Az idei évre alapvetően kettő féltávot terveztem, a keszthelyi versenyt, és az IM70.3 szlovén "futamát"; nagyjából ez volt a két fő célpont, és ezzel a másodikkal gyakorlatilag a triatlon szezon véget is ért számomra. Hogy milyen volt egy az egyben azt majd egy másik posztban kifejtem, egyelőre igyekszem magára a szlovén túrára fókuszálni a következő néhány bekezdésben.
Nóra mint a világ legjobb turné menedzsere, már csütörtökre lefoglalt szállást Kopertől 11 km-re Portoroz-ban, és az volt a terv, hogy a verseny előtti napokat kihasználjuk pihenésre, városnézésre meg arra, hogy alkalmazkodjunk a helyi viszonyokhoz. Ez jól is sikerült; egyrészt tényleg mindent percre be tudtunk célozni hogy hol és mikor kell lennünk, másrészt belefért pl. a trieszti városnézés (és pizzázás is).
A versenyre hangolódást pénteken délután a rajtcsomag felvételével kezdtük, illetve bejártuk az IM merchandise store-t, ahol mindent (értsd tényleg kb. MINDENT) lehet venni IM logóval, rettenetes pénzekért. Egy emlék pólót azért beszereztem én is, csak a biztonság kedvéért.
Állítólag minden versenyre kell egy Murphy-effektus, ami nekem szombat délelőtt meg is lett azzal, hogy rettenetes fejfájással és hányingerrel keltem. A mai napig nem tudom, hogy ez a pénteki pasta-party utóhatása volt-e (nem volt túl finom a vacsora, ha őszinte akarok lenni), vagy a trieszti pizza, vagy bármi más, de nagyon komolyan gondolkodtam azon, hogy vajon képes leszek-e vasárnap reggel elvergődni a rajthoz vagy sem. Szombat délutánra egy fokkal jobban lettem, úgyhogy összecsomagoltam a motyót, és leadtam mindent a depóban (értsd: egy nappal előbb kell depózni mint a verseny), bízva abban hogy az állapotom folyamatosan javulni fog. Ami aggodalomra adott okot az a víz állapota volt (hullámzott mint állat), illetve hogy vasárnap délutánra esőt ígértek.
Vasárnap reggel ébredés, pakolás, és irány a rajt helyszíne, ahol addigra már az 1700 egyéni és kb. 30-40 csapat összes versenyzője felvonult. A depót így el lehet képzelni; egyrészt szó szerint hatalmas területen feküdt, másrészt a biciklim úgy nézett ki a milliós csodák között, mint mikor a szegény rokon megérkezik a 20 éves Dacia-val vendégségbe, és leparkol az Audik közé. A víz hőfokát 21,5 celsius-ra mondta a helyi műsorközlő, úgyhogy némi hezitálás után az addigra már felhúzott neoprén ruhámat levettem, és a többi versenyző általános megdöbbenésére egy szál triatlonos rövidnadrágban álltam oda a rajthoz.
IM eseményről van szó, tehát nem tömeges rajt van, hanem szakaszos, ami mindenképpen jobb mint bármi amit itthon eddig tapasztaltam. Egyrészt az embert nem rúgják agyon a nála gyorsabbak, másrészt nettó időmérés van, tehát azzal nem veszítek értékes időt, hogy megvárom, míg elmegy a gyorsabb része a mezőnynek. Kényelmesen a 45-50 perces úszók csapatából indultam, és a közepesen hűs vízben 1 km-ig egészen jó tempóban haladtam. Ott kezdett fura lenni a fordítónál a dolog, hogy azt éreztem, mintha valami kocsonyában túrnék... igen, megjöttek a medúzák. Egy pár csípést beszedtem tőlük (igen-igen, a neoprén megvédett volna), de az jobban zavart hogy belerúgtam valakibe a fordítónál, és eléggé megfájdult a lábujjam. Mindenesetre ha nem is könnyen és simán de 49 perc alatt kivergődtem a vízből, ami a terveknek megfelelt.
A depó végtelen távolságait leküzdve gyorsan felsőt húztam, ettem egy energiaszeletet, és felpattantam a bicajra, hogy nekivágjak a 90 km-es távnak. Mivel előre lehetett tudni hogy 1300 méternyi szintet kell leküzdeni, nem az időfutam biciklit vittem magammal, hanem a sima országútit, ráadásul indulás előtti nap kicseréltem a hátsó gumit, mert a régi elég kopott volt a görgőzéstől... hogy ezt milyen jól tettem, az csak később derült ki. Szóval bringára fel, és közel 30-as tempóban teljesítettem az első 20 km-t, Muggia-ig. Ott még volt pár könnyebb szakasz, majd elkezdett emelkedni, és gyakorlatilag 74-75 km-ig vagy felfele vagy lefele kellett menni, sík rész nem volt. Alapvetően jó hegyi bringásnak tartom magam, de volt néhány emelkedő, ahol kiállva kellett mennem nekem is.Felfelé volt aki halszálkázva ment egy-egy helyen, ez azért jól mutatja a nehézségeket.
