Igyekszem nem vinnyogós posztot írni az idei UTT-n tett kirándulásomról, de előrebocsátom, hogy nagyon vacakul éltem meg az egészet.

A felütés az volt, hogy nem tervezett verseny, de felkészülésnek jó lesz, plusz mégis csapatban futás, jótékonysági céllal; ez rossz nem lehet. Szombat reggel ennek mentén csaptuk magunkat kocsiba Lippivel, és vettük az irányt Tiszafüred felé. Leértünk, gyors pacsi a csapattársakkal, aztán kaja és nekiláttunk felmérni, hogy mely pontok között kell majd a logisztikát intézni, illetve honnan hova kell elfutni.

Délután 4-kor kellett volna indulnom, amiből fél 5 lett (addigra ennyi csúszást szedtünk össze csapatszinten), és nagyon hibásan az volt a fejemben, hogy ebből a 30 percből annyit fogok lefaragni, amennyit csak lehet. Az ötlet nem volt rossz, a kivitelezés viszont botrányosan sikerült, és nemhogy lefaragtam belőle, de még hozzá is tettem vagy 15-öt...

Aki futott már UTT-n az mondhatta volna, hogy ennél demotiválóbb terep kevés van a világon! Gyakorlatilag egy árnyék és minden mentes beton töltésen kell futni, ahol a legnagyobb izgalmat az jelenti, ha van egy kanyar, vagy feltűnik egy toitoi és mellette az ellenőrző pont.

Az első 10km rendben volt, 4:50-4:55 körüli idővel mentem, és csak azon bosszankodtam, hogy nagyon erős a szembeszél. A meleggel ott még nem annyira foglalkoztam, az inkább a második 10-en kezdett zavarni, ahol már csak 5:05 körüli km-eket mentem. Azt számolgattam, hogy ezzel is nagyjából tudom majd hozni a tervezett 2:30-as időt. Nem tudtam... 21km-nél már 1:48 körül jártam, azaz iszonyú erős utolsó 10-et kellett volna menni. Itt elkövettem szerintem a legnagyobb hibát amit lehetett: belesétáltam egy jó 50-100m-t. Ettől egyből fájni kezdett a lábam, és innentől egy vergődés lett a táv további része. 8-9 percenként meg kellett állnom egy picit fújni, és ettől a pace egyre rosszabb és rosszabb lett.

Végül a nekem szignált 31km-t 2:49 alatt tudtam teljesíteni, fájdalmas görcsök és rettenetes mentális állapot közepette; amikor átadtam Lippinek a chipet akkor azt éreztem, hogy itt a vég. Fél órát ücsörögtem a parton mire annyira sikerült összerakni magam hogy elmenjek a kocsiig, ahol el tudtam fogyasztani a világ legjobban eső gourmet vacsoráját egy párizsis zsömle (köszi Dorina!) és egy meleg redbull "személyében".

Mentálisan borzasztóan megviselt ez a tervezetthez képest gyenge teljesítmény, és azóta is azon gondolkodom, hogy mi az amit rosszul csináltam. Mivel hiszek abban, hogy akkor lehet kijavítani a hibáinkat, ha beismerjük és szembesítjük magunkat vele, álljon itt egy lista az elbaltázott dolgokról:

1. Hosszú versenyt úgy betenni a naptárba, hogy az nem illeszkedik sem az edzésprogramba, sem a fejben történő felkészülésbe: HIBA!

2. A meleg és szél ellenére azon görcsölni folyamatosan hogy tartani kell az időt (bár nem megyünk az első helyekért): HIBA!

3. Azt gondolni, hogy azért mert már kétszer lefutottam a 30 km-t, ez sima ügy lesz (= a távolság lebecsülése): HIBA!

4. Megállni, belesétálni úgy, hogy igaziból ezt semmi nem indokolja: HIBA!

Az látszik, hogy a bringa és az úszás miatt a futást (mint elvileg legerősebb számom) erősen hanyagoltam az utóbbi időben, úgyhogy most egy picit módosítani fogom a felkészülési programot, és kicsit hangsúlyosabb lesz a két lábon haladás. A cipőválasztást is át kell gondolnom kicsit; lehet hogy a Saucony megérett a cserére, ami lehet oka a fájdalomnak. Biztosan kell azon dolgoznom, hogy mentálisan erősebb legyek, jobban kezeljem ezt a monotonságot, amit az ilyen gáton futások okoznak. Végül pedig: jóval többet kell dolgoznom a melegben futáson; ez korábban kifejezetten az erősségem volt, idén viszont csak szenvedek a hőségben.

Összességében egyébként nem kellene elégedetlennek lennem, mert a távot lefutottam, a csapatban így is én voltam a leggyorsabb messze, 70 csapatot előztünk meg csak abban a közel három órában... de tudom, hogy mire vagyok elvileg képes, és nem hagy nyugodni, hogy nem jött ki belőlem a megfelelő teljesítmény.

Jövőre visszavágok az UTT-nek...