdek bele ebbe a posztba, merthogy nem tudom igazán, hogy hogyan is kellene jól leírni és elmesélni hogy mi is történt, és sem álszerénynek nem szeretnék tűnni, sem pedig beképzeltnek; leginkább mert azt gondolom, hogy ez a harmadik hely igaziból nekem értékes leginkább, és nem rendelkezik klasszikus értelemben vett nagy "sport teljesítménnyel".

Alapvetően az előző hetet minimális edzéssel és maximális gyógyszer fogyasztással töltöttem, mert sikerült jól megfáznom megint valahol. Így aztán pénteken este még azon gondolkodtam, hogy egyáltalán van-e annak értelme hogy vasárnap elinduljak versenyen, főleg hogy az előzetes tervem az volt, hogy a félig-meddig pihengetős Wizzair után fussak egy erős 14 km-t Budaörsön.

Vasárnapra jobban lettem, de fejben elengedtem az erős 14-et, és inkább az volt a terv hogy nem csapom szét magam a hétvégi koperi verseny előtt. Na ez is majdnem sikerült...

Reggel kiérkezés, majd csatlakoztunk tesómékhoz és Lippihez is, illetve nagy örömömre kollegákkal is sikerült találkozni a versenyközpontban. A budaörsi verseny amúgy meglehetősen jól szervezett esemény, és ez idén is igaz volt, pedig most nem a Maratonman közreműködésével hozták tető alá. A pálya a tavalyival megegyező volt, úgyhogy azzal nagyjából képben voltam, hogy hol milyen emelkedőre kell készülni, és hol lehet majd lejtőn engedni rendesen.

Némi jövés-menés után már a rajtnál találtam magam, és elindult a verseny. Az első km bődületes sebességgel ment végig, és ott nagyon észnél is kellett lenni, hogy ne fussam el az elejét, mint tettem azt annak idején kezdő koromban néhányszor :). Az első fordítónál úgy számoltam, hogy kb. 5-6-ik hely körül lehetek a 14-es mezőnyben, és ezt a 7km-nél levő frissítőnél is tartottam. Ott muszáj volt pár lépést sétálnom, hogy meg tudjam inni a vizet, aztán ment tovább a száguldás. 8-9 km körül éreztem hogy az Achillesem és a vádlim borzasztóan fáj, de kizártam a fejemből a dolgot, és visszább vettem 4:25 körüli tempóra. Ezt tartottam is a 13-ik km-ig, ahonnan meglódultam, és futottam még egy 4 perces ezret a végéig. Az utolsó kanyarban a forgalomirányító rámkiabált hogy 3ik helyen vagyok, nyomjam neki, úgyhogy bár egy porcikám sem kívánta, de megküldtem még azt a 200 métert ahogy sikerült.

A célban aztán óriási örülés a család részéről hogy 3-ik lettem, én meg nem értettem, hogy ha azt számoltam hogy 5-ik akkor abból hogy lett 3, de így utólag nem is foglalkozom már vele :).

A végén eredményhirdetés; végre egyszer úgy, hogy én is érintett voltam benne, és ez nagyon jó érzés volt!

Nem tudom elégszer megköszönni Nórának és a család többi tagjának a szurkolást, Lippinek a folyamatos mantrázást (hogy képes vagyok rá), Lórinak hogy ha távolról is de még mindig támogatja az edzéseimet, és persze a két lábamnak, hogy most sem hagytak cserben :)!

A héten IM70.3 Slovenia; ha tudok jelentkezem Koperből (instagramon biztosan :)), ha nem akkor a visszatérésem után!

Az időfutam biciklis beszámolót ott hagytam félbe nagyjából, hogy meglett a gép, mentem vele pár kört, Balázs beállította, és kiváló defektet kaptam az első hosszabb edzésen. Most pedig jöjjön pár mondat arról, hogy mi változott, mit cseréltem, és hogyan megy vele az edzés és a verseny.

