Tudom, hogy még csak október 1 van, de miután a triatlon szezon nekem már érdemben véget ért, úgy vagyok vele, hogy érdemes egy picit megnézni, hogy mit is terveztem, abból mi (és hogyan) sikerült, illetve mi lehet reális cél majd a következő időszakra. Hosszasan keresgéltem amúgy, hogy hol örökítettem meg az idei célokat, és most meg is találtam, úgyhogy picit annak mentén is megyek majd a kiértékelésben.

A 2019-es évnek alapvetően azzal a szándékkal vágtam neki, hogy a 2018-as rövid távú szárnypróbálgatás után megnézzem, hogy vajon képes vagyok-e a középtáv legyőzésére, vagy hagyjam ezt az egész triatlon dolgot az úri hóbort és költséges szórakozás kategóriában. Ennek szellemében minimum célként azt tűztem ki magam elé, hogy legalább egy középtávot teljesítsek.

Az év elején már egyértelmű volt, hogy egy versenyben nem fog megállni a "szezon", úgyhogy némi hezitálás után abban maradtam magammal, hogy 2-2 olimpiai és középtávot szeretnék teljesíteni. Ebből az egyik a Balatonman-Keszthely páros, a másik pedig a Tatai OB - Koperi IM70.3 lett, be is fizettem iziben amit lehetett, hogy még nagyobb nyomást érezzek saját magamon. A négy verseny mellé ötödiknek április-május körül még a dunaújvárosi középtávot terveztem, aztán mivel az elmaradt, a kaposvári ExtremeMan 113 lett az amolyan késői befutó. Adja magát a kérdés, hogy ha egy középtávot terveztem csak 2019-ben akkor miért neveztem háromra... nos abban az év elején (és a nevezések befizetésekor) még nem voltam biztos, hogy ténylegesen sikerülni fog-e elsőre, vagy akár másodikra a középtáv.

Mivel a fél ironman már nem az olcsó poén kategória, januárban az Ensport (képviseletében Pausz Tamás), majd februártól Lóri kollegám irányítása mellett kezdtem meg a felkészülést. Egy 16 hetes nagyon intenzív alapozást tűztünk ki első célnak azzal a kiegészítéssel, hogy a futóversenyek mehetnek mellette, de csak ésszel. A 2018-as minden versenyen indulást így leváltotta egy sokkal szellősebb versenynaptár, és egy sokkal feszítettebb heti beosztás, amiben legalább 2 bicikli és 2 úszás mindig helyet kapott. A bringás felkészüléshez a görgő és a wattmérő beszerzése volt az első komolyabb segítség, majd innentől kezdve Lóri segítségével kb. újra megtanultam kerékpározni. Ez viccesnek hangozhat de nem az; gyakorlatilag az alapoktól kellett mindent kezdeni, hogy az alkatomhoz és az anyagcserémhez leginkább passzoló "stílust" alakítsunk ki nekem.

Első versenynek a Balatonman volt tehát kitűzve, és magát a felkészülési programot úgy ütemeztük be, hogy a kenesei szezonnyitóra nagyjából összeálljon az a tempó és terhelés, amit majd a középtávon is tolni kellene. A Balatonman részletes összefoglalója elolvasható ha valakit érdekel, de az szerintem fontosabb, hogy addigra már túl voltam az első komolyabb mentális megzuhanásomon, és lelkesen vágtam neki a versenyzésnek. Az eredmény hozta amit vártam magamtól; sokkal jobb voltam biciklin és futva is, az úszás pedig tempóban nagyjából maradt a 2018-as, viszont sokkal kevesebb energiabefektetéssel (megjegyzés: a víz kegyetlen hideg volt!!!).

Kenese után jött az emlékezetes keszthelyi verseny, ami első középtáv volt, és nagyon nagy küzdelmek árán sikerült a teljesítés. A tényszerű dolgokat vissza lehet keresni az eredménylistákon, ugyanakkor utólag azt mondom, hogy ennél jobb nem történhetett volna, minthogy a legkeményebb körülmények között kelljen végigmenni. A hullámok reggel, a kegyetlen meleg a nap további részében mind-mind olyan dolgok voltak, amik a későbbi versenyek idézőjelesen könnyebb teljesítését megalapozták. A tervezett idő persze bőven elmaradt attól amit vártam magamtól, de utólag már látom, hogy hol kalkuláltam el magam.

Dunaújváros helyett Kaposváron folytattam a szezont, és utólag azt mondom, hogy az egyik legjobb pontja volt eddig az évnek az Extrememan 113. A hangulata valami pazar volt, és bár az időjárással itt is meg kellett küzdeni (pusztulat meleg ismét...), de jóval könnyebben ment már, és így sikerülhetett az eddigi legjobb idő, a 6 órás teljesítés.

