Így egy nappal a verseny után se szépült sokat az emlék, úgyhogy még mindig próbálom visszakeresni hogy melyik volt az a kiváló napom mikor kitalálhattam azt a remek ötletet, hogy elinduljak a Budai Trail leghosszabb távján, de biztos hogy ha lenne időutazás most visszamennék és jól tarkón baszarintanám magamat.

A hét elején amúgy kifejezetten bizakodó voltam; az úszás edzés is egész jól ment, futni sem fájt annyira mint az utóbbi hetekben (megint a derekam...), aztán szerdán görgőzés közben éreztem hogy minden energia elmegy belőlem, és baromira nem érzem jól magam. Először arra gyanakodtam, hogy nem kajáltam rendesen, de csütörtökre sem lettem jobban, úgyhogy inkább kihagytam egy úszás és egy bringa edzést hogy vasárnapra legalább közelítőleg oké legyek.

Reggel szokásos rutin (zabkása, miegymás), majd irány Telki, rajtszám, felszerszámozás, majd 10kor adjad neki. Azt tudtam hogy gané lesz a környezet, de az első 4 km-en felfele gyakorlatilag csak a sarat dagasztottam, és kétszer annyi erőt vett ki belőlem a futás mint máskor. Olyan 7-8 km körül már éreztem hogy nem vagyok oké, 9-nél megettem egy zselét, 10-11 között pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy kiállok és hazamegyek. Én nem tudom mi a franctól volt ez, de teljesen behisztiztem, hogy se a sarat nem akarom, se az emelkedőt nem akarom, se a lejtőt, se a semmit. A 13-ik km-re már a sírás környékezett; a viharos szélben kaptattam felfele, sorban mentek el mellettem az emberek, és annyira gyengének éreztem magam mint utoljára talán Keszthelyen a 110-ik km körül.

Az volt a szerencsém, hogy nem sokkal később mellém csapódott egy fickó aki szintén nem volt teljesen egyben, és egymást támogatva, időnként beszélgetve felvettünk egy egész vállalhatónak érzett tempót, és abban toltuk a további km-eket. Egyszercsak így mondja, hogy figyelj, ha picit erősítünk akkor 2 órán belül lesz az első 21 km. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy ez azért jóval gyorsabb (10 perccel kb.) mint amit általában terepen tudok, tehát sanszos hogy erősebb volt az eleje, mint lenni szokott.

Végül 2:00:10-nél csippant el a 21-ik km, és onnantól úgy voltam vele, hogy az utolsó emelkedőn kell már csak feljutni, ha az megvan akkor zsákban az érem. Ez így is lett, mondjuk elég sokat gyalogoltam ott futás helyett, de aztán lezúgattam az utolsó kis szakaszt és célvonal... ahol persze azonnal görcsöt kapott mindkét lábam.

A befutóidőm végül 2:34:51 lett, 30ik helyre voltam jó vele, de biztos vagyok benne, hogy ezt egy nem ilyen héten, nem ilyen fejbeli állapotban lehetett volna akár 2:25 is. Hogy aztán akarom-e ezt majd jövőre újra megpróbálni azt meglátom; addig még megszépülhet a dolog.

Gondolkodtam amúgy ezen, hogy miért szakadtam bele ennyire a felkészülésbe vagy mi történhetett, aztán csak arra jutottam hogy az elmúlt 2,5 évben kb. 70 versenyen indultam és ez illetve az edzések mennyisége együttesen azt eredményezte, hogy egyszerűen kimerültem. Most pihenek egy hetet legalább (=alig edzek, és azt is alacsony intenzitáson), aztán év végén még egy 30km futás vár rám, és utána a januári felkészülést még lehet hogy lazábbra kellene venni.

Meglátjuk mi lesz...