Az megvolt fejben, hogy Tatán ezzel a biciklivel akarok indulni, merthogy emelkedő és nagy kanyar az elég kevés van a pályán, és így ideális lesz a gyakorlásra. Előtte mentem azért egyben egy 45 km-es edzést, hogy lássam, hogy minden oké lesz-e, és úgy éreztem, hogy nem lehet gond.

A beállítás során Balázzsal egyetértve cseréltük a stucnit egy rövidebb verzióra, illetve a nyerget egy Specialized Sitero-ra, ami a triatlon versenyzők körében elég gyakran használt alkatrész. A kényelmi fokozata bőven a korábban használt Fizik Antres fölött van, így azzal előzetesen nem kalkuláltam, hogy az olimpiai táv alatt a fenekem fájni fog. Tervben volt még két alkatrész csere: kerék és hátsó sor. Ebből pontosan egyik sem érkezett meg a tatai verseny idejére, úgyhogy ezek áldásos hatását még nem tudtam felmérni. Egy 60mm-es peremes HED kerékre és a nekem kényelmes 11-28-as 10-es sorra esett a választásom (alapvetően igyekszem nagyobb fordulaton és kisebb áttéten tekerni); ha minden jól megy jövő hét végén már meglesz ez is.

Tehát beállítás, nyereg csere és némi edzés után azt kellett felmérni, hogy tempóban ad-e előnyt, illetve hogy mi az amit jól és mi az amit rosszul "csinálok" a biciklin. Az eltérő üléspozíció miatt azt sejtettem, hogy "aerobb" leszek, viszont azzal is kalkuláltam, hogy a normál országútin hajtott 80+ pedálfordulatot ebben a görnyedt helyzetben nehezebb lesz végrehajtani.

Az edzések alatt egyrészt erre igyekeztem figyelni (cadence mérő nélkül kicsit nehéz, szóval ez érzésre ment), másrészt arra, hogy ne feszítsem a felsőtestemet tekerés alatt. Még mindig borzasztó görcsösen markolom a kormányt és feszítem hozzá a hátamat, mert azt érzem, hogy billeg alattam a bicikli. Ez edzés közben különösebben nem zavaró, viszont Tatán ahol a táv 90%-át könyökölve töltöttem, azért okozott néhány kellemetlen pillanatot.

Ha már amúgy versenyen való viselkedés: a bicikli nagyon stabil volt, kátyús úton is jól tartott, és az utólagos mérések alapján nagyjából 2 km/h pozitív sebesség különbözetet sikerült kihajtani belőle. Mindezt úgy, hogy érzésre az utolsó 10km-en azért pihenősebben mentem (ld. előző poszt), azaz érzésre kisebb watton tekertem.

A folytatásban az új kerék beépítése lesz a következő lépés, aztán ha minden jól megy az október 19-i hétvégén már a teljesen új setuppal megyek egy hosszabb "időfutam" edzést.

A végére pedig kép, ahogy ígértem :)

Azt hiszem az alcímmel elsütöttem a spoiler ágyút, de szombat késő délután a szakadó esőben, nyakig sárosan futva tényleg ez járt a fejemben, hogy miért van az, hogy az 1%-ra ígért csapadék az pont akkor érkezik meg, amikor én még a pályán vagyok...

No ne rohanjunk ennyire előre; lássuk mi történt a versenyen, illetve előtte/utána!

Pénteken este meglepően hamar összepakoltam a teljes menetfelszerelést szombatra, és Nórának elégedetten mondtam, hogy egyre kevesebb motyóval indulunk el, vagy legalábbis hamarabb megvan a csomagolás része. Nyilván olimpiai táv, ide azért kevesebb holmit visz az ember, de tényleg olyan komfortos voltam az összecsomagolt dobozzal, hogy ez így frankó lesz.

Szombaton bár csak 14:30-kor volt a rajt, mi már 9-kor úton voltunk, mert az autópálya szétverése okán kénytelenek voltunk az 1-es úton megközelíteni a helyszínt. Megérkezés, rajtszám felvétel, depó, tésztaevés, miegymás, és két szempillantás után azt vettem észre, hogy a csónakház előtti kis füves részen tömörülök vagy 700 másik versenyzővel, és Norbi üvölti a mikrofonba hogy RAAAAAJT!

