Mielőtt bármit írnék szeretném előrebocsátani, hogy ez NEM politikai felhangokkal teli poszt lesz, így aki erre számítana (hogy bármelyik oldalt ekézni fogom) az rossz helyen jár és ne is olvasson tovább. Amiről itt lejjebb szó lesz az egy igen szomorú leirata annak ahogy ma zajlik az élet egy kórházban, a járóbeteg ellátáson. Ami fontos, nem az ott dolgozó emberek kritikája következik, hiszen ők végletekig ki vannak feszítve egy borzalmasan alulfinanszírozott és nagyon rosszul szervezett rendszerben. Ugyanakkor megdöbbentő, hogy 2021-ben ilyen kálvárián kell keresztül menni, a nagy semmiért...

Történt ugye a szomorú eset a törött csontommal, és miután az MRI-t privát csináltattam és csak a belgyógyász kollegámmal tudtam átnézetni, nekivágtam a magyar EÜ berkeinek, hogy kerítsek egy orvost, aki a leletet megnézi, és megmondja, hogy mi vár rám.

Egyik kollegám ajánlására nekivágtam hát az egyik legnagyobb budapesti kórház járóbeteg ellátásának. Már a beutaló megszerzése felért egy közepes kalandtúrával, ugyanis a háziorvosomhoz bejutni lehetetlen, felhívni pedig szintén az (vagy foglalt vagy nem kapcsolható). Sikerült a céges orvossal megoldani a kérdést, bár az orvos nevét rosszul írta az asszisztens, és a megfelelő kódot sem találta el. Node gondoltam ez nem jelenthet problémát, beballagtam a kórházba a papírral valamit az összes leletemmel, és megpróbáltam eljutni az orvoshoz.

Az hogy a regisztráció menete nincsen kiírva, az szinte alapértelmezett, de szerencsére a többi beteget követve az ember gyorsan rájön, hogy hol és mit kell leadni, mi a becsekkolás módja. Az időhorizont ott kezdett torzulni, hogy már a regisztrációs rendszer sem működött vagy fél óráig, ami elkezdte emelni a kezelésre érkezett páciensek ingerültségi szintjét. Node ezt megugrottuk végül, így sorra is kerültem a pultok sokaságánál. Miközben abszolút GDPR kompatbilisen diktáltam be az adataimat, arra lettem figyelmes, hogy két pulttal odébb eszkalálódik a helyzet: egy idős hölgy felháborodván azon hogy csak novemberre van időpont, a botjával elkezdte verni a plexifalat, hogy mit képzelnek magukról. Nem tudom hogy van ez, a néni biztos egy másik országból érkezett, de ezt még én is tudom, hogy iszonyat hosszú a várólista mindenhova. 

Túljutva a regisztráción felcaplattam a doktor szobájához, ahol örömmel láttam hogy a rendelési időből hátralevő két órára mindössze három páciens jut, tehát van rá reális esélyem, hogy a doki még meg is nézzen. Azzal nem számoltam mondjuk, hogy megelőz a másik orvos felesége, a recepciós barátnője, és kis túlzással a biztonsági őr kutyája is. Persze ne szívjam fel magam, még mindig a szívességek hajtják az országot, vártam hát türelemmel.

Nagyjából egy óra múlva kiszólt az asszisztens hogy mehetek, így besétáltam és hangosan köszöntem, ahogy azt illik. A doki szerint valószínűleg nem illik, mert valami morgással reagált, majd kezdésnek Gyurcsók József módszerével távolról próbálta kideríteni hogy mi lehet a bajom, anélkül hogy a leletet megnézte volna, vagy megvárta volna hogy végigmondjam, hogy mi is történt. Egy ponton túl rájöhetett hogy ez így nem megy, mert közelebb merészkedett, és háromszor hátba vert, hogy ez fáj-e. Nem, nem fáj, de teszem hozzá halkan, hogy 18 év kosárlabdázás alatt egész más fogalmaim lettek a fájdalomról, mint az átlag embernek. Adnám ezen a ponton a cd-t ami az MRI eredményeit tartalmazza, de minek, hiszen a doktor egy legyintéssel elintézi, majd hozzáteszi, hogy "Ez engem nem érdekel". Oké, hát 35.000 forint egy MRI; ennyi erővel a cd-re felírathattam volna a kedvenc slágereimet és annak meghallgatása legalább szórakoztatna.

A papírjaim felületes átolvasása után közölte hogy ír fel gyógyszert és két hónapig semmi. Két hónap mikortól? Hát két hónap. Ja és menjek el mágneses terápiára, itt a szomszéd folyosón lehet bejelentkezni.

Így 5 azaz ÖT perccel az ajtón való belépésem után kint álltam újra a folyosón úgy, hogy a diagnózist nem tudtam meg, a kezelés módjáról semmit nem tudtam meg, és persze kifele sem köszönt el a doktor, de gondolom ez tilos lehet, vagy ezzel terjed a covid vagy a franc tudja.

Aki azt gondolná hogy innentől vége a sztorinak az nagyot téved. Átsétáltam a fizikoterápiás osztályra ahol a bejelentkezésnél lebasztak hogy miért ide jöttem bejelentkezni (talán a FIZIKOTERÁPIA BEJELENTKEZÉS tábla zavarhatott össze...), majd elküldtek egy másik szárny másik szobájába hogy ott kell leadni a papírt. Itt már erősen úgy éreztem magam mint Asterix a 12 próba során a hivatalban, de átcaplattam, és meglepve tapasztaltam, hogy az adott részleg teljesen üres, sehol egy beteg.

Szerintem az üres kórházi osztály az veszettül gyanús, de itt még nem sejtettem hogy kafkai magasságokba ér a napom. Beballagtam, mondom a hölgynek hogy ezzel a papírral küldtek ide. Nézi-nézi, majd közli, hogy: "A professzor úr nem mondta hogy ezt az osztályt holnaptól bezárják?". Kafka ha még élne nem tudna jobbat írni abban biztos vagyok, én meg ezen a ponton már reagálni sem tudtam, csak bólintottam és kisétáltam.

A kórház előtt állva azon merengtem hogy elb.sztam az életemből 2,5 órát, és csak azt nem tudom továbbra sem, hogy merre tovább a fájós derekammal. A kiváltott gyógyszerekről kiderült hogy magnézium, glükozamin és egy adag fájdalomcsillapító... hát ezt is magamtól el tudtam volna intézni simán a patikában. 

És mégegyszer: nem az egészségügyben dolgozó emberek kritikája ez; ők azt gondolom a legjobb tudásuk szerint látják el a munkájukat. Ettől persze köszönni lehetne, meg a diagnózist el lehetne mondani, de tekintsünk el ettől.

A rendszer az ami döbbenetes, hogy sok pénzért (én rendesen fizetek TB-t) az ellátást ilyen formában kapom meg, és a vége az, hogy aztán újabb 28000 forintért elmehetek egy privát orvoshoz. Nem fogok stadionozni, kisvasutazni, tolvajozni, lőrincezni és a többi, mert nem éri meg. De fognám, és átmaszkírozva elküldeném egynémely döntéshozót egy ilyen túrára, hogy lássa hogy mi az amit valóban meg kellene oldani.

A kórház és az orvos nevét szándékosan nem írom le, és ezt külön kérésre sem fogom megtenni, mert velük ellentétben én tudom mi az a GDPR :).