Bár a versenyek jól, a terveknek megfelelően mentek, a szezon közepére Lóri "elhagyott" egyre sokasodó munkája miatt, és a felkészülést egyedül folytattam. Tata felé közeledve ezt meg tudtam fejelni egy bicikli vásárlással; beruháztam életem első (és Nóra szerint remélhetőleg utolsó :D) időfutam biciklijébe is, ami üde színfoltja az évnek, és elég komoly potenciált rejt magában a következő évre.

Augusztus végére volt tervben a tatai OB, de addig sikerrel átestem a második komolyabb krízis időszakomon is. A hónap közepén ugyanis már se edzeni nem volt kedvem, se versenyezni. Iszonyú rossz időszak volt, ami leginkább a Nightrun környékén csúcsosodott ki. Ott hazafele Lippivel azt beszélgettük, hogy talán abba kellene hagyni az egészet.

Így keveredtem el Augusztus utolsó napján a tatai OB-re, ahol több fontos tapasztalattal is gazdagodtam. Az első az volt, hogy bár az országos bajnoki mezőny jóval jobb és gyorsabb mint én, futásban a korosztályomban a jobbak közé tartozom. A másik, hogy az időfutam bicikli sík pályán elég komoly előnyt tud adni. A harmadik pedig hogy egyre kevésbé érdekelnek a mostoha időjárási körülmények, mint pl. a szakadó eső a futás alatt. Az életkedvem pedig visszaadta az, hogy több olyan embert is megelőztem a versenyen, akik addig mindig előrébb végeztek mint én.

Szezonzárásnak az IM70.3 koperi állomása volt már csak, amit inkább tekintettem egy nyaralással egybekötött jutalomfutamnak, mint tényleges versenynek. Hogy aztán mégis az év talán legkeményebb próbatétele lett, arról az általam rosszul felmért terep (értem én hogy hegyek vannak, nade ennyi???), és a már-már szokásossá váló vacak idő tehetett. Hazajövet után természetesen beteg lettem terv szerint, de erre számítottam is.

Így végigfutva az éven azért látszik, hogy a kitűzött célok meglettek; sikerült a középtáv (nem is egyszer), javultam olimpiai távon, és ami a legfontosabb, hogy két nagyobb megrogyás ellenére is sikerült végigtolni egy olyan 9 hónapos időszakot, ami testet-lelket egyaránt nagyon erősen megviselt.

Fontos tapasztalatokkal gazdagodtam a középtávot érintően, nagyon sokat tanultam arról, hogy hogyan kell frissítenem ha nem akarok eléhezni/kiszáradni, ezen felül egy fokkal jobban tudok már felszerelést csomagolni és szelektálni, hogy mi az amire szükségem lehet a versenyek alatt és mi az amire nem. Az egész felkészülésem sokkal tudatosabb lett, és ez talán a legnagyobb hozadéka az egész szezonnak.

Emlékezetes pillanata is akadt ennek az öt versenynek bőven; a kenesei jeges víz önmagában poén volt, de az óriási keszthelyi szenvedés, a vidám kaposvári úszás, a tatai szakadó eső, és a koperi bitangerős futás is feliratkozhat a best moments listára bőven. Kenesén ehhez jött még a kollegákkal való közös hétvége, Szlovéniában a szuper portorozi nyaralás, Kaposváron a helyi szurkolók hihetetlen lelkesedése... tényleg nem lehet ezt így listázni, mert annyi érzelem volt benne, hogy az döbbenetes.

A végére adja magát a kérdés, hogy elégedett vagyok-e azzal amit elértem idén? A válasz az, hogy részben igen, részben nem. Az boldoggá tesz, hogy a középtáv sikerült! Ez önmagában az egész évet pluszosra hozza ki triatlon szempontjából. Javultam persze rövid távon is, de ha valamiben van hiányérzetem az mégis az, hogy olimpiai távon egyszerűen nem fejlődtem annyit, mint azt vártam volna magamtól. Biztos, hogy ezen is, és a középtávú felkészülésen is kell változtatnom a következő időszakban, ha 2020-ban eredményesebb szeretnék lenni. Persze mi az eredmény nekem... elmozdulni a középmezőny első része felé :).

A jövő év sajnos egyelőre elég képlékeny; több olyan rajtam kívül álló faktor van ami befolyásolja majd, hogy végül hol és milyen távon indulok. Egyelőre halk terv, hogy jövőre szeretnék legalább 5 féltávot teljesíteni, de lássuk meg előbb, hogy hogyan alakulnak a dolgok otthon, mert még mindig az a legfontosabb nekem, nem pedig az, hogy hány km és hány watt az annyi...