Az úszás a tavalyihoz hasonló mederben zajlott, azaz az első fordítónál már lerúgták a vesémet, a másodiknál pedig annyi ütést szedtem fel amennyit csak lehet. Utána viszont sikerült egy relatív nagy üres részre beúszni, és kb. 1200 méterig meglepően jó tempóval haladni... hogy aztán az utolsó 300-on megint kicsit nagyobb társaságban haladjak. Végül 37 percnél jöttem ki a vízből valahol a 360-ik hely környékén, azaz tisztes középmezőnyben rohantam be a depóba, hogy ott elbaltázzak közel 4 percet. Linda kollegám szavaival élve "menyasszony nem készülődik annyit mint te", de nem gond, irány a bringa.

A tavalyi évhez képest más volt a pálya és más volt a bicikli is, de szerencsére mindkettő jól vizsgázott. Az útvonalon levő kevesebb fordító mindenképpen jót tett a tempónak, de a Cervélo bicikli is jól vette az akadályt, és sikerült 30-as átlagot mennem. Ami aggasztó volt egy picit az a könnyed zápor volt a naszályi első kanyarnál; ott aggódni kezdtem hogy megint esőben kell biciklizni, de szerencsére nem szakadt ránk az ég (akkor még...). A frissítés a rövidebb táv miatt kimerült a víz fogyasztásban; őszintén még azon is gondolkodtam hogy vegyek-e fel plusz kulacsot, de aztán mi bajom lehet alapon vizet vettem magamhoz. Ami bosszantó volt az az utolsó 10km kerékpáron, mert érzésre nagyon visszavettem ott. Tempóban ez különösebben nem látszott meg, de valahogy utólag (és ott is) az az érzésem, mintha ott valahogy spórolósra váltottam volna. Elkezdtem egy sokkal pörgősebb áttétet hajtani, és azt néztem hogy hogyan tudok az addig követett trió mögött maradni.

Újabb 3 perces depó után (mentségemre legyen mondva: pacsiztam Nórával és a kollegákkal) indultam futni, meglepően friss lábakkal. Az első párszáz méter a szokásos rohanásban telt (4:16 pace -> még mindig nehezen váltok át bicikli után futásba), aztán beálltam ilyen 4:35-4:40 körüli tempóra és úgy terveztem hogy 7-8 km-ig megpróbálom tartani, utána meg meglátjuk. 2 km-nél még rendben voltam, Istvánnal találkoztam és realizáltam hogy mindketten jó tempót megyünk. Aztán 2,5 km-es frissítőpontot elhagyva éreztem hogy csöpög az eső, majd kisvártatva égzengés és villámlás közepette úgy leszakadt az ég, hogy az valami elképesztő. Itt már anyáztam, hogy a bringán még megúsztam, de a cipőm azt tiszta víz lesz, de aztán a morgást is abbahagytam 5km körül, mikor már annyira esett, hogy a szemüvegemen sem láttam át. A fordítónál már cuppogott a lábam a cipőben, és vicces módon már annak drukkoltam, hogy ne álljon el az eső, mert akkor kinyír minket a párolgás.

Imáim meghallgatásra kerültek; valahol 9-9,5 km körül maradt csak abba az Égi áldás, onnantól meg már tudtam, hogy zsebben a befutóérem. IronZotya kollega mellett az utolsó 300 méteren futottam el, aztán a célban már csak fotó és örülés a többiekkel, hogy ez is megvan. Végül 4:47-es átlag pace mellett teljesítettem az utolsó számot a háromból. Zotya mikor beért csak annyit mondott, hogy: "Baszki, iszonyatos sokat erősödtél egy év alatt"! Ezt utólag is köszönöm :).