75 km körül elkezdett esni, és a vizes aszfalton nagyon óvatosban lehetett csak haladni. Előttem valaki esett is egy hatalmasat az egyik kanyarban, de hála az új guminak, én nagy nehezen meg tudtam fogni a biciklit, és nem estem át rajta. A hatodik érzék ugye :). Fent a hegyek között ráadásul borzasztó hideg volt és nagyon erősen fújt a szél, úgyhogy volt hogy lejtőn is tekerni kellett. A bringa vége aztán a kikötőn keresztül vitt vissza Koperbe; közel 89 igen kimerítő km után, nagyjából 4:30-as nettó időnél őszinte megkönnyebbüléssel szálltam le a nyeregből és indultam neki a futásnak.
A depó kijáratban ott állt Nóra, és mondta hogy úgy készüljek hogy a futás hosszabb lesz, mert 21,6 km a hivatalos táv. Remek hírnek hangzott ez ott és akkor, de aztán úgy voltam vele hogy az a plusz 500 méter már igazán nem fog számítani semmit, úgyhogy benyomtam egy zselét és nekivágtam. Apropó zselé: ezt általában a 10-ik km körül szoktam elfogyasztani, de a bicikli hosszabb időtartama miatt már nem tudtam tekerés közben annyit enni mint szoktam, így előre kellett ezt hozni egy órával. Két dologban bíztam, az egyik hogy nem fosok be tőle, a másik pedig hogy útközben valamelyik frissítő ponton majd lesz vagy zselé vagy banán vagy valami, és tudok majd egy kis energiát pluszban bevinni. A terv a futásra az volt, hogy belesétálás nélkül jussak el 10 km-ig, és onnan "majd meglátom". Az első óra a helyi gyártelepen telt el, majd utána leértünk a tengerpartra, amit a verseny prospektus "sunny and amazing" jelzőkkel illetett... gondolom az pont olyan amikor éppen nem esik az eső és nincsen köd, de mire Izolába értem már túl voltam azon hogy erre gondoljak. 10km-ig simán futottam, és éreztem hogy rendben vannak a lábaim, így a következő terv az volt hogy 15-ig séta nélkül jussak el! Ettem még egy zselét, hogy kalóriában oké legyek, aztán nyomtam neki tovább. Mikor a 15-ös táblát is elhagytam már úgy voltam vele, hogy innen befutok a célig! Szépen pörögtek az 5perc körüli km-ek, és végül 1:48:01-es időt sikerült futni, ami bőven jobb lett mint az előzetes várakozások.
Végül 6:23 alatt teljesítettem életem harmadik középtávú versenyét, ami egyben az első IM braded túrám volt. Természetesen baromira elfáradtam, de a célban arra gondoltam, hogy akármilyen nehéz is volt, ez egy nagyon jó kis verseny volt, és úgy fogok rá még sokáig emlékezni, mint életem legnagyobb kihívása. A bicikli mindenképpen embert próbáló volt, de ezt és az esőt is feledteti az, amikor az ember a rajtnál hallja a zenét és ott áll 1700 másik ember között, vagy mikor az út mellett hosszú sorokban tapsolnak a szurkolók... és persze a befutó pillanata bőven kárpótolt minden szenvedésért aznap. A rendezvény szervezése nyilván szuper profi volt, erre egyetlen rossz szót sem lehet szólni.
A végére a tanulság nekem annyi, hogy Major Józsinak igaza volt mikor azt mondta az előadásán, hogy tudni kell útközben stratégiát váltani. Ez járt a fejemben mikor láttam hogy előbb elfogy a kaja mint terveztem, és mikor éreztem hogy a bicikli lassabb lesz a vártnál.
Természetesen ezúttal sem maradhat ki a köszönetnyilvánítás! Így KÖSZÖNÖM Nórának aki ott volt velem ismét az elejétől a végéig (és szuper live közvetítést csinált Facebookon, fotókkal és videókkal :)), Lórinak aki felkészített a biciklizésre, Lippinek aki kölcsön adta a Polar óráját és távolról is végigszurkolta a versenyt, az Atomic Non-Blondes triónak a folyamatos egészségügyi ellátásért, a munkahelyemnek amiért lehetővé teszi hogy elmehessek versenyezni (és elég fizetést ad hogy ezt finanszírozni tudjam :)) és még egyszer Nórának aki kitart mellettem ebben az őrültségben nap mint nap. Nélküle ez biztosan nem menne.
Szóval a triatlon szezon 2019-re véget ért, mostantól csak futóversenyek szép hosszú sorban, aztán januártól újraindul a felkészülés a 2020-as versenyekre. De erről picit később, most inkább örülök annak, hogy az IM70.3 a zsebben :)!