A száraz tények: 2:52:00 a finisher időm, ami közel 7 perces javulás a tavalyi évhez képest. Úszásban egy perccel gyengébb voltam (ezt betudom a tömegnek), biciklin és futásban viszont gyorsultam. A 7 perc a két depózásra borzasztó sok, ezen nagyon komolyan dolgoznom kell a következő fél évben. Ugyanez igaz a biciklire is; sokat fejlődtem de messze nem eleget, mert még mindig alacsonyabb watton tekerek, mint amit bírok ezen a relatíve rövid távon.

A következő alapozás legkomolyabb feladatai lesznek az úszás és a bringa javítása, de ez még messze van, egyelőre egyszerre egy lépést tegyünk meg, és ennek szellemében a Wizzair-en folytatódik a móka vasárnap.

Tavaly a tatai verseny hetében már kb. tele gatyával járkáltam, mert borzasztóan féltem az első olimpiai távomtól; ehhez képest idén inkább izgatottan várom a visszatérést a nevezett városba, hogy újra versenyezni lehessen. A kaposvári féltáv óta csak a rossz emlékű Nightrunon indultam, úgyhogy egész lelkesen nézek most a hétvége elé.

Az elmúlt időszak egyébként azzal telt, hogy próbáltam két erősebb hetet összehozni edzésben, illetve igyekeztem annyira megszokni az időfutam biciklit, amennyire lehet, hogy most hétvégén azzal induljak majd. A terv az volt, hogy a többnapos vajdasági családlátogatásra is elviszem magammal, és a szokásos 90 km körüli kört meghajtom, megnézem mennyire bírom hosszú távon az újfajta üléspozíciót.

A nagy tervezést a kivitelezés volt hivatott követni, így el is vittem a biciklit magammal, majd egy kiadós reggeli után a szokásos csomaggal feltankolva (= két kulacs víz, csomó kaja és egy defektjavító spray) nekivágtam az országútnak. Az első pár bizonytalanabb km után már kellemes 33 km/h tempóval zúgattam valahol két település között a szántóföld mellett, mikor éreztem hogy elkezd riszálni a bicikli hátsó része, és fura flap-flap-flap hangot ad a kerék... na mondom frankó, defektet kaptam!

Igazság szerint már egy ideje vártam, hogy mikor ér el engem ez a dolog, de arra nem számítottam, hogy ez egyrészt a semmi közepén lesz, másrészt pedig hogy gyakorlatilag kiszakad a külső, és a defekt javító nem fog érni semmit. Ennek megfelelően Nóra és apukája jöttek értem, és így arra a pár napra a biciklis edzést felváltotta a futás és az úszás. A gumit pedig szerencsére a Szegedbikes munkatársai kicserélték, úgyhogy itthon aztán sikerült valamit pótolni az edzésből.

A hétvégéhez visszakanyarodva: a tavalyihoz képest más az útvonal, ráadásul a résztvevők száma is jóval magasabb lesz (OB futam lett a tatai verseny), úgyhogy mindenképpen lesznek új  kihívások. A jelenleg várható 31 fokos napos idő nagyjából standard az idei versenyeken, úgyhogy azzal probléma remélhetőleg extrán nem lesz. Úgy tervezem, hogy egy átlagosan szar úszás után mennék egy 30 km/h körüli biciklis tempót, és megpróbálok egy erősebb futást is majd a végén. A tavalyi 2:58-as időnél azért illendő lenne ennyi felkészülés után jobbat produkálni :).

Beszámoló majd lesz, de addig remélhetőleg jelentkezem majd még írással a TT bringával kapcsolatos tapasztalatok okán.

Szerintem mindenkinek van valami kattanása, ami a gyerekkoráig vezethető vissza, és nekem az egyik ilyen az országút bringa. Néztem hosszú délutánokon keresztül a Tour De France-t és csak álmodoztam arról, hogy egyszer lesz egy országúti biciklim, és egy időfutam gépem is. Az élet aztán úgy hozta, hogy sokáig pénzem nem (sem) volt rá, aztán meg a kosarazás miatt egy jó 16-17 évre háttérbe is szorult a biciklizés iránti rajongásom (maradt a tv-ben nézés), és csak két éve kezdtem újra nézelődni, mikor a triatlonozást kitaláltam (ami amúgy szintén régi álmom, és majd egyszer erről is írok).

Először vettem egy aluvázas Bianchi Intenso-t, amit nagyon szerettem, de néhányszáz km megtétele után rá kellett jönnöm, hogy nagy nekem az 55-ös váz, hiába azt ajánlja a gyártó. Utána váltottam egy Orbea Orca-ra, amivel számtalan feledhetetlen versenyt és edzést toltam végig. Az utolsó a sorban pedig egy időfutam bicikli volt, amit már jó ideje nézegettem, hogy szeretnék, de nagyon féltem tőle. Mondjuk még most is félek rajta tekerni, de ez más tészta :D.

Szóval úgy alakult, hogy mivel itthon elég szűkösnek tűnt a TT bringa kínálat, elkezdtem bújni az eBay-t, hogy van-e valami jó vétel. Nyilván volt egy csomó, de aztán valahogy mindig meggondoltam magam, bár Gyuri barátom mondta, hogy ő szívesen megnézi nekem ezeket a bicajokat kint. Azt azért nem szerettem volna, hogy ő Londontól Liverpoolig járja a biciklis boltokat és magánházakat, úgyhogy leszűkítettem a kínálatot nagyjából 3-4 darabra, hogy azok jöhetnek szóba. Volt egy fehér Fondriest amit már majdnem megvettem, aztán valahogy hezitáltam a vázméret miatt (51-es volt, és bár időfutam bicikliből kisebb kell, azért ez alsó hangon 3 mérettel van az elvárt alatt), aztán néztem egy Specialized shiv-et ami méretben jó volt, de Manchesterig kellett volna menni érte, plusz az ára is igen vaskos volt... aztán majdnem hajlottam rá, hogy legyen az, mikor felbukkant egy Cervélo P2-es itt Magyarországon. Nosza írtam is az eladónak, hogy megnézném a gépet, és a következő hétfőn már úton is voltam Győrbe.

A biciklit megláttam, és ott már tudtam, hogy biztosan megveszem, hiába nagy első blikkre, mert iszonyú jó állapotban volt a váz, és látszólag új volt rajta a hátsó sor és az első két lánctányér is. Szerintem még a lánc maga is eredeti rajta, plusz a kormány betekerő sem volt lekopva, úgyhogy annak rendje és módja szerint fizettem és már hoztam is haza.

Pár nap eltelt mire úgy alakult hogy menni is tudtam vele, és az első méterek... na azok igen félelmetesek voltak! Egyrészt soha nem mentem még könyöklővel előtte, másrészt a váz geometriája teljesen más, mint az Orbea-nak, ami inkább hegyi menésre és hosszú túrázásra alkalmas (ezért szeretem (L)). A derekam is borzasztóan fájt, úgyhogy némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy profira bízom a bicikli méretre igazítását, és bejelentkeztem a Bringalandba Simon Balázshoz, aki a műfaj hazai mestermágusa.

Tegnap sort is kerítettünk a beállításokra, ami egy elég komplex, közel két órás folyamat volt. Cseréltük a nyerget és a kormányszárat, átállításra került a nyeregmagasság és a kormány dőlésszöge is. Az eredmény pedig egy sokkal-sokkal kényelmesebb testhelyzet, ami remélhetőleg a versenyeken is segíteni fog a jobb teljesítmény elérésében. Nagyon nagy javulást egyelőre biztosan nem fog hozni, mert lábon vagy még mindig nagyon gyenge, de idővel ez javulni fog még szerintem.

A terv egyelőre az, hogy két etapban 120-130 km-t megyek a következő egy héten, hogy szokjam a rendszert, és ha megy akkor talán Tatán élesben is kipróbálom a gépet. Szlovéniában viszont az eredeti tervnek megfelelően sima országútival megyek, mert azokon az emelkedőkön nem tudok mérhető előnyt szerezni a TT biciklivel sem.

A tapasztalatokkal (és remélhetőleg fényképekkel) még jelentkezem, addig edzésre (és időfutamra) fel